Gyimóthy Gábor:Beszéljünk Tudatosan. Beszéljünk Tudatosan Magyarul !

Előre kell bocsájtanom, hogy nem vagyok nyelvész. Közel 53 éve élek külföldön, ahol eleinte mindössze megkíséreltem megőrizni az anyanyelvemet. Jóval később, több idegen nyelv tanulása közben (angol, francia, olasz, japán, a németet akkor már közel anyanyelvi szinten törtem) döbbentem rá a magyar nyelv hihetetlen értékeire. Nyugodtan mondhatom úgy is, hogy beleszerettem a saját anyanyelvembe!

Biztos vagyok benne, hogy nem beszélek hibátlanul magyarul. Nem beszélek olyan választékosan, mint ahogyan szeretnék és talán a fogalmazásom szabatossága is sántítt itt-ott. Ennek ellenére, ha néha Magyarországon járok, olyan szóhasználatok, beszédbeli fordulatok elterjedését tapasztalom, amelyeket gátlástalanul nevezem nyelvpusztulásnak! Gátlásnélküliségem oka pedig az, hogy kötelességemnek tartom megfigyeléseimet továbbadni, nem a régóta külföldönélő jogtalannak, sőt szemtelennek tartható bírálója gyanánt, hanem olyan valakiként, aki az alattomosan terjedő, belülről talán alig észrevehető, bántó, nyelvi szokásokat kívülről jobban látja. Mint ilyen, egyre inkább a magyar nyelv ügye szószólójának érzem magam.

Ha nagyritkán megjelenik egy-egy magyar író műve idegen nyelven, majdnem mindig sikeres, pedig a fordítással az írások veszíthetnek eredeti értékükből, erejükből. Csak néhány nevet említek: Márai, Kosztolányi, Szerb Antal, Esterházy Péter, Kertész Imre. A világért sem akarom íróink érdemeit csorbítani, de sikereikben, szerintem szerepet játszott, hogy magyarul írtak és gondolkoztak. És ha ez így van, akkor e sikereket részben csodálatos anyanyelvünknek, részben pedig Kazinczy Ferencnek is köszönhetik, köszönhetjük. Miután a nyelvi napok, melyek kertein belül ez az előadás is elhangzott, Kazinczy születésének 250. évfordulója alkalmából kerültek megrendezésre, a mai magyar nyelvhasználat erőteljes bírálata folytán, az ő nevét különösen hangsúlyozom. Neki sokat köszönhetünk! És ő talán még nálam is szomorúbb lenne, ha hallhatná a mai „magyart".

Két véleményt idézek olyanoktól, akik kívülről, vagy kívülről is látták a magyar nyelvet:

George Bernard Shaw (1856 – 1950), ír származású angol író komolyan tanulmányozta a magyar nyelvet. Egy rádióban elhangzott nyilatkozatában többek között ezeket mondta:

„Őszintén mondom, az anyanyelvemen nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal visszaadni. A mi nyelvünk gazdag, nagy és célszerű, de viszonylag fiatal … Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna, egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi, erőtől duzzadó nyelven sokkal pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit."

Teller Ede, a világhírű fizikus, aki életének 95 évéből 77-et töltött külföldön, mondta állítólag, hogy ha nem magyar lett volna az anyanyelve, ha nem ezen a nyelven ismerte volna meg a világot, akkor pályáján legföljebb középiskolai tanárig vihette volna (más híresztelések szerint taxisofőrt mondott).

Ne hagyjuk ezt a nyelvet leromlani, hanyatlani, pusztulni és végül elpusztulni. Ebből csak egy van a világon és rajtunk kívül senki nem fogja fönntartani, óvni, megőrizni, ápolni! Mellesleg: ez a nyelv tart meg bennünket, mint népet. Joggal háborodunk föl, ha a mai magyar határokon kívül a magyar kisebbségek nyelvhasználatát, a nyelv megtartását erőszakkal gátolják és megkísérlik teljesen megakadályozni, de efölött siránkozni nem elég! Háborodjunk föl, ugyanolyan mértékben afölött is, ha valaki itt, ahol senki nem ellenzi a magyar nyelv művelését, szóhasználatával rongálja, bántja a magyar nyelvet!

