Gyurcsány Ferenc Beszéde A Lakossági Szolgáltatásokról Szóló Konferencián

A lakossági pénzügyi szolgáltatásokról szóló kétnapos budapesti pénzügyi konferencián Gyurcsány Ferenc miniszterelnök beszédet mondott. Beszédét szószerinti leiratban idézzük:

Hölgyeim és Uraim!

Hadd kezdjem egy kulisszatitokkal. Azt hiszem, még soha nem mondtam el, hogy mi is volt pontosan az oka annak, hogy Várhegyi Éva vezetésével ezt a bizottságot felkértük – nemcsak ezt a bizottságot, hanem másik kettõt is ezzel egy idõben. Itt az ideje, hogy egy vallomást tegyek önöknek. Nem lesz nagyon bonyolult.

A politika veszélyes üzem, tud sokat segíteni, és tud majdnem ugyanannyit ártani. Amikor csaknem egy éve megalakult az új kormány, végiggondoltuk, melyek azok a nagy kérdések, amelyekben az elmúlt idõszak tapasztalatai alapján leegyszerûsítõ, végsõ soron az ügyeinket inkább romboló viták kezdõdtek vagy kezdõdhetnek újra. Olyanok, amelyek valóságos problémákat fogalmaznak meg, de olyan leegyszerûsített módon, hogy arra csak olyan leegyszerûsített válasz adható, amely végsõ soron maga a hazugság. Ezt hívjuk populizmusnak.

És akkor azt láttuk, hogy elsõ ránézésre három olyan terület van, ahol lennének tennivalóink, ahol bizonyos felvetések teljesen jogosak, de az elmúlt idõszakban Magyarországon valahogy nem volt hozzá kellõ bölcsesség, mértéktartás, hogy a maga szakmai mélységében vizsgáljuk meg ezeket a problémákat. Ugyanakkor társadalmi érzékenységük okán idõnként késztetést éreztek politikusok, hogy – hogy is mondjam – negatív jelentéstartalmú jelzõs szerkezeteket formáljanak ezekbõl a problémákból. Ilyen lett a pénzpiac, a bank, a bankár – jól ismerik ezeket a történeteket -, de ilyenné váltak az elmúlt idõszakban például az energiaszektor egyes területei, a villamosenergia-ár, az árszabályozás és ilyenné vált a kiskereskedelem, a kereskedelmi hálózatok dolga. Nem akarok belemenni ennek politikai részleteibe.

Az volt a kérdés, hogyan tudjuk megóvni ezeket a területeket attól, hogy újra leegyszerûsítõ viták kezdõdjenek el, és ellenkezõleg: hogyan lehet segíteni? Mert az nem vitás, hogy vannak olyan jelenségek, amelyek mellett nem kellene elmenni szó nélkül. Vonjuk ki mindezt az újra kezdõdõ politikai kampányból – mi akkor május-júniusban voltunk, alakult a kormány, és tudtuk, hogy õszre, az önkormányzati választásokra jön a következõ kampány.

Azt mondtuk, hogy a kormánytól nyilvánvalóan független, nagy szakmai, emberi, személyes tekintélynek örvendõ személyeket kérjünk meg arra, hogy tekintsék át, és készítsenek jelentést a kormány számára és az ország számára. Ne félig felkészült és egyoldalú politikai motivációktól terhes politikai szándékok alakítsák ezeknek a szektoroknak a sorsát.

