XVI. Benedek Nem szokványos, hogy a pápa külön kísérõlevélben magyarázza el rendelkezését a világ püspökeinek. A Summorum Pontificum esetében ezt az igazolja, hogy az Egyház életének egyik központi kérdésérõl, a liturgiáról van szó, amellyel kapcsolatos minden változás jelentõs hatással lehet az egyház közösségére.

 XVI. Benedek Nem szokványos, hogy a pápa külön kísérõlevélben magyarázza el rendelkezését a világ püspökeinek. A Summorum Pontificum esetében ezt az igazolja, hogy az Egyház életének egyik központi kérdésérõl, a liturgiáról van szó, amellyel kapcsolatos minden változás jelentõs hatással lehet az egyház közösségére.

XVI. Benedek az ugyancsak július 7-én kelt, a püspökökhöz intézett levelében meg kívánja indokolni rendelkezéseit, miközben az 1970-es reform elõtti római liturgia használatával kapcsolatban két elterjedt félelmet kíván eloszlatni.

Az egyik félelem szerint a régebbi liturgia használatának engedélyezése csorbítaná a II. Vatikáni Zsinat tekintélyét. Hiszen a zsinat egyik legjelentõsebb eredményének éppen a liturgikus reformot tartják. A pápa szerint a VI. Pál-féle misekönyv a szentmise liturgiájának rendes formája marad ezután is, míg a XXIII. János-féle misekönyvet a liturgia rendkívüli formájaként lehet használni. Nem két rítus él egymás mellett a latin egyházban, hanem ugyanazon rítus kétféleképpen jelenik meg: a Római Misekönyv korábbi és újabb kiadása szerint.

Ezt erõsíti az a tény is, hogy – amint arra a motu proprióban a pápa hivatalosan is utal, s a kísérõlevélben is kijelenti – a korábbi misekönyvet jogilag nem vonta vissza senki, így az hatályos maradt az 1970-es reformot követõen is. A kettõ együttélésére bizonyára azért nem adtak akkor pontos szabályokat, mert azt gondolták, csak néhány helyen maradnak meg a régi használata mellett. Kiderült azonban, hogy nem kevesen továbbra is erõsen kötõdnek a régi római rítushoz. Erre fõleg azokban az országokban volt példa – jegyzi meg a pápa – amelyekben a liturgikus mozgalom hatására sok hívõ képzettebb volt és jobban ismerte a régi liturgiát. Azt is gondolták, hogy a régi misekönyvhöz inkább csak az azon felnövekedett idõsebb generáció fog ragaszkodni. Közben világossá vált azonban, hogy a fiatalok is felfedezik a liturgia régi formáját és vonzódnak hozzá, mint az Eucharisztia titkával való találkozás különösen is alkalmas formájához.

Azok közül is, akik elfogadták a II. Vatikáni Zsinatot és közösségben voltak a pápával és a püspökökkel (szemben Lefebvre érsek követõivel, akik nemcsak a liturgikus újítást nem fogadták el), sokan mégis szerettek volna élni a liturgia számukra kedves régi formájával. Ehhez a vágyhoz az is hozzájárult – írja a Szentatya – hogy sokhelyütt nem tartották be az új misekönyv elõírásait sem, hanem azokat a liturgikus ?kreativitásra" szóló ?felhatalmazásként, sõt kötelezettségként" értelmezték. Ennek következtében a liturgia ?az elviselhetetlenség határáig torzult". ?Saját tapasztalataim alapján mondom ezt – vallja meg XVI. Benedek – mert én is átéltem azt az idõszakot minden várakozásával és zavarával együtt. S láttam, mennyire mélyen sebezték a liturgia önkényes torzításai azokat, akik pedig teljességgel ragaszkodtak az egyház hitéhez."

Azt is kifejti a pápa, hogy a két misekönyv között nincs ellentmondás, hiszen a liturgia történetében nincsenek törések, csak folyamatos fejlõdés. Ami a korábbi generációk számára szent volt, az számunkra is az marad, és nem lehet hirtelen tiltottnak, sõt károsnak tartani.