Mondanivalómat a következő öt pont alá sorolom:

1) A rengeteg, teljesen fölöslegesen használt idegen szó, kifejezés, és e szavak lenyűgöző

gyakorisága, sőt: kizárólagossága.

2) Divatos fordulatok, beszéd-szokások, idegenből fordított kifejezésmódok és ezek

gyakorisága, és megintcsak: kizárólagossága.

3) Fölöslegesen (és néha nevetségesen) használt igekötők.

4) A trágár beszéd, trágár szavak használata mondattöltelékként, mondatzáróként.

5) Furcsa hanglejtés. Énekelve-beszéd, nyafogva-beszéd, mondatvégi hangfölvitel, a

mondatok közötti szünetek teljes „elrablása".

1) Nem tatrtozom azok közé, akik mindenáron, mindent magyarítani akarnak. Én is használok idegen kifejezéseket, ha éppen nem találok megfelelõ magyar szót. Viszont tűzzel, vassal harcolok a fölöslegesen használt idegen szavak ellen. (A Szerkesztõi útmutatóban, például a szkennel helyett, minden anyagi és erkölcsi kár nélkül használható a pásztáz szó, ami pontosan megfelel a szkennelnek.) Példaként fölsorolok néhány olyan szót, amelyek csak úgy záporoznak a közvetítő közegek szóhasználatában, noha mindegyiknek megvan a pontos (gyakran pontosabb!), magyar megfelelője, amely ráadásul sokszor rövidebb a használt szónál: demonstráció, ami tüntetést is jelent és bemutatást is. Magyarul mindkettő rövidebb és egyértelmű. Kondíció, ami megintcsak lehet állapot és feltétel is. Detonáció, amit helytelenül használnak robbanás helyett, mert durranást jelent. Aspektus, frusztráció, professzionális, improvizáció, addicionális, procedúra, volumen, popularizáció, paragráfus, privatizáció, aminek még a hangzása is a magyar megcsúfolása. Figyeljük meg benne a magas és mély magánhangzók „hullámvasutazását"! Metódus, pollen koncentráció, ami ugyebár virágpor sűrűség, és csak magyarul lenne helye a televíziós időjárásjelentés befejezéseként. Terápia, kvalifikáció, szimptóma, transzplantáció, ami a muskátli átültetését is jelentheti. Mennyivel egyértelműbb a magyar szervátültetés, amely ugyanannyi szótagból és eggyel kevesebb betűből áll! tradícionális, szituáció, orientálódik, szkeptikus, diszkrimináció. Nem soroltam föl mindegyik szó magyar megfelelőjét, mert némelyikre több szavunk is van és a szöveg összefüggéséből adódik a helyes fordítás. A volumen szót például olyan sok összefüggésben hallottam, miután divatszóvá vált, hogy azt hol tömegnek, hol méretnek, hol mértéknek, hol térfogatnak, hol mennyiségnek fordíthattam volna a szöveg szabatosítása érdekében, amiből egyrészt látszik, hogy némely esetben helytelenül használták, másrészt pedig, hogy az ilyen be-beszúrt divatszavak révén csökken a nyelv választékossága, röviden: elszegényedik!

A következő fölsorolás nem szótárból kikeresett szavakból áll, hanem amit néhány óra TV-nézés, rádióhallgatás és néhány újság átlapozása után írtam össze:

