Gyurcsány Ferenc Napirend Elõtti Hozzászólása A Parlament Hétfõi ülésén

Ma -2007-05-14- Gyurcsány Ferenc napirend elõtt szólalt fel a Parlamentben azon az ülésen, amely elfogdta a kormánypárti többséggel a csakazértiselvárt adó pótlására a csakezertielvár minimaladó törvényt és az azzal kapcsolatos példa nélkül álló embertelen szabályozási-ellenõrzési-behajtási-kikényszerítési szabályrendszert. A felszólalást szószerint idézzük:

Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A gazdaságpolitikáról szóló vitákban újra felbukkan egy régebbi kifejezés. Mi Magyarországon kevésbé szoktuk használni. Ha jól látom, a közeljövõben egyre több okunk lesz rá majd, hogy használjuk.

Amire utalok, az a vudu gazdaságtan, amelyet állítólag elõször 1980-ban, még az elõválasztások során a mai amerikai elnök édesapja, idõsebb George Bush használt republikánus párti riválisának gazdaságpolitikájáról értekezve – végül ez a rivális lett az elnök, jól ismerjük: Ronald Reagan. Mások szerint nem innen származik, hanem egy James Tobin nevû, egyébként méltán híres Nobel-díjas közgazdász találta ki ezt a nagyon izgalmas, nagyon érdekes, sokat sejtetõ kifejezést, hogy vudu gazdaságpolitika vagy közgazdaság. Nem csigázom tovább a kedélyeket és nem is kívánok találós kérdésekbe bocsátkozni, mert gyanítom, hogy azért legtöbben sem itt, sem a képernyõk elõtt nem tudnánk ezt lefordítani. A vudu gazdaságot arra a gazdaságpolitikára használják, amely szembemegy a közgazdaságtan ismert tételeivel, amely szembemegy a racionális megfontolással, amely vágyakból és az irracionalitásból épít kesze-kusza, bár sokak számára hihetõnek vélt politikát. Nem véletlenül hozom elõ ezt a kérdést. Vissza fogok térni a felszólalásom végén arra, hogy miért tartottam ezt fontosnak.

Azt is megjegyzem, hogy persze idõnként nem könnyû eldönteni, mi a helyes és mi a racionális. Nem egyszer csak a végsõ tapasztalat bizonyító erejû. Ha viszont innen nézzük, akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy ami az elmúlt 9 hónapban történt, azt az élet a tekintetben igazolta, hogy eredeti célkitûzéseihez közelebb értünk és arra a pályára áll lassan a magyar gazdaság, amirõl beszéltünk. Sokan kételkedtek ebben tavaly nyáron. Sokan itt a parlament ellenzéki padsoraiban és sokan másutt is. Naponta húzták a vészharangot, hogy azt a programot, amit összeállítottunk, senki nem fogja elfogadni Európában, különösen utalva itt Brüsszelre. Ha meg mégis, akkor meg az lesz a vége, hogy újabb és újabb kiigazításokat kell majd tenni, mert program egy fabatkát sem ér. Nem mondhatom azt, hogy mára kész összegzést adhatunk. Ez talán korai lenne. De most elegendõ tapasztalat van a kezünkben annak belátására, hogy jó irányba, abba az irányba megy-e közös gazdaságpolitikánk alakítása, amit csaknem egy évvel ezelõtt ígértünk.