Volt, aki nem hitt ebben. Volt, aki azt mondta, hogy: Ugyan, már régen túl vagyunk azon, hogy lehet okosan beszélni. Én azt mondtam, hogy ez nem így van. Egyelõre azt gondolom, hogy igazunk volt. Egyelõre azt gondolom, hogy mind a három területen okos, értelmes vita indult el. Hozzáteszem – Erdei Tamás nem fog megharagudni rám -: amikor nyilvánosságra került, hogy Várhegyi Éva vezetésével egy ilyen bizottság indul – és Éva sokat ostorozta a magyar bankszektort az elmúlt idõszakban egyik-másik tanulmányával, cikkével, és ez jól mutatja, hogy milyenek a közviszonyaink -, azt kérdezte Tamás: Te Feri, te miniszterelnök úr, most õszintén, mirõl szól ez a történet? A javunkat akarjátok vagy a kárunkat? Ezt döntsük el a legelején. Nem lehet haragudni egy ilyen kérdésre, mert az elmúlt évek közviszonyaiból a kérdés még jóhiszemûen is adódhatott. Én azt mondtam neki, hogy: Tamás, az az igazság, hogy a közös javunkat akarom. Éppen azt akarom, hogy ne méltatlan politikai viták közepébe kerüljön ez az ügy. Nem beavatkozni akarunk, hanem megóvni. Nem azokat az ügyeket akarjuk megóvni, amelyek védhetetlenek, azokat majd rendbe kell tenni, hanem a rossz minõségû vitától akarunk megóvni.

Ami eddig történt, azt gondolom, azt bizonyítja, hogy a szándék szakmailag, közpolitikai értelemben helyes volt, és ahol most tartunk, az meglehetõsen ígéretes – legalábbis akkor, ha az történik, amit nekem mondanak. De hát gyanítom, hogy az történik.

Az elmúlt húsz évrõl – nagyon tanulságos, ami a magyar bankrendszerben van, lehet sok oldalról nézni – mondhatjuk azt, hogy egy sikertörténet. Sikertörténet, mert európai mércével mérve is egy versenyképes, modern kultúrájú és tevékenységû, egyébként fejlõdõ, jövedelmezõ iparág alakult ki, amelynek belsõ viszonyai, szerkezetei alapvetõen megfelelnek azoknak a normáknak, amelyeket a fejlett világon alkalmazni szoktunk. Ez a pozitív forgatókönyv és értékelés.

Lehet adni ugyanerrõl a történetrõl egy sokkal vegyesebb képet is, amikor azt mondja az ember: Emlékezzünk a bankkonszolidációra, mennyibe került az embereknek, az adófizetõknek. Emlékezzünk egyik-másik bank privatizációja körül kialakult ellentmondásra. Emlékezzünk – ma már mondhatjuk, mert ilyen néven Magyarországon nincsen bank – a Postabank-botrányra és sok minden másra. Az utóbbi idõben pedig azt mondják: Nézzük már meg, hogy miért van az, hogy a lakossági folyószámlakamatok 3 százalék körül, a folyószámlahitelek kamatai pedig 20 százalék körül alakulnak!

Rendben van ez? Én összességében azt gondolom, hogy a magyar bankszektor átalakulása természetes módon magán viseli az elmúlt húsz év összes ellentmondását és jellegzetességét. Nem farkas és nem bárány. És még csak nem is farkasbõrbe öltöztetett bárány. További képet nem mondok, hátha belezavarodom. Azt gondolom, hogy ez a húsz év nagyjából elegendõ volt ahhoz, hogy kellõ tapasztalata legyen a bankszektoron belül és kívül lévõknek ahhoz, hogy egy új minõségû együttmûködést kezdjenek el.

Gaál Gyula utalt arra, hogyan alakult át, hogyan változott meg a bankok aktivitása, hogyan nyert teret, hogyan növekedett a lakossági hitelezés, mekkora szerepet képvisel a lakossági fogyasztásban az adósságfinanszírozás. A pénzügyminiszter úr elõadásában nagyon sok erre vonatkozó adat lesz majd. Közben látjuk, hogy a lakossági bankpiacon csökkent a koncentráció az elmúlt években, voltak szerkezeti átalakulások is. Azt hiszem, ezekbe a szakmai részletkérdésekbe nem kell belemennem, ezeket önök sokkal jobban látják és ismerik.