Ambíciózus, alteregó, adaptáció, ambivalens, aukció, affinitás, aktualitás, attitűd, alternatíva, büdzsé, börze, centrum, diagnózis, drog-abúzus (!), disztingvál, devalválódik, definiál, dokumentum, donor, diszpreferál (!), deviáns, differencia, debütál, disszipál, eszenciális (zsírsavak), evidens, sőt: evidencia, evakuál, extrém, egzisztencia, exkluzív, fókuszál, fizikailag és mentálisan (így egyben, ugyanis egy sportolóról volt szó és a testileg és szellemileg túl póriasan hagozhatott volna), fesztivál, funkció, formula, favorit, frakció, generál (mint ige), globalizáció, garancia, hidratál, hezitál, instruál, inspirál, interpretál, információ, intenzitás, indirekt, iniciatíva, ideál, koncentrál, kvalifikáció, konszenzus, kommunikál, koprodukció, kontextus, konfliktus, kompromisszum, koalíció, kampány, konferencia, kompjúter (rendszerint komputer-nek írva), koncert, karakter, karanténa, katabilis (ez mi??), konzultáció, legitimizál, lojalitás, motiváció, mentalitás, manifesztáció, mandátum, metafórikusan, normatív (segély) (érti ezt valaki rajtam kívül, mert én nem értem!), opció, organizál, prezentál, promóció, publikus, prognózis, pozíció, poetica (így!), (lovas)performansz (!), prodzsekt, paraméter, prevenció, petíció, portofólió, preferál, prosperál, reprezentatív, regisztráció (kemény divatszó!), releváns, relaxációs (technika), regeneráció, reagál, recesszió, realizál, stigma, sponzor, skandalum, spirituális (dimenzió), szegmens, szelektál, szofisztikált, szimbolizál, szankció, szenzibilizál, szintétikus, tolerál, tendencia, tumultus, trauma, teorétikus, trend, terminál, verzió, vizualizáció, voksolás (rendkívül buta, nevetséges és fölösleges szó!), verbalitás.

Magyarul beszélünk mi még magyaroknak? Talán be kellene tiltani a magyar nyelvet, hogy akkor mindenki, csak azért is magyar szavakat használjon? Beszéltek Kazinczy idejében ennyire magyartalanul? És akkor az újonnan beözönlő szavakról még nem is szóltam: spré, manír, trendis, lízing, flakon, klikkel, thriller, vellnesz, sztrók (stroke!). Néhány hete kaptam egy útmutatást arra vonatkozóan, hogy mit kell tennünk, ha a társaságunkban valaki, gyaníthatóan agyvérzés miat, furcsán viselkedik. A rövid szövegben tizenegyszer fordult elő a stroke szó! Mégcsak nem is alacsonyodtak le a sztrók-ig! Az utasítás a Magyarországi Stroke Alapítványtól származik. Hát büdös nekünk a hűdés, a szélütés, az agyvérzés, vagy a guta? (Amely egyébként latin eredetű szó, de már annyira elmagyarosodott, hogy a sztróknál százszor inkább helye van nyelvünkben.) Szégyelljük az anyanyelvünk szavait? Vajon, amikor Oxfordból híres egyetemi város lett, volt-e olyan angol, aki javasolta a város nevének megváltoztatását, mert hogy az ökörgázlót jelent?!

Továbbá itt vannak a számítástechnikával kapcsolatos szavak, amelyekhez itt hozzá se nyúlok, viszont megemlítem a felemás szavakat és kifejezéseket, mint az ultraibolya, a hőlégballon, a világrekord (pedig erről egyszer már leszoktunk: a rekord bejegyzést, vagy följegyzést jelent, azaz nem az elért legnagyobbat, leggyorsabbat, leghosszabbat, vagyis a csúcsteljesítményt. Miért kellett ezt megint előkotorni a világcsúcs helyett?), a légibázis, a napkollektor, stb. Különösen szép példák a finanszírozhatatlan, az: abban vagyok szkeptikus és a világcsúcs: a Ká-end-Há, így kiejtve! A per pillanat se csúnya, vagy a km per óra. A gyakran hallható per szekundum pedig már nem is tartozik ide, mert nem felemás.

