Gyurcsány Ferenc Beszéde A Magyar Költségetésrõl A The Economist Budapesti Konferenciáján

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök ma 2007-04-10-én beszédet modott a brit The Econonmist címû lap konferenciáján Budapesten. Beszédében fõként a jelenlegi hazai költségvetési helyzetet elemezte. Az alábbiakban szokás szerint közöljük a beszéd szószerinti leiratát.

A napokban lesz egy éve, hogy Magyarországon általános választásokat tartottunk. Egy év elég hosszú idõ ahhoz, hogy rövid számvetést lehessen készíteni, és beszélni lehessen arról, hogy mi sikerült és mi nem. Ha összefoglalóan kellene fogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy a legfontosabbat, a lényeget illetõen, azt gondolom, hogy van ok visszafogott elégedettségre, nincsen ok elbizakodásra, van ok levonni jó néhány tanulságot, és természetesen van ok arra is, hogy a tanulságok levonása után új válaszokat keressünk.

Miután az Economist konferenciáján vagyunk, kettõ mondatot érdemes szólni arról, hogy mindaz, ami Magyarországon történik, hogyan illeszkedik egy nagyobb képbe. Nem kívánok ezzel hosszú idõt tölteni, de nem kell ahhoz nagyon mély társadalmi, gazdasági elemzés, hogy észrevegyük, hogy a 2004-ben csatlakozott országok közül azok, akik ebben a közép-kelet-európai régióban vannak, Lengyelországtól Magyarországig – és bizonyos tekintetben kinyitható ez a folyosó, ez a korridor a Balkánra is, akik 2004-ben nem csatlakoztak az Európai Unióhoz -, elég sok hasonló kihívás keletkezett és keletkezik folyamatosan. A legbonyolultabb és a legizgalmasabb kérdés – én azt hiszem, hogy ekként fognak visszatekinteni erre az idõszakra -, hogy amikor szembesültek ezek az országok azzal, hogy a '90-es rendszerváltás, majd a NATO-hoz való csatlakozás, késõbb az Európai Unióhoz való csatlakozás nem oldja meg egy csapásra minden gondjukat és bajukat, akkor a régió valamennyi országában jól tapintható társadalmi, gazdasági, politikai elbizonytalanodásnak a jeleit láthattuk. Nagyjából két válaszkísérlet zajlik szinte minden országban. Az egyik egy sajátos, picikét védekezõ természetû, erõs nemzeti karaktert, helyenként nacionalista karaktert is hordozó. A versenytõl, a piaci megoldásoktól részben elforduló, részben azokkal kapcsolatban szkeptikus, államközpontú megoldások keresése zajlik.

Másik oldalról van egy modernizációs típusú válasz, olyan, amely keresi a nemzeti és a regionális, vagy a nemzeti és az európai érdekek összehangolását. Olyan, amely megbékél azzal, és elfogadja, hogy a modernizáció döntõen nyugatos és piacos mintákat fog követni, alapvetõen nyitott karakterû és nyitott természetû. Ez a két nagy válaszkísérlet fogalmazódik meg. Megtaláljuk ezeknek a politikai megfelelõit, megtaláljuk ezeknek a pártjait. Jelentõs átalakulások zajlanak ezekben az országokban. Új politikai tömörülések tûnnek fel Lengyelországtól Szlovákiáig. Új politikai koalíciók alakulnak – gondoljanak a Cseh Köztársaságra. És például Magyarország soha korábban nem látott bonyolultságú politikai kihívással találkozik szembe ebben az idõszakban.

Ezzel nem akarom azt mondani, hogy ami Magyarországon történik, az következik a régióból, és Magyarországnak e tekintetben nincsen saját választása. Csak azt szeretném mondani, hogy mindaz, ami Magyarországon történik, beágyazódik egy sokkal szélesebb történetbe ebben a régióban. A nyugatosodás, a polgári átalakulás, a demokratizálódás, a társadalmi, állami mechanizmusok összecsiszolásának konfliktusait látjuk valamennyi országban.