Ami ugyanakkor számunkra világos és a megközelítést adja, hogy a magyar bankszektort – és általában a bankszektort – alapvetõen és döntõen a verseny szabályai, a magánbefektetõk összetett szempontrendszerû érdekei vezérlik. Ez a verseny, ez a magánérdek próbál meg okos összhangot keresni a közérdeket megtestesítõ állami szabályozással.

Magyarországon és szerte Európában, de különösen a mi régiónkban tart a vita – és még egy darabig tartani is fog – arról, hogy mikor verseny és mikor nem verseny. Mire jó a verseny és mire nem jó a verseny. Mikor kerüljön elõtérbe az állami szabályozás, mikor a közérdek és mikor a magánérdek. Én azt gondolom, hogy a bankszektorban magában is az a cél, hogy köz- és magánérdek okos egyensúlya teremtõdjön meg, és alapvetõen a jó minõségû, átlátható, minél tisztább verseny szabályai szolgálják a fogyasztók érdekeit. A több verseny, az átláthatóbb verseny, a szabályozott verseny vagy a menedzselt verseny a fogyasztók, a banki ügyfelek érdekeit szolgálják. Az lehet a mi érdekünk ezen a területen, hogy olyan szabályozást alkossunk, olyan intézményi feltételeket, olyan felügyeleti feltételeket hozzunk létre, amely a tisztább, átláthatóbb verseny irányába hat.

Miközben a bankok jövedelmezõsége magas, a lakossági pénzügyi szolgáltatás jó néhány területén, így a személyi kölcsönök, a folyószámlák és a folyószámla-hitelezés terén – a szakértõk szerint mondom – gyenge az árverseny, magasak a továbbhárított költségek, és az uniós átlaghoz képest is magas a betéti- és a hitelkamatok különbsége.

A betéti kamatok növekedése – mondják a szakértõk – nagyon lassan követi a kihelyezett hitelek kamatának növekedését. Ez így természetesen a szakértõi megfogalmazás. A bankok ügyfelei azt mondják, hogy oktalanul drágák a bankok. Drágák költségeikben, magasak vagy nagyok a kamatkülönbségek, nehéz összehasonlítani az egyes banki termékeket. Én, a banki szolgáltatást igénybe vevõ ügyfél nem vagyok abban az információs helyzetben, hogy meg tudjam különböztetni egymástól az egyik és a másik bank szolgáltatását, vagy hogy összehasonlítsam. Bonyolultak az általános szerzõdéses feltételek, ráadásul olyan kis betûvel írják õket, hogy az ilyen korombeli öregecskedõ férfiak már esélytelenek, hogy elolvasgassák õket. Na, ezzel most akkor egy:egy, ami az öregecskedõt illeti.

Ezek a jelenségek eléggé általánosan elterjedt vélekedést is tükröznek. Éppen azért kértük fel – mint korábban mondtam – Várhegyi Évát és jó néhány szakértõt, hogy nézzük át, mennyire szolgálják a kialakult viszonyok, szabályok, intézmények a fogyasztókat, mit lehet tenni, többek között a verseny élénkítésével, hogy minél jobb feltételekkel várják a lakosságot a magyar bankokba.

Ami a jelentésbõl kiderült, az az, hogy van mit tenni. Amit látunk, hogy az ügyfeleknek kifejezetten kevés arról az információja, hogy egészen pontosan mibe is vágnak bele. Mibe vágnak bele és milyen feltételekkel. Erre persze azt mondhatják, hogy ez annyira természetes. Mi ezt az egész pénzügyi kultúrát legfeljebb húsz éve tanuljuk. Nem maradtak ránk történetek, anekdoták, nem tanultuk meg gyermekkorunkban, nem vagyunk abban a helyzetben, mint a fejlett pénzügyi kultúrával és hagyományokkal rendelkezõ országok, ahol ez éppen úgy beleépül a hétköznapi szocializációba, mint nagyon sok más típusú aktivitás.

