Hiperinfláció

Hetven évvel ezelőtt, a második világháború végének esztendejében a magyar költségvetés kiadásainak összege tízszerese volt a bevételeknek.

Hetven évvel ezelőtt, a második világháború végének esztendejében a magyar költségvetés kiadásainak összege tízszerese volt a bevételeknek. A pénzügyi fedezetet újabb és újabb papírpénz kibocsátással lehetett csak előteremteni. Felbomlott a forgalomban lévő pénzmennyiség és a megvásárolható áruk mennyiségének egyensúlya, amely soha nem látott pénzromláshoz vezetett. Ennek illusztrálására kövessük nyomon egy napilap árát. Májusban egy pengő volt, júniusban három, júliusban hat, augusztusban húsz. A lapok eleinte tréfásan próbálták indokolni a folyamatos áremeléseket. Fejlécükön ilyen feliratok jelentek meg: „Elnézést, de nem akarunk koplalni", „Minimál ár, felülfizetéseket elfogadunk", „Bennünket is sodor az ár". Korabeli vicc: Mennyibe kerül egy csomag cigaretta? Tizennyolcezer pengő. Itt egy húszas, adjon vissza kétezret. Nincs apróm, tessék várni egy negyedórát. Akkor lesz aprója? Nem, de akkorra a cigaretta már húszezerbe kerül.

1945. Karácsonyán már ezer pengőt fizetett a vásárló kedvenc napilapjáért. Az új év húsvétján hétszázezer pengőt, május közepén pedig huszonöt millió pengőt. A fizetésekből természetesen nem lehetett megélni, mert a kifizetést követő napon a pénz elértéktelenedett. Akkoriban járta a következő mondás: Hazánk lakosságának harminc százaléka abból él, hogy eladja valamijét. További harminc százaléka ezt megveszi. A fennmaradó negyven százalék pedig az üzleteket közvetíti. Aztán a Magyar Nemzeti Bank kibocsátotta a millpengőt. Egy millpengő egyenlő volt egymillió pengővel. Mégis csak szebben hangzott a lap ára: harminc millpengő. De az infláció rá se hederített a millpengőre, tovább száguldott. Az újság júniusban nyolcezer millpengőért, júliusban már százmilliárd (!) millpengőért volt megkapható. A Magyar Nemzeti Bank sem tétlenkedett, kibocsátotta a B-pengőt. Egy B-pengő egybillió, azaz ezer milliárd pengő volt. Az egymilliárd B-pengős bankjegy volt az utolsó, így ért véget az 1925-ben kibocsátott és húsz éven át működött pengőnek a karrierje. Az adópengőről és az úgynevezett bankjegydézsmáról később emlékezem meg.

Ezerkilencszáznegyvenhat augusztus elsején „megszületett" a forint. Egy új forint négyszázezer kvadrillió (a négyes után 27 nulla) pengővel volt egyenértékű. A forint fedezete a hazai vállalatok felhalmozott árukészlete, az amerikai letétben lévő aranyrudak visszaszolgáltatása és a nyugati országoktól kapott kölcsön volt. A forint bevezetésével egyidejűleg hozta létre a kormány az Anyag- és Árhivatalt abból a célból, hogy védje szigorúan az árakat, a forint értékállóságát. Ekkor léptek életbe a fogyasztási cikkek és szolgáltatások hatósági árai, amelyek még évtizedekig uralták a gazdaságot.

Az 1945/46-os hiperinflációval bekerülhettünk volna a Guinness rekordok könyvébe, de sajnos ebben az időben ez a kiadvány még nem létezett, az első könyv 1955-ben jelent meg.

Az 1945/46. évi hiperinflációval visszatértünk az ókorba, a fejletlen, zárt gazdaság, a cserekereskedelem világába. A városlakó kis falvakat keresett fel, ahol jó minőségű öltönyét, télikabátját, cipőjét, csizmáját szalonnára, hurkára, kolbászra cserélte el. Hihetetlen, de igaz: egy tizenöt grammos arany karkötőért kaphattunk öt kiló lisztet, öt kiló zsírt és öt kiló kristálycukrot. És akkor még örülhetünk, hogy jó üzletet ütöttünk nyélbe. Korabeli vicc: Kérem a jegyeket, mondja a vasúti kalauz. Nincs jegyem, válaszolja az utas, adok négy tojást, jó lesz? Vissza nem utazik? De igen. Akkor adjon nyolc tojást!

1945. december 19.-én a kormány bevezette a bankjegydézsmát. Ettől kezdődően a pengőt csak akkor lehetett törvényes fizetőeszközként használni, ha egy kis bélyeget ragasztottak a bankjegy jobb felső mezőjébe. Az MNB feliratú, ragasztós hátoldalú bélyeget különböző színekben árusították a bankok, postahivatalok, trafikok. Ára a megfelelő bankjegy árának háromszorosa volt. Például a tízezer pengősre harmincezer pengős bélyeget kellett ragasztani. De nem akármilyet. Az ezresen piros, a tízezresen sárga, a százezresen zöld színű bélyeg felragasztása volt előírva. Ez volt a bankjegydézsma, amelynek következtében a forgalomban lévő pénz mennyisége hetvenöt százalékkal csökkent. Ügyes, mondhatnánk ma, vajon melyik pénzügyes találta ki a módszert?

A bankjegydézsma nem állította meg az inflációt, ezért új megoldást szült a Pénzügyminisztérium. Adót csaknem mindenki fizetett, összegét nem pengőben, hanem adópengőben állapította meg a Központi Adóhivatal. Az adópengő elvileg nem értéktelenedett el, csak az árfolyama változott. Egyik nap egy adópengőt ötven millió pengőért lehetett megvenni, másnap már hatvan millióért. Az adózó beváltotta pengőjét az adófizetési kötelezettségének megfelelő adópengőre és nyugodtan hajtotta álomra fejét „értékálló" pénze birtokában. Aztán az adók is rohamléptékben emelkedtek. A bankjegyeken az egyszerű halandó már nem ismerte ki magát, színek szerint próbált eligazodni a papírtengerben. Piacon: Mit fizetek két kiló almáért és egy kiló krumpliért? Két lilát, három kéket, öt barnát és egy zöldet. A vevő tárcájába nyúlt, előkereste a színes bankjegyeket és fizetett. 1946. júniusától a bankjegyeket, pengőket, millpengőket, B-pengőket, adópengőket már nem is számozták. Biztos nem győzték a Pénzjegynyomda sorszámozó gépei a tempót. A sorszám nélküli papírpénzzel is bekerülhettünk volna a Guinnessbe.