Mindaz, ami Közép-Kelet-Európában zajlik, részben oka, részben következménye is annak, hogy éppen ebben az idõszakban a régebben európai uniós tagországok jelentõs körében érzékelhetõ egyfajta kiábrándultság az európai uniós együttmûködésbõl, egyfajta elbizonytalanodás, amelynek nagyon-nagyon sok eleme van, az alkotmányos szerzõdés körüli kérdésektõl a bõvítésig. Bár e kettõ sem független egymástól. Ebbe ágyazódik be ez a folyamat.

Ha közelebb lépünk a dolgokhoz, akkor Magyarországon ebben az évben nagyjából négy kihívással néztünk szembe. Hogyha a válaszokat értékelnem kellene, akkor azt mondom, hogy mind a négy kihívásra alapvetõen meg tudott felelni az ország, de nem viták és nem konfliktusok nélkül. Amit mondok, az nem fontossági sorrend lesz.

Ami nagyon könnyen látható és könnyen megragadható, az az egyensúlyi kérdések sokasága. Egyensúly a költségvetésben, egyensúly a folyó fizetési mérlegben, egyensúly a külkereskedelemben. Azt látjuk, hogy egy nagyon gyors helyreállítási szakasznak vagyunk az elsõ évében. Azt látjuk, hogy a költségvetéssel kapcsolatosan egy viszonylag gyorsan újraépülõ, visszaépülõ bizalommal találkozunk. Azt látjuk, hogy a tavaly nyári szkepszis, hogy tudniillik sikerülni fog-e a költségvetés egyensúlyának helyreállítása, mára alapvetõen a múlté. Rövidtávon nincsenek a költségvetéssel kapcsolatosan komoly dilemmái a piacoknak, az elemzõknek és a megfigyelõknek. Nyugodtan tudom mondani, hogy minden rendelkezésemre álló elemzés szerint, ha csak a világgazdaságban valami egészen rendkívüli nem történik, olyasvalami, aminek egyébként nyomát sem látjuk, akkor a magyar költségvetés idei év végi pozíciója a tervezettnél érdemben kimutathatóan jobb lesz. És ezt kíséri a külkereskedelmi mérleg és a folyó fizetési mérleg gyors javulása. Ami e mögött van, az is rendkívül fontos, hogy tudniillik az egyensúlyi pályára történõ visszatalálást nagyon jelentõs részben a kiadási tételek meglehetõsen pontos tervezése és a kiadások kézben tartása biztosítja. Azok a számok, amelyeket látunk, azt mutatják, hogy a kiadások a vártnak megfelelõen alakulnak, a bevételek pedig valamelyest jobban alakulnak. Ez rendkívül fontos, és tegyük hozzá, hogy ha a bevételek jobban alakulnak, mint tervezzük, azt nincsen szándékunkban elkölteni.

Ismerik ennek a kiigazítási programnak a részleteit. Érdekes összehasonlítani azzal a programmal, amelyet a napokban a Cseh Köztársaságban jelentettek be. Érdemes összehasonlítani azzal, amire készülnek Lengyelországban. Egyetlen elemrõl hadd beszéljek itt külön, ami az elmúlt idõszaknak és ezeknek a napoknak is nagyon fontos sikere. Magyarországon elég jelentõs – és világviszonylatban is, ha nem is példátlan, de viszonylag kevés hasonló országot tudnánk megnevezni – a szürke gazdaság aránya. Régi, hosszú probléma, minden bizonnyal évtizedes múltja van. Az elmúlt egy, másfél évben legalább négy olyan intézkedést sikerült tenni, amely alapján kézzel fogható eredmények vannak a szürke gazdaság kifehérítésében, amit én az elmúlt idõszak egyik legnagyobb eredményének látok. Olyan eredménynek, amellyel nincs ok elégedettnek lenni, de feltétlenül olyannak, amelyre van ok építkezni és érdemes továbbmenni.

Mondok egy-két példát. Milyen dolgok történtek? Itt van például a most folyó egészségügyi átalakítás egyik legfontosabb következménye, hogy a biztosítás alapúvá váló jogviszony újra százezreket tanít meg arra, hogy milyen felelõsségük van abban, hogy hozzájáruljanak saját egészségük helyreállításához, vagy éppen a prevenciós programok, megelõzési programok finanszírozásához.