Ez viszont azt jelenti, hogy nekünk több tennivalónk van. Azaz: itt nem elég azt mondani, hogy nézzük meg, hogy a brit bankoknak milyen a tájékoztatási gyakorlata. Nem elég azt mondani, hogy mi is teszünk annyit, mint a német kollégák. Nem tudom, hogy ez így van-e, de ha még így is lenne, azt tudom mondani, hogy az kevés. Nekünk többet kell tenni, mint a német és a brit kollégáknak, mert nem általában kell implementálni, honosítani, bevezetni a brit meg a német meg nem tudom, milyen gyakorlatot, hanem ehhez a társadalmi közeghez, kultúrához kell illeszteni.

Nagyon szívesen tennék itt egy kitérõt az egészségügyi reformra, mert ott is azt szoktam mondani, hogy nem általában kell importálni egészségügyi rendszereket, hanem meg kell nézni, hogy milyen a magyar társadalom alapvetõ szerkezete és kultúrája, mi illeszthetõ hozzá és mi nem. De ez egy másik vita lenne, és attól tartok, hogy a hátralevõ öt percben nem tudnám ezt befejezni.

Ugyanez igaz erre is. Azt kérem Önöktõl, ne azt mondják, hogy mit tesznek mások, hanem ahhoz igazodjanak, hogy mit tudnak a pénzügyi szolgáltatásokról, feltételekrõl az általános informáltsággal rendelkezõ magyar fogyasztók. Mit tud egy huszonegynéhány éves bolti eladó, mit tud egy hatvankét éves nyugdíjas. Az õ tudásához kell mérni a banki információadásnak tartalmát, mélységét.

Mindenki tud egészen elborzasztó történeteket. Én is önöktõl hallom többek között azt, amikor egy 78 éves nagymamának tízéves életbiztosítással kombinált befektetési lehetõséget varrnak a nyakába. Nem rossz ötlet, de talán nem teljesen tisztességes. Tudjuk jól, hogy a kamatadó bevezetésekor sok százmilliónyi lekötött betétet törtek fel saját kárukra olyan betétesek, akiknek a bankja nem magyarázta el, hogy többet veszítenek a korai kivétellel járó kamatveszteséggel, mint amennyit a kamatadó alól való kibújással nyernek.

Van közös felelõsség. És lehet, hogy rövid távon ez megéri, lehet, hogy lehetett nyerni vele pár százalékot, de egészen biztos vagyok benne, hogy már középtávon is több a vesztesége ennek a magatartásnak, mint amennyit a gyakorlatban hozott. Mert az ügyfelek elvesztik a bizalmukat. Ez a magatartás táptalaja lehet olyan magatartásnak, amirõl az elején szóltam: a politikai, társadalmi, közéleti populizmusnak.

Jól mûködõ bankszektor nélkül nincs jól mûködõ és versenyképes gazdaság – én ezt pontosan tudom. Teljesen világos. A bankokat körülölelõ közbizalom nélkül pedig nem tudjuk olyan minõségben és olyan fokon használni ezt az eszközt, ezt az instrumentumot, amit a bankszektor jelent, mint amennyire használni kellene. Tudják jól, hogy nehéz folyószámlát váltani. Még akkor is igaz ez, ha nekem elmagyarázták – talán éppen Erdei Tamás -, hogy ne gondoljuk mi azt, hogy ez olyan könnyû lesz, mint ahogyan a mobiltelefon-szolgáltatók között a szám megtartásával változtatni lehet. Mert sokkal bonyolultabb ez a háromszor nyolcjegyû számegyüttes, mint a telefonszám, sokkal több mindent jelent, egy nemzetközi rendszer része. Biztosan igazuk van.

Biztosan igazuk van, de talán nem is annyira nehéz, mint mi, fogyasztók, gondoljuk. Azonban ha megengednek egy személyes megjegyzést: azt hiszem, hogy a magyar átlagnál tájékozottabb vagyok, nem sokkal, de egy picivel. Nekem is az az érzésem, hogyha véletlenül úgy gondolnám, hogy holnap mindenemet úgy, ahogy van, az áramdíjtól a vízdíjig meg a szemétszállítás díjáig összecsomagolva szeretnék átmenni egy másik bankhoz, gyaníthatóan elkedvetlenítõen hosszú utánjárás lenne ennek a végeredménye. Ha meg nem így van, akkor abból is következik valami, hogy még én sem tudom egészen pontosan. Erre mondom: ha még én sem tudom egészen pontosan, és bennem is inkább riadtság van egy ilyen feladattól, akkor el tudom képzelni, hogy mekkora riadtság van az ország jelentõs részében.

Végül: éppen a jelentés nyomán arra kértem Gaál Gyulát, hogy a bankok szakértõinek részvételével vizsgálják meg egy munkacsoportban, hogy mi a teendõ. Errõl beszélt Gaál Gyula a bevezetõjében. Szeretném világossá tenni: az a jó, ha a teendõk hosszú sorát nem állami szabályozással kell elintézni. Hanem mondjuk úgy, hogy a bankok önszabályozással, a felismert közös érdek alapján fogják magukat és összehangoltan átalakítják üzletpolitikájuk, üzletszabályzatuk, magatartásuk egyik-másik elemét.

Azt mondják a szakértõk, azt mondják önök, azt mondják a bankok képviselõi, a bizottság vezetõje, Gaál Gyula, hogy elindult valami egészen izgalmas dolog. Elkezdett mûködni az önszabályozás elõkészítése, és jó néhány olyan változtatás van napirenden – és június 30-ig ebben talán megállapodás is lesz -, ami a korábbiakban elképzelhetetlen lett volna, és a versenyt és a fogyasztókat, az ügyfeleket szolgálják. Ez nagy dolog.

Õszintén szólva, ha nem muszáj, akkor nem kell az államnak lépnie. A szabályozott piac nem feltétlenül azt jelenti, hogy az állam kényszerítõ eszközével, normaalkotással kell beavatkozni az ügybe. Az is szabályalkotás, ha maga a piac szabályozza önmagát. Itt az önszabályozásnak és az állami szabályozásnak kéz a kézben kell járnia azzal, hogy amíg van lehetõség, addig az önszabályozás élvez primátust. Ha annak kimerültek a tartalékai, akkor kell jönnie az állami szabályozásnak. De szeretném önöknek világosan mondani: nem vezeti a kormányunkat olyan szándék, hogy valami politikai túlhevültségtõl vezettetve beavatkozzon, mert az olyan népszerû tudna lenni. Tudnék olyan bombasztikusakat mondani a bankokkal kapcsolatban, ami holnap biztosan címlapra kerülne. Nem vezet ilyen szándék.

Az vezet, hogy sok apró munkával tegyük jobbá ezt a rendszert. Ha ennek az a vége, hogy egy picit emelkedik a lakossági folyószámlákon elhelyezett 1400 milliárd forint átlagos kamata, amire azt mondtuk, hogy olyan 3 százalék körüli – elég brutálisan nagy pénz az 1400 milliárd -, vagy egy kicsit is csökken a valamivel több mint 200 milliárdnyi folyószámlahitel mintegy 20 százalékos kamata, az a lakosság számára jó pár milliárd forint megtakarítást jelentene. És szerintem az önök számára pedig a lehetõ legjobb befektetés. Befektetés abban, hogy a bank és bankár szóból bántó, egyoldalú, önzõ politikai jelzõs szerkezeteket soha többet ne lehessen alakítani Magyarországon. Mert ez az, amire Magyarországnak nincsen szüksége. Versengõ, átlátható, az ügyfeleket szolgáló bankrendszerre viszont igen.

Jó munkát kívánok! Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!