Mit látunk? Sokan azt mondják, és azt hiszem, jogosan, hogy a legnagyobb kihívás az volt, hogy felborult a magyar gazdaság külsõ és belsõ egyensúlya. Az egyiket úgy hívják, hogy folyó fizetési mérleg, a másikat úgy, hogy költségvetés. És ma, 9-10 hónap után, idõnként valóban rendkívül nehéz és nem kétséges, néhol a csak teherrel viselhetõ intézkedések nyomán azt látjuk, hogy hihetetlen gyors tempóban az egyensúly felé mozdul a magyar gazdaság. Évek óta elõször nem fölfelé, hanem lefelé korrigáljuk az év végére várható hiányt. Ez jó. Ez nem azt jelenti, hogy már ott vagyunk, ahova 2009-ben el szeretnénk érni. 2009-ben lesz nagyjából egyensúlyban a magyar költségvetés. De nagyon régen volt olyan, hogy egy hónapban – csak egy hónapban, mondjuk áprilisban – közös költségvetésünk, az ország, a nemzet költségvetése pozitív egyenleget mutatott. Úgy hívják ezt, hogy szufficites volt – nem is emlékszünk rá, mikor volt ilyen. Újra meg kellet tanulnunk, mit is jelent ez a szó. Még egyszer mondom: ez csak az irányt mutatja, hogy az erõfeszítés, amit tett az ország – és itt nem csak magunkról, a kormányról, a parlamentrõl beszélek, hanem az emberek sokaságáról -, ez az erõfeszítés hozza az elsõ gyümölcseit. Muszáj elmondanom azt is, hogy nem ritkán azt gondolom, hogy van, akinek leginkább az fáj, hogy ha a folyamatot elõre vetítjük. Sokan gondolják, és remélem, hogy egyre többen lesznek, akik azt gondolják, hogy sikeres lesz ez a politika. Sikeres nemcsak eredményében, hanem hitelességében és elfogadásában. Ezt valaki nem szeretné. De hát ezt hagyjuk rá.

Nem kétséges, hogy ennek az eredménynek az egyik mellékhatása, hogy nagyon felgyorsult az infláció. De mindjárt tegyük hozzá: ez a hónap volt az elsõ, amikor az infláció trendje megfordult. Már nem növekszik – az elmúlt napokban hozták nyilvánosságra az utolsó havi inflációs adatokat -, hanem csökkenni kezdett, és év végére, az év második felére várható gyorsabb csökkenés után az infláció lassan visszatérhet abba a körbe, ahol már sokkal könnyebben kezelhetõ, és amely emlékeztet a mögöttünk hagyott évek csökkenõ inflációs trendjére. Ez jó.

Mit látunk még? Azt látjuk, hogy az elmúlt idõszakban 30-35 ezerrel nõtt a regisztráltan állásban lévõk, a regisztráltan foglalkoztatottak száma. És nem lehet nem észrevenni, hogy emögött a gazdaság kifehéredése is van. Nagyon sokan beszélnek a gazdaság kifehérítésérõl. Az elmúlt 17 évben most elõször történik meg az, hogy elemzõk és kutatók egyaránt azt mondják: mérhetõ és érzékelhetõ, hogy nagyobb lett a legális munkavégzés, hogy mûködnek azok az ösztönzõk, amelyeket az elmúlt években bevezettünk. Sok van ilyen. Nem volt kis feladat, és azt sem mondom, hogy nem kellett továbbvinni. 2006-ban már négyszer annyi embernek volt alkalmi munkavállaló könyve, mint két évvel korábban. Négyszer annyinak. Azok az emberek, akik kicsi munkát végeznek – ház körüli munkát, mezõgazdasági munkát -, de így már végre biztosítottak, legálisan dolgoznak. Aki böngészi a statisztikát, azt látja, hogy ott nõtt leginkább a foglalkoztatás, és ott növekedtek a kimutatott bérek, amely ágazatokról korábban tudtuk, hogy ott igen gyakori a fekete munka. Építõiparban, idegenforgalomban, vendéglátásban például. Az történt, hogy akik korábban is dolgoztak, azokat végre bejelentik, és ez borzasztóan fontos. Mert megõrizni az emberi méltóságot csak akkor lehet, ha az embernek nemcsak munkája, hanem becsületes, tisztességes, legális munkája van. Ez a gondoskodás és gondolkodás a holnapról.