Sajnos tudom, hogy fenti listám csupán kis töredéke lenne annak, amit összegyűjthetnék, ha hónapokat töltenék Magyarországon és nem csak, nagyritkán, egy-két hetet. A fölsorolt szavak magyar megfelelőjének legtöbbje rövidebb, vagy nem hosszabb az idegen kifejezésnél, tehát ne merje állítani senki, hogy a nyelv rövidsége miatt van szükség olyan szavakra, mint a trend, spré, lízing, és a sztrók. Ha mindent magyarul mondunk, vagy írunk, akkor végeredményként sokkal rövidebb lesz a beszédünk, vagy az írt szövegünk, még akkor is, ha kivételes esetekben az idegennél hosszabb egy-egy magyar szó. Tanuljunk idegen nyelveket. Minél többet és minél tökéletesebben, annál jobb, de ne vegyünk át a beszédünkbe kifejezéseket lustaságból, csak azért, mert tudjuk, hogy akihez beszélünk ugyancsak ismeri azokat a szavakat. Biztosak lehetünk benne, majmolni fognak bennünket olyanok, akik nem tudnák kapásból (vagy egyáltalán) megtalálni a megfelelő magyar szót, ami óriási lépés a magyar kifejezés teljes kiszorítása és elavulttá tétele felé. Biztosan vannak olyanok, akik felvágnak az idegen szavak használatával, de szerintem a majmolás a gyakoribb, és ezért a nagyobb baj. És még csak rossznéven sem lehet venni, hiszen ezt sokan másoktól való tanulásnak érzik.

Végül két szóra külön kitérek. Az egyik a regisztrálás. „Regisztráljon ide, vagy oda, vagy amoda …" Hát ha én regisztrálok , akkor fölírok, följegyzek valamit, vagy valakit. Ha magamat be akarom jelenteni, be akarom jegyeztetni, föl akarok iratkozni, akkor nem regisztrálok, hanem regisztráltatom magam! A másik a realizál, mégpedig nem a megvalósít értelemben, hanem az angolból idefertőződött észrevesz, felfigyel rá, rádöbben, fölfog értelemben. Sajnos ez a fölösleges idegen szó a német nyelvterületen is elterjedt, ahol pedig eredetileg szintén csak a megvalósít értelemben használták. Tehát, ha már idegen szó, akkor használjuk helyesen. Talán ide tartozik az idegen szavak helytelen kiejtése is: nem kecsöp, hanem kecsap, nem nejlon, hanem nájlon, nem löncs, hanem lancs, nem reneszánsz, hanem röneszánsz, hamár a franciából vettünk át egy olyan szót, amit az olaszból kellett volna átvenni, mert olasz „találmány"!

Nem csak az idegen szavak használata a baj, hanem használatuknak a kizárólagosságig menő gyakorisága! Néhány példa: privatizáció, demonstráció, koncentrálás, regisztrálás, spré, lízing, stb. A másik nagy baj a rossz példa, tanult, jól képzett, fontos állásokat betöltő emberek részéről. Már elnézést kérek a kifejezésért, de hogy a fészkes fenében viselheti egy épület, Budapesten, a Gaál József utcában a nagybetűs feliratot: Cardio Vaszkuláris Centrum? Mégcsak nem is központ! Netán a külföldi orvostanhallgatók miatt? Hát hova süllyedtünk? Ilyen mélyre temettük Kazinczyt ?!

2) Az elharapódzott (divatos) fordulatokról, hanyag beszéd-szokásokról, idegenből átvett (lefordított) kifejezésmódokról is sokat lehet beszélni, és azokat sem tartom kevésbé meg- és elvetendőnek, mint a nyakra-főre használt idegen szavakat. Ha a rádióban, vagy a TV-ben politikusok, szakértők, magánemberek kérdezgetése, a velük való beszélgetés zajlik, az a gyanú merülhet föl, hogy valami íratlan törvény szerint, mondatot a legtöbb esetben, sőt kizárólagosan a következő szavakkal szabad kezdeni: Én azt gondolom, hogy … Én úgy gondolom, hogy … Igazából … Igazándiból … Régebben még gyakori volt: Az az igazság, hogy … Újabban pedig már előfordul: Én azt mondom, hogy … és akkor tényleg mondja! Tisztelet a kivételnek, és teret engedve a beszélők esetleges zavarának, lámpalázának, továbbá hangsúlyozva, hogy a fenti mondatkezdésekkel semmi baj nincs (talán az igazándi kivételével), a gyakoriság, a szellemileg lehengerlő jelenség! Ha valaki tudatosan beszélne, kénytelen lenne ráébredni, hogy két percen belül, tízszer kezdte a mondatát én úgygondolom, hogy-gyal! (hol is halljuk ezt olyan utánzásra ingerlő gyakorisággal? I think so …)