A korábbi becslések és mintavételes eljárással készült mérések azt mutatták, hogy nagyjából fél milliónyian lehetnek azok, akik bár végeznek munkát, mégsem biztosítják önmagukat. Az elmúlt egy hétnek a tapasztalata, amióta összevetjük a biztosítási jogviszony meglétét és a szolgáltatásvásárlást, azt mutatja, hogy ennél ez a szám még egy picikével magasabb is lehet. Hozzáteszem: azt tartom korrektnek, hogy itt viszonylag sokáig csak figyelmeztetés zajlik, és tájékoztatjuk az embereket, hogy az õ biztosításukkal egészen biztosan van valami teendõ. Ez borzasztóan fontos.

De mondok egy másik végletet. Magyarországon a Vám- és Pénzügyõrség, a határõrség, illetve a rendõrség rendkívül erõteljes együttmûködésének nyomán, amely az elmúlt másfél évben történt, kézzel foghatóan visszaszorult a dohányáruk fekete kereskedelme. Jelentõsen növekedtek az ezzel a dohányáruk kereskedelméhez kapcsolódó jövedéki bevételek. Jól érzékelhetõen növekedett a legális forgalom. Csak hogy két végletet mondjak. A kettõ között pedig egy harmadikat: olyan munkajogi szabályozást fogadtunk el és vezettünk be, hogy azok, akik megsértik a különbözõ munkajogi szabályokat, például az alkalmazás szabályait, nem vehetnek részt állami közbeszerzéseken. Ennek az lett a következménye – és ezeket ma lehet látni a foglalkoztatottsági statisztikában: az elmúlt egy évben az egy százalékpontot elérõ foglalkoztatás növelés, annak egy része kifehéredés, nem valóságos aktivitás növekedés -, hogy nagyon sok munkáltató arra jött rá, hogy muszáj fehéren, tisztességesen foglalkoztatni.

És akkor most már nem állom meg, hogy a negyediket ne mondjam. Az a vagyonosodási vizsgálat, amely 10 ezer magánszemélynek fogja megvizsgálni, hogy az elmúlt 5-6-7 évben bevallott jövedelme és a vagyongyarapodása, életvitele hogyan kapcsolódik egymáshoz, valamennyi rendelkezésünkre álló információ alapján a legfontosabb hatást elkezdte kifejteni. Mert nem az a legfontosabb hatása ennek, hogy a múltra vonatkozóan feltárja a jövedelemeltitkolást. Ez nagyon fontos. A legfontosabb hatás az, hogy a jövõre vonatkozóan olyan impulzust fog adni mindenkinek, hogy érdemes és szükséges a közteherviselésben részt venni. Azaz zajlik egy fehéredési folyamat, tisztulási folyamat.

A 2011-ig rendelkezésünkre álló költségvetési elõrejelzések alapján úgy látom, hogy Magyarország a konvergenciaprogramban lefektetett egyensúlyi pályára rá fog állni abban az idõpontban és olyan módon, ahogyan azt elõre jeleztük. Valójában ez egy fejnehéz program. A program elsõ éve, az idei év volt a legnehezebb szociális és gazdasági tekintetben egyaránt. És úgy gondoljuk, hogy ez a program a következõkben sokkal kevesebb konfliktussal, sokkal kevesebb nehézséggel fog majd pályára találni.

Második nagy kérdés a reformok dolga. A központi igazgatás átalakítása nagyon nagy lépésekben zajlik és megy elõre. Az állam a központi igazgatásnak a szervezetét, intézményeit nagy részben integrálta, egységes normákat vezet be, teljesítményösztönzõket alkalmaz. Odáig jutottunk az elmúlt egy évben, hogy sokkal inkább szolgáltatásközpontú, sem mint hagyományos, ügyintézõ-központú igazgatási kultúra alapozódik meg. És nem kétséges, hogy ez jelentõs részben járul ahhoz hozzá, hogy kevesebb adófizetõi forintból jobb szolgáltatást lehet nyújtani az igazgatásban majd a következõ idõszakban.