Az építõipari feketemunka megszüntetése vagy csökkentése érdekében – talán jól emlékeznek rá -, hogy a szabályszegõket például kitiltottuk a közbeszerzési eljárásból. Jól emlékeznek rá, hogy bevezettünk egy nagyon magas építésfelügyeleti bírságot, a munkaügyi ellenõrzés hatáskörét kibõvítettük. 2006-ban az ellenõrzéseken négyszer annyi olyan munkavállalót találtunk, akit arra kényszerített a munkáltatója, hogy bejelentés nélkül dolgozzon. Azaz lehet cselekedni, lehet tenni ennek érdekében, és lehet ostorozni ezeket az egyébként káros jelenségeket. Ez a kormány képes volt arra, hogy megfordítson egy folyamatot.

Keveset beszélünk arról, és még biztosan lesz konfliktusunk, de az egészségügyi reform egyik nagyon fontos és kívánt következménye – nem mellékhatása -, hogy nagyon sokan fogják megtanulni és elfogadni azt a szabályt, hogy ahhoz, hogy egészségügyi szolgáltatást kapjak, ahhoz bejelentett jogviszonyuknak kell lennie. Lehet az munkavégzésre irányuló jogviszony, de lehet egy szociális alapú együttmûködés az önkormányzattal. Fehéredik és tisztul a gazdaság.

Az elkezdett vagyonosodási vizsgálatok nem várt következménye, hogy olyanok kezdtek visszamenõleg önrevízióba, akik úgy gondolták, hogy jobb békében élni az adóhatósággal. Nem is gondolnák, hogy 30 milliárd forint folyt be abból, hogy tavaly év végéig önellenõrzésre jelentkeztek olyanok, akiknek korábban ez eszébe se jutott volna. Folytathatnám még a sort.

Csak annyit kívántam érzékeltetni, hogy látunk egy nagyon világos jelrendszert: a terveknek megfelelõen csökkenõ hiányt, a terveknek megfelelõen csökkenõ inflációt és a terveknek megfelelõen fehéredõ gazdaságot. Ezek nagyon fontos dolgok. Ezek azok, amelyekre majd lehet építkezni. Természetesen nem állítom, hogy önmagában az egyensúly – van aki azt mondja: a megszorítás – gazdaságpolitikai cél. Dehogy! Nem önmagában, ez egy eszköze annak, hogy késõbb egészséges és jó növekedési potenciállal rendelkezõ gazdaságunk legyen. Amíg nem létezik ez a fajta állapot, amíg nem fehér a gazdaság, amíg nem alacsony az infláció, amíg nincsen egyensúly, addig mindenfajta növekedésorientált gazdaságpolitika csak idõlegesen érhet el sikert. Mindenféle munkahelybõvítésre irányuló szándék csak rövid idõszakra érheti el célját.

Azt gondolom, hogy ahogyan a konvergenciaprogramban lefektettük, a kiigazítás legbonyolultabb, a legnehezebb részén lassan túl van az ország. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell tovább csinálni. Ez nem azt jelenti, hogy nincsen tovább feladat. De azt igen, hogy belátható a vége és lehet látni a fényt az alagút végén – ezt jelenti.

Nagyjából három komoly pillér van: a konvergenciaprogram, az államreform és annak teljes politikája és a fejlesztéspolitika. Emlékszem arra, hogy hányan mondták: Bizony-bizony, ezt a fejlesztési programot, az Új Magyarország Fejlesztési Programot dehogy fogja elfogadni Brüsszel, sõt. Még olyan pártvezérre is emlékszem, aki hol Brüsszelben, hol idehaza majdnem még biztatta is Brüsszelt, hogy olyanoknak aztán végképp ne adjanak egy fillért se a fejlesztési forrásokból, akik itt némi régi kommunista idõkre emlékeztetõ módon teszik-veszik a dolgukat. Alig lehetett nem kihallani azt a vágyat, hogy ártson valaki a kormánynak, ezen keresztül persze leginkább az országnak. Nyilván csalódhatnak azok, akik azt tapasztalták a múlt héten, hogy Brüsszel elfogadta az Új Magyarország Fejlesztési Tervet, sõt azok is, akik állandóan arról beszéltek, hogy nagyon le vagyunk maradva. Magyarország az elsõ 10 tagállam között van, ahol érvényes, elfogadott, a bizottság és az ország között aláírt fejlesztési program van. Az elsõ tízben. Nagy dolog ez. Azt mutatja, hogy azok, akiknek ez volt a dolga, jól végezték a dolgukat. És emlékeztetnék csak arra, hogy Magyarország az az ország, ahol legelõször írtunk ki pályázatokat. A pályázatok már akkor megjelentek, amikor még nem volt elfogadott fejlesztési terv, a pályázatok már akkor megjelentek, amikor még sehol másutt Európában, január végén. Megjelentek már a regionális pályázatok is. Közép-Magyarországon például nagy iskolafelújítási program indul, a pályázatot már kiírtuk. Észak- és Dél-Alföldön ipari parkok létesítésére írtunk ki pályázatot. Elindultak az elsõ gazdaságfejlesztési pályázatok. A következõ két évben 250 milliárd forint értékû gazdaságfejlesztési támogatást fognak kapni a hazai kis- és közepes vállalkozások. Mi ez, ha nem igazi patrióta gazdaságpolitika? Mi ez, ha nem a késõbbi – a holnapi, holnaputáni siker elõfeltétele?