Valaki jópofáskodásból kezdte használni a nem jellemző-t, ott ahol a válasz csak nem-ből állhat? Vagy csak azt hitte, hogy a nem jellemző előkelő módon jelenti azt, hogy nem? Szintén a TV-ben hallottam: a három-gyerekes családanyát megkérdezték, hogy kapott-e valamilyen segélyt, amíg a férje a börtönben ült? Ez volt a válasza: Nem jellemző. Az így igaz-zal is csak akkor van baj (That's right!), ha minden esetben a közönséges (póri) igen helyett használjuk. Másik, iszonyúan gyakran használt divatszó az alapvetően. Ma basically, vagy basicly alig van valami ami nem alapvetően olyan, amilyen, vagy nem alapvetően úgy történik, ahogyan történik. (Egyetlen, egetrengető példa — TV-ben hangzott el — A motoros alapvetően nem rohant bele az emberek tömegébe … ) Hasonló módon nem lenne semmi baj az akár szóval, ha nem szerepelne szinte kivétel nélkül minden reklámban, hirdetésben. Ide tartoznak még az ezzel együtt és az úgymond kifejezések, amelyek gyakrabban hangzanak el, mint ahogy azt a szöveg megkívánná, vagy egyszerűen, ahogy azt a választékosság igénye megengedné.

Más lapra tartozik a ne ragozzuk tovább, ugyanis olyasmit akarnak vele mondani, hogy ne fokozzuk tovább, ne beszéljünk róla tovább, ne menjünk mélyebben a részletekbe. Márpedig ennek kifejezésére a ragozás egyszerűen nem a helyes, vagy megfelelő szó. És mégis divatba jött!

Teljesen rendben van a két következő fordulat, ha azokat megfelelő összefüggésben használjuk: úgy fogalmazott, hogy és arról szól. A két durván egyszerűsített példából kitűnik, hogy mikor helytelen a használatuk: Kovács János úgy fogalmazott, hogy esett az eső. Nem fogalmazott úgy, azt mondta! A kisváros bekötőútja arról szól …Az út nem szól semmiről. A bekötőút esetében arról van szó …!

Az olyan divatfordulatokat mint a Nem semmi! Vagy a Nem mondod! Már alig érdemes megemlíteni, viszont két elharapódzott szokás pellengérre tolakodik: Tagadhatatlanul, hogy …nyilvánvalóan, hogy … természetesen, hogy … valószínűleg, hogy, stb. Ennek a hibának az elterjedését nem értem, hiszen egy szótaggal többet kell mondani ahhoz, hogy a fordulat hibássá váljon! Vagy tagadhatatlanul, vagy tagadhatatlan, hogy …! A másik: Megyünk Olaszba. Holnap indulunk Spanyolba. Voltunk Görögben. (Hogy van ez Franciaország esetében? Megyünk a Francba?)

Sokszor rámförmednek, ha ilyesmit kritizálok, hogy meg kell értenem, változik a nyelv! Hát ide ne változzon, mert ezt nem változásnak nevezem, hanem romlásnak.

Jópofáskodásból, ha valamit kétlek, vagy kérdésesnek, kétségesnek tartok, mondhatom azt is, hogy megkérdőjelezem (negyedévenként egyszer!!), de kizárólagosan csak ezt a fordulatot használni ..? Ezt a szokást én szigorúan megfölkiáltójelezem! Mikor jössz? Öt óra magasságában. Pedig szeretném ha az illető már egy óra alacsonyságában jönne, hogy minél előbb megverhessem a szóhasználata miatt. (Nem mintha nem lehetne ezt a fordulatot is alkalmazni, nagyritkán, mert itt is csak a kizárólagossággal van a baj: öt órakor, öt óra körül, öt óra táján, öt óra felé, már nincsenek. Kiszorultak a használatlanságba!) Nevetséges átvétel a nem igazán (not really), mert bárhogy tekerjük, forgatjuk, nem azt jelenti, hogy nem nagyon, amit mondani akarnak vele, hanem egyszerűen nem. Ha nem igazán, akkor nem valóban, tehát egyáltalán nem! A bárgyú divatszavak között szerintem, a világcsúcsot a fajsúlyos tartja, ott ahol a fontos, jelentős helyett használják! Amikor nekem valaki, egy évvel ezelőtt mesélte, hogy ilyen van Magyarországon, csúnyán néztem rá, mert azt hittem, csak bolondít. Ám azóta én is hallottam, mégpedig szintén egy TV beszámoló alkalmával! Hát kérem szépen: merem állítani, hogy a hidrogén, a legkönnyebb elem is, teljes mértékben fajsúlyos! Megintcsak: ha valaki tudatosan beszél, akkor ez nem fordulhat elő, de még a majmolása sem! Annyiszor nem hiányozhatott az iskolából, hogy ne tudná, mi a fajsúly, vagy mégis? Van egy olyan szavunk, amely ugyanígy kezdte vagy 60 évvel ezelőtt. Akkor nagyon megmosolyogtuk (igazándiból: röhögtünk rajta) és lám, eltörölhetetlenül elterjedt fogalom lett belőle, pedig önmagában pontosan olyan jelentésnélküli, mint a fajsúlyos. Ez a szó a minőségi. Mindennek van fajsúlya és mindennek van minősége. A minőség lehet jó, rossz, közepes, stb. Ma úgy használjuk a minőségi-t, mintha az jóminőségű-t jelentene. Remélem, nem lesz valaki kénytelen elmagyarázni ötven év múlva, hogy a fajsúlyos-sal, noha nem jelent semmi okosat, ugyanaz történt, mint a minőségi-vel … Még egy hasonló szóról lenne kedvem egy kicsit eszmefutni (ez az olvasmányos), de ezt most nem bántom.

3) A fölöslegesen használt igekötők megemlítését fontosnak tartom, de ez a tárgykör röviden kezelhető. Minden olyan igekötő használata fölösleges, amely nem változtat az ige értelmén. A tanultam és megtanultam között különbség van (sok idegen nyelvet tanultam, de megtanulásukról sajnos szó sincs!). Van különbség a tapasztaltam és a megtapasztaltam között? Az égvilágon semmi! Van különbség a vállaltam és a felvállaltam között? Semmi! A bevállaltam esetében már az anatómiáról is kellene beszélni. Hát hol a vállam, a hashártya mögött? A rekeszizom alatt, vagy fölött? Különösen kedveltek az irányadó igekötők, olyan igék esetében, amelyeknél az iránynak nincs sok értelme: beazonosít, kihangsúlyoz, lerendez, leellenõriz, stb.

4) Trágár beszéd. Lehet és szabad trágár szavakat használni, de kell is? Van erre valami ellenállhatatlan ösztönzés? Van erre igény? Régen kamaszfiúk vagánykodtak azzal, hogy ők már így beszélnek, sőt esetleg már értik is amit mondanak. És a szódás is élt ilyenfajta szavakkal, amikor verte a lovát és káromkodott. De ma már kislányok is így beszélnek, és még csak nem is vagánykodásból, amit a női-egyenjogúsági vágy tenne érthetővé, nem, egyszerűen ez a szokás. Ez is csak divat, és majd elmúlik? Ez is következménye a rengeteg lefordított angolnyelvű filmnek? Azért, mert van, aki úgy beszél, nekem is úgy kell beszélnem? Olyan ez mint a cigaretta a kamasz csapatban, ahol ha a legnagyobb, legerősebb, legidősebb, legnagyobb pofájú srác már dohányzik, akkor minden kis taknyosnak is rá kell szoknia a cigarettára, mert különben senkinek érzi magát? Nem látom be e szokás szükségszerűségét. Azért, mert ismerem az összes szót, ami a trágár beszéd kelléke, még nem kell használnom is e szavakat. Különösen akkor nem, ha bizonyos szavakat, értelemfosztottan, csupán mondatzáróként alkalmazok. Azért, mert tudom, hogyan kell a szomszédot agyonverni, még nem kell meg is tennem, sőt eszembe sem jut agyonverni. Valószínűleg a nyelv az, ami emberréválásunkat fölgyorsította. Talán nem is lenne túlzás, ha azt mondanám a nyelvnek köszönhetjük, hogy emberek vagyunk. Bizonyos mértékig minden nyelv műremek (a magyar, szerintem különösen az!). Mi idézheti elő azt az irányzatot, ami ennek a műremeknek az elrondításán szorgoskodik? Van ebben valami kellemes? Eszébe jut valakinek olyan ocsmányul öltözködni, ahogy csak tud? (Nem arról a néhány emberről beszélek aki saját elrondításával kérkedik, többek között azáltal, hogy a haját denaturált szösszé változtatja, hanem a nagy többségről.) Hogy lehet, hogy a szóhasználatunk terén nem próbálunk olyan "szépen öltözni", ahogy csak lehet? Ide kívánkozik egy szójáték versem:

A trágáruló nemzet

Vécéajtók szókincsével

él a mai náció !

Nyelvünknek csak ez hiányzott:

a klóbeli-záció …

5) Nyelvi "jólöltözöttségünkhöz" hozzátartozik a hanglejtés, hanghordozás, beszédmodor. Lehet, hogy régebben kevésbé figyeltem ilyesmire, de inkább azt hiszem, tényleg újabb jelenség, amely néhány éve kezdte szúrni a szememet, illetve a fülemet. Egyre többen beszélnek nyafogva, vagy szinte énekelve. Úgy látszik ez is divat. Ami azonban még inkább szembeötlő, az a mondatvégi, általában három-négy szótag, "magasravitele". Nyilván gyakran előfordul, hogy valaki beszél és ezzel akarja jelezni, hogy még nem szándékozik befejezni a mondókáját. Emiatt nem tart ici-pici szünetet sem a mondatok végén, ami aztán beszélőtársát előbb-utóbb, mégiscsak arra kényszeríti, hogy szavábavágjon. Ez kialakít az illetőben egy beszédmodort, amelyet akkor is művel, ha nincs aki a szavábavágna, a beszélőtársakban pedig kialakítja a szavakközé-vágás szokását. Természetes kiválasztódás, mondaná Darwin, ha a beszédstílusok fejlődésével is foglalkozott volna. Talán akkor azt is kutatta volna, hogy netán a szavakközé-vágás szokása volt-e előbb, és az tette-e a mondatvégi hangfölvitel kifejlődését elkerülhetetlenné, vagy fordítva. Sajnos itt is megjelennek az utánzók, akik — szerintem nem tudatosan — fölveszik ezt a hanghordozást. Ennek ellenszere megintcsak az, hogy tudatosan ne így beszéljünk.

Itt szeretnék újra fölszólítani mindenkit a tudatos beszédre, a tudatos magyar beszédre. Ne hagyjuk Kazinczyt (és a rengeteg többi nyelvújítót, nyelvőrzőt, nyelvápolót, nyelvfejlesztőt) cserben!

Figyeljük mások beszédét (gyakran egyszerűbb, mint sajátmagunkat figyelni) és ha elhangzik egy idegen szó, keressük meg a magyar megfelelőjét, és határozzuk el, ezt mi legközelebb így mondjuk. Ugyanígy persze a többi, fönt említett tárgykörben elhangzott "széptelenség" esetében. Törekedjünk a választékos, szabatos, pontos és érthető fogalmazásra. Nem mindegy, hogy hogyan mondjuk azt amit közölni akarunk. Törődjünk ezzel a gyönyörű nyelvvel! A szépen használt nyelvben nem csak hallgatóságunk, de sajátmagunk is örömünket leljük. Nem régen olvastam, hogy a földön több, mint 6000 nyelvet beszélnek, de az emberiség 96 százaléka, a nyelveknek mindössze négy százalékát használja. Ebben a több mint 240 nyelvben a magyar minden tekintetben bennfoglaltatik, ám ezek csak számok, a szókincs terén, a kifejezőképesség szempontjából, a gazdag "hangkincset" tekintve és a nyelv logikája miatt is, a magyar rendkívül előkelő helyet foglal el a nyelvek között.

Zollikerberg (Svájc), 2009. XI. 15.

A Corvinus Egyetemen, 2009 szeptember 25.-én tartott előadás tartalmának bővített leírása. A szerző rövidesen előadást tart a témáról a MUOSZ Egészséges életmód szakosztályában.