A másik elterjedt félelem szerint a régi misekönyv használatának engedélyezése kavarodáshoz és megosztottsághoz vezethet a hívõk körében. Benedek pápa szerint ez azért nem indokolt, mert a régi szertartás megfelelõ liturgikus képzettséget, közte a latin nyelv ismeretét is feltételezi, ami manapság nem általános. Emellett a VI. Pál-féle misekönyv marad továbbra is a rendes forma. A pápa úgy értékeli tehát, hogy jól körülírható helyzetekrõl lesz csak szó. A plébániai közösségek egységét pedig az biztosítja leginkább – figyelmeztet – ha a VI. Pál-féle misekönyvet is ?nagy tisztelettel, az elõírásoknak megfelelõen" használják, hogy láthatóvá váljon teológiai gazdagsága, és a mostaninál erõsebben nyilvánuljon meg benne ?az a szent jelleg, ami sokakat vonz a régi szertartásban".

Azt is hozzáteszi azonban, hogy a régi szertartáshoz ragaszkodó közösségek papjai sem zárhatják ki elvbõl az új misekönyv használatát, hiszen az nem volna összeegyeztethetõ az új misekönyv szentségének elismerésével.

A két aggodalom cáfolatát követõen a pápa kijelenti, hogy az új rendelkezésekkel fõ célja az volt, hogy ?elérhetõ legyen a megbékélés az egyházon belül". Visszatekintve a múltbeli egyházszakadásokra, az a benyomás támad, hogy az akkori felelõs vezetõk nem tettek meg mindent a születõ megosztottság kezelésére, a megbékélés és az egység biztosítására: ?a mulasztásoknak is megvolt a szerepük abban, hogy ezek a szakadások állandósulhattak" – jelenti ki XVI. Benedek. Ebbõl a felismerésbõl következik a feladat: mindent megtenni, hogy azok, akik tényleg az egységet kívánják, megmaradhassanak benne vagy újra fellelhessék. A levél tartalma alapján ez utóbbi utalás áttételesen vonatkozhat a Lefebvre-féle szakadásra éppúgy, mint az egyházon belül bizonyos vidékeken a régi és az új misekönyv ?hívei" között ma is jelenlévõ megosztottságra.

A pápa megerõsíti, hogy a liturgikus élet legfõbb felelõsei és õrzõi továbbra is a püspökök, akik ezzel kapcsolatos jogait a motu proprio nem csorbítja. Felszólítja õket, hogy törekedjenek az egyházi közösségeken belül az összhang megõrzésére a régi és az új misekönyv használata kapcsán is. Végezetül biztatja õket, hogy három év múlva írják meg vonatkozó tapasztalataikat a Szentszéknek, hogy ha kell, javítani lehessen a szabályozáson.

Érszegi Márk Aurél/Magyar Kurír

Nincs ok a félelemre – a motu proprio az egységet szolgálja

Federico Lombardi szentszéki szóvivõ a Szentatya július 7-én közzétett Summorum Pontificum motu proprióját kommentálta a Vatikáni Rádió olasz adásában. Gondolatait az alábbiakban ismertetjük.

A legjobban természetesen úgy érthetjük meg az új dokumentum jelentõségét, ha figyelmesen elolvassuk a pápa kísérõlevelét. XVI. Benedek nem szándékozik semmilyen forradalmat indítani a zsinat által megújított mai liturgikus szokások terén, a hívõk túlnyomó többsége továbbra is ezeket fogja majd követni. Nem rendel el semmiféle visszalépést, nem akarja csökkenteni sem a zsinat tekintélyét, sem a püspökök felelõsségét és azok tekintélyét.

A pápa egyszerûen azt szeretné, hogy akinek mély és indokolt vágya, hogy a liturgiát a korábban gyakorlatban lévõ latin rítus formájában celebrálja, nyugodtan megtehesse, s érezze, hogy jóindulatúan elfogadják, és hogy ugyanúgy a nagy katolikus közösségbe tartozik. Ha az ellenvetések ellenére a pápa ezt a döntést hozta – hosszú elmélkedések, konzultáció és imádság után, ahogy õ maga mondja – viszonylag kevés ember érdekében, akkor ennek okai bizonyosan méltók arra, hogy jól megértsük. XVI. Benedeknek nagyon mély teológiai és lelki látásmódja van a liturgiáról, következésképpen nagyon nagy benne a tisztelet az iránt, amit ünneplünk: Jézus halálát és feltámadását. A liturgia valami olyasmi, amit ajándékba kapunk, nem a mi készítményünk, hanem életünk forrása. Az eucharisztia az Isten és az ember közötti találkozás legmagasabb színtere.