Négyszázhúszan nyújtottak be pályázatot a gazdaságfejlesztési programokra kiírt pályázatokra. Ez önmagában háromszor annyi, mint ahányan az egy évvel ezelõtti idõszakban támogatást kaptak. Ebbõl a 420-ból már 200-at elbíráltak, és több mint hetvenen már megkapták a pénzt. Olyan tempóban alakítjuk át az egész intézményrendszert, amilyen tempóban csak lehet annak érdekében, hogy ne várjanak a támogatásra, hanem hogy megkapják a támogatást. Ez lesz az a forrás, amelybõl majd a most átalakuló egészségügyben is egy szinttel jobb minõséget lehet produkálni az intézmények sokaságában. Nyilván akkor, ha befejeztük az intézmény-átalakítást és tudjuk, hogy kire milyen feladat vár. Akkor pedig õk fognak jönni. Azok, akik kritikával illették a programot és akik itt fölálltak minden nap, azok a múlt héten, mikor Magyarország aláírt a németországi Hoffban, akkor nem jelentkeztek, hogy: Miniszterelnök úr, elnézést kérünk. A bántás, a kritika méltatlan volt. Miniszterelnök úr, elnézést kérünk, nem volt igazunk akkor, amikor egy évvel ezelõtt, ha kellett, ha nem, Magyarország rossz hírét keltettük. Miniszterelnök úr, gratulálunk a kormányának és mindazoknak, akik dolgoztak, mert Magyarország az elsõk között van. És azt a programot fogadta el Brüsszel, amit benyújtottunk. Ez nagy dolog. Én abban hiszek, hogy egy stabil egyensúlyi pályán mozgó gazdaságra, egy megreformált államra lehet fejlesztéspárti gazdaságpolitikát építeni, amely a növekedésrõl és a munkahelyteremtésrõl szól. Ez a két cél: több munkahely egy növekvõ gazdaságban. Ennek a jövedelmét lehet aztán igazságosabban szétosztani. Nyilván az a kérdés, hogyan lehet ezt megtenni. Ebben vannak viták. Én azt gondolom, hogy az eszközök elég világosak. Változtatni kell, egyszerûsíteni kell, az üzleti tevékenységet sújtó bürokráciát, a nehézkes ügyintézést, mint ahogy például átalakítottuk a cégbejegyzés gyakorlatát. Magyarországon nem is olyan sokára három órán belül céget lehet alapítani. Három órán belül. Aki ismeri a korábbi gyakorlatot, például volt igazságügyi miniszterként, az pontosan tudja, hogy micsoda eredmény ez.

Át kell, hogy alakítsuk a szakképzés és a felnõttképzés teljes rendszerét, hogy rendelkezésre álljon elegendõ szakképzett munkaerõ, mert Magyarországon ma foglalkoztathatósági problémák vannak. Az egyik nagy autógyártó vállalat újabb fejlesztéseken töri a fejét, de az az igazság, nem talál Magyarországon elegendõ munkaerõt. És azzal kalkulál, hogy lehet, hogy Szlovákiából jön majd hozzánk munkáskéz.

Hozzá kell majd nyúlni az adószerkezethez. Egy nagyon aktív gazdaság-diplomáciával olyan térségek felé kell utat nyitni, ahol 8-10 százalékos növekedés van. Utat, helyet kell csinálni a magyar áruknak, ezért kell Délkelet-Ázsia felé menni például, és megyünk tovább is. És egyetértek, aktív kkv-politika kell. A hazai kis- és közepes vállalkozásoknak nem mesélni kell arról, hogy támogatni kell õket, hanem támogatni kell õket, ahogyan tesszük.

Most, ezen a ponton térnék vissza a vudu gazdaságpolitikához.

Azt hallom, hogy ehelyett a viszonylag bonyolult, sokat elemzett eszköz helyett van, aki azt állítja, hogy: Ugyan, kérem szépen, ehhez egyetlenegy dolgot kell csinálni. Csökkenteni kell az adókat, de radikálisan, és akkor majd növekszik a gazdaság. Egyébként az az igazság, hogy pont erre mondta George Bush, hogy ez a vudu gazdaságpolitika.

Tudják, programot alkotni nem azt jelenti, hogy az ember mond valamit. Programot alkotni azt jelenti, az ember olyasvalamit mond, ami mûködõképes. Évek óta azzal áltat bennünket és a választókat a legnagyobb ellenzéki párt, hogy ugyan kérem, komoly tapasztalat van itt ebben. Amikor 1995-ben csökkentették az adókat, a társasági adót, majd 2000-2001-ben a járulékokat is csökkentették, akkor több lett a járulékbevétel és több lett az adóbevétel. Úgy látom, hogy akik ezt mondják, azok jobban szeretnek beszélni, mint számolni vagy olvasni. Ezért ha véletlenül nem lenne meg nekik, akkor felhívnám a figyelmüket Erdõs Tibor akadémikus úr egy három héttel ezelõtti közlésére. Erdõs akadémikus úr vette a fáradságot és kiszámolta, hogy mi történt '95-ben az adócsökkentéskor és mi történt 2000- és 2001-ben a járulékcsökkentésnél. Láss csodát, kiderült, hogy mi történt: nagyjából éppen annyival csökkent az adóbevétel és éppen annyival csökkent a járulékbevétel, amennyivel csökkentették az adó- és járulékkulcsot, ha megtisztítottuk minden egyéb hatástól. Ezt számolni fáradságos dolog egyébként, ez igaz. Na de hát tudják, ezért felelõsségteljes dolog politikusnak lenni.

Azt javasolnám azoknak, akik nagyon kényesek arra, hogy õk legfeljebb csak tévednek, de nem hazudnak – olvasom Navracsics Tibor egyik interjújában -, hogy számoljanak már. Nézzék már meg. Mert tudják, a tévedés az jóhiszemû félreértés. De ha bizonyításra kerül, hogy amit mondanak, az nem állja meg a helyét, hogy az vudu gazdaságpolitika, akkor onnantól az hazugság. Micsoda szégyen lenne. Hazugságba esne a legnagyobb ellenzéki párt és annak elnöke, akirõl tudjuk, hogy soha nem hazudott még.

Szerintem erkölcsösnek lenni és az országnak használni most úgy lehet, hogy önök válaszolnak erre a világos szakmai felvetésre és elmondják, hogy éveken keresztül tévedtünk, és mostantól kezdve ha ugyanezt mondjuk, akkor már hazudunk is. Nagy kár lenne önökért.

De valamiért még nagyobb kár lenne: az országért. Ezért azt gondolom, hogy a vudu gazdaságpolitika helyett felelõs gazdaságpolitikát kell csinálni. A felnõtt gazdaságpolitika az nehéz, összetett, de eredményt hoz, mint ahogyan látjuk most.

Azt javaslom, hogy maradjunk ennél az útnál. A felelõs, megbízható politika útjánál. A vudu gazdaságpolitikát pedig hagyjuk meg másnak.

Köszönöm szépen.