A regionalizáció nagy tempóban zajlik az igazgatásban. Az adóterületen már megtörtént. Az elõttünk álló következõ nagy lépés például az lesz, hogy miután azt gondolom, hogy van és lesz egy konszenzus a rendõrség és a határõrség összevonásában, ami nagyon fontos lépés Magyarországon. Ez után el lehet kezdeni dolgozni azon is – ebben több vita van egyébként parlamenten belül -, hogy lehet-e a már összevont egységes rendõrségi és határõrségi szervezetet új módon megszervezni az országos szint alatt. Már csak azért is, mert az egyik megyei, a másik regionális szervezetben van. Ebben nagy lépéseket tettünk elõre egy év alatt.

Természetesen a következõ nagy reformkérdés az egészségügy, amely sok oknál fogva az elmúlt hetekben különösen napirenden van. Ami eddig az egészségügyben történt, azt tudom mondani, hogy a lényegét illetõen kötelezõ feladat volt. A részletek tekintetében természetesen sok mindent lehetne vitatni. A lényeget illetõen, hogy újra kell szabályozni az egész gyógyszer-finanszírozást és ártámogatást, nem. A másik, hogy újra kell szabályozni az egyes ellátási szintek egymáshoz való viszonyát és a kórházi intézményi struktúrát. Hogy újra kell szabályozni a biztosítottak saját felelõsségét. Ez kikerülhetetlen feladat volt. A kérdés csak az volt, hogy melyik lesz az a kormány, amelyik ezt elvégzi.

Ami elõttünk áll, az egy összetettebb kérdés, mert míg az elsõ feladatkörben, amelyben a döntések április 1-jéig lényegében megszülettek, és a bevezetés ezekben a napokban, hetekben történik, nincsenek ilyen egyértelmû és nyilvánvaló eligazító tapasztalatok a következõ szakasz, a finanszírozás és biztosítási oldal átalakítása, megújítása tekintetében. Vagy ha vannak tapasztalatok, lényegesen összetettebbek. Sokkal inkább látszik az, hogy a biztosítás nem csak önmagában, hanem az egész egészségügyi rendszer más elemeivel együtt alkothat egy hatékony egészet, amelyben a beutalástól a betegirányításon át a konkrét szolgáltatás nyújtásáig terjedõ elõzõ három lépéssel együtt kell vizsgálni a biztosítási oldal megújítását.

Nem kétséges, merthogy úgyis tudom, hogy meg fogják kérdezni elõbb-utóbb, hogy hozzá kell nyúlni a biztosítási oldalhoz. Ebben nincsen vita a kormányon belül. Az sem kétséges, hogy rövidtávon a biztosítási oldal átalakításának messze nincsenek olyan közvetlen szociális, politikai és egyéb következményei. Hosszú távon viszont nagyon jelentõsen fogja befolyásolni nemcsak az egészségügyi területet, hanem azon túli szférákat is.

Én nagyon fontosnak tartom, éppen az elõzõ 12 hónap tapasztalatai alapján azt is, hogy az ország tudja, hogy amikor errõl döntünk, akkor mirõl döntünk igazából. A közügyek iránt átlagosan érdeklõdõ embereket megkérdezve azt látjuk, hogy elég kevés tudás van arról, hogy a biztosítási oldal átalakításának mi a célja, oka, következménye, mi mivel jár. Márpedig ez nyilván olyan kérdés, amelyet egy kormánynak úgy kell eldöntenie, hogy errõl nagyon intenzív és aktív párbeszédet folytat a választókkal, a különbözõ szakmai és érdekképviseleti csoportokkal. És természetesen a végén dönteni kell, és azt gondolom, hogy tartani kell a kormányprogramban lefektetett határidõt, ami nyilván azt jelenti, hogy az idei év elsõ félévében meg kell hozni az átfogó szakmapolitikai döntéseket, és azt követõen indulhat a normaalkotás.

Csak azt tudom mondani mindenkinek, hogy itt érdemes nagyon sok ország tapasztalatát megnézni, mert itt nem egy kaptafára születtek a döntések Európában sem, és nagyon sok tapasztalat halmozódott fel. Nem lehet levenni egy kész megoldást a polcról. Magyarországnak saját magának kell majd eldönteni, hogy a sok tapasztalat alapján hogyan fog dönteni.

De mindeközben a felsõoktatásban érdemi lépések történnek, már minõségjavítást célzó lépések, és ez messze nemcsak a tandíjról szól. Mindeközben átalakul a teljes magyar egészségügyi rehabilitáció és hozzá kapcsolódó foglalkoztatási programok rendszere, olyan területek nyíltak ki az elmúlt idõszakban, amelyek tabunak számítottak az elmúlt tizenegynéhány évben. Az is jelzi, hogy az ország egy másik szakaszba lépett, hogy alapvetõen a kormány által kezdeményezett reformpolitikák mellett elindul egy másik, már jövõorientált reformpolitikai csomag. Ez a nemzeti kerekasztaloknak a kérdése, ahol a középpontban már hosszú távú, nagy és átfogó kérdések vannak.

Hogyan lesz ebbõl növekedés? Nyilván ez a legfontosabb kérdés. Az egyensúly fontos, no de a növekedés hosszabb távon legalább ilyen fontos. Egyre inkább ez lesz a magyar gazdaságpolitikának a fõ kérdése. Sõt, az, hogy a növekedést szolgáló tényezõket hogyan lehet segíteni, támogatni a foglalkoztathatóságtól az adórendszer átalakításáig, a bürokrácia csökkentésétõl másokig. Ide kapcsolódik természetesen a közoktatás, a képzés átalakítása, és hosszabb távon a nyugdíjrendszer igazságosabbá és fenntarthatóbbá tétele. Ez a három nagy kerekasztal zajlik. Ezek a kerekasztalok azok, amelyek már nem a politikai és nem a szakmai politikai megosztottságnak a színterei. Valamennyi parlamenti párt elküldte a szakértõit ezekbe a kerekasztalokba. Itt értelmes, okos, nyitott párbeszéd zajlik, ami az elmúlt hónapok után rendkívül fontos.

Egyetlen dologra hívom akkor még fel a figyelmüket, ha már a versenyképességnél tartunk. A jegybank elemzéseibõl nagyjából azt látjuk, hogy a magyar gazdaság növekedésének, vagy növekedési motorjainak a lassulása 2000-2001-ben kezdõdik, csak nagyon sokáig eltakarja az állami keresletélénkítés politikája, amely ugyanebben az idõszakban kezdõdik. Hozzáteszem: ekkor indul el az egyensúly megbomlása is. Sokkal mélyebb és összetettebb jelenségrõl van szó, mint egyszerûen csak annyiról, hogy hozzányúlunk-e Magyarországon az adórendszerhez. Nyilván hozzá kell nyúlni, hogy jobban szolgálja a versenyképességet. Én magam azok között vagyok, akik azt mondják, hogy átfogó adóátalakítási programot kell bemutatni, és utána szabad csak a részletekkel foglalkozni. De szeretném magunkat figyelmeztetni arra, hogy pusztán adózási eszközökkel minden bizonnyal a magyar gazdaság versenyképessége elegendõ mértékben nem fokozható. Ehhez több kell. A kutatás-fejlesztés egész területének újfajta ösztönzése, a képzés átalakítása, egy nagyon erõteljes szektorális fejlesztéspolitikákban is gondolkodni képes fejlesztéspolitika, Új Magyarország Fejlesztési Terv. Azaz több elemet kell egymás mellét tenni, hogy újra lendületet lehessen adni a magyar gazdaságnak. Nyilván az a cél, és az az érdekünk, hogy ennek a kormányzati ciklusnak a második fele már egy elinduló növekedésrõl, egy egyensúlyi pályán lévõ magyar gazdaság bõvülésérõl szóljon. Ha így lesz, akkor mindazt az erõfeszítést, amit ezekben a hónapokban teszünk, érdemes volt megtenni. Én hozzáteszem: egészen biztos vagyok benne, hogy ez lesz a végeredmény.