A pápa feladatának és kötelességének tekinti, hogy segítsen minden hívõt abban, hogy ezt a találkozást a legméltóbban és tudatosabban élje át, akár a latin megújított, akár a régi rítus formájában, ha néhányaknak könnyebb ez utóbbi, neveltetésbõl, kultúrából vagy egyéni tapasztalatból fakadóan. Mindenesetre a pápa azt szeretné, hogy a rítus két formájának egymás mellett élése a két oldalt ne szembenálláshoz és egymás kizárásához vezesse, hanem a kölcsönös gazdagodáshoz – egyrészrõl a celebrálás szentségének nagyobb hangsúlyozásával, másrészrõl pedig a kifejezõ elemek sokszínûségével. Tehát annak is fontos üzenet szól, aki jelenlegi liturgikus szokásain nem kíván változtatni: a liturgiát gondosan és tisztelettel kell végezni éppen azért, mert ezen keresztül Isten misztériumával állunk kapcsolatban. Ha nincs meg ez a tisztelet, azt nem csak az egyén, hanem az egész egyház megsínyli, mert az önkényesség mindig a megosztottság magja.

Van, aki attól fél, hogy a kétfajta rítus egymás mellett élése megosztottságot okozhat. A pápa – csodálatraméltó óvatossággal, de nagy bizalommal – azt mondja, hogy ez a félelem valójában nem megalapozott. Sõt, világosan megérteti, hogy éppen ellenkezõ a szándéka, azaz ?minden erõnkkel azon legyünk, hogy mindazok, akik valóban kívánják az egységet, megmaradhassanak ebben az egységben, vagy ismét megtalálhassák azt". XVI. Benedek mély felelõsséget érez az egység iránt. Gondol azokra, akik ma még az egyház közösségétõl elszakadva élnek, és azokra is, akik bár azon belül, mégis feszült viszonyban vannak az egyházzal, és mindenkit kölcsönös nyitottságra hív meg a közös hit egységében. Emlékeztet rá: mint ahogy nem lehet tiltottnak vagy károsnak tekinteni a legrégibb liturgikus könyveket, ugyanúgy senkinek nincs joga negatívnak tartani az újakat. Bárki, aki azért hivatkozna a motu proprióra, hogy feszültséget keltsen, ahelyett, hogy a megbékélés lelkületét táplálná, gyökeresen megtagadná annak lelkületét. XVI. Benedek elmagyarázta, hogy a II. Vatikáni Zsinat helyes olvasatának a ?folytonosság", nem pedig a ?szakadás" mellett kell kitartania. Ugyanazon latin rítus két formájának meglétét is ebben az irányvonalban kell értelmezni. Az új élettel telve illeszkedik a régihez anélkül, hogy elutasítaná azt.

A pápa határozottan megerõsíti: alaptalan az a félelem, hogy a dokumentum csorbítja a zsinat tekintélyét. A Sacramentum caritatis kezdetû legújabb szinódus utáni apostoli buzdításban is emlékeztetett arra, hogy a zsinat után megkezdett liturgikus reform jó hatással volt az Egyház életére. Egyébként pedig láthatjuk magát a pápát is, ahogy mindig a megújított rítus szerint celebrál. Nincs tehát okunk félelemre. XVI. Benedek nem visszafelé, hanem elõre visz minket, biztosítva azt, hogy mindig megmaradjunk az Egyház történelmi elõrehaladásának folytonosságában. És ennek az haladásnak a célja elsõsorban a fejlõdés – egyénileg és közösségileg is – az Istennel való mély találkozásban.

Magyar Kurír

Kép: http://www.saintpetercatholic.com/

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük