KŐ KÖVÖN — Töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából

A Néprajzi Múzeum a holokauszt történelmi traumájára való emlékezésnek azt a formáját választotta, hogy saját anyagából kiállítást nyitott a magyar vidéki zsidóság kultúrájának tárgyaiból. A tárlatot 2015. május 31-ig tekinthetjük meg. A gyertyafényben úszó múzeum főigazgatója, dr. Kemecsi Lajos a megnyitó estéjén elmondta, hogy az itt látható tárgyakat még soha nem állították ki, legfeljebb egy-egy darabot mutattak be közülük. Először kísérelik meg a holokauszt előtti zsidó emlékek csoportosítását.

 

A Néprajzi Múzeum a holokauszt történelmi traumájára való emlékezésnek azt a formáját választotta, hogy saját anyagából kiállítást nyitott a magyar vidéki zsidóság kultúrájának tárgyaiból. A tárlatot 2015. május 31-ig tekinthetjük meg. A gyertyafényben úszó múzeum főigazgatója, dr. Kemecsi Lajos a megnyitó estéjén elmondta, hogy az itt látható tárgyakat még soha nem állították ki, legfeljebb egy-egy darabot mutattak be közülük. Először kísérelik meg a holokauszt előtti zsidó emlékek csoportosítását.

 

A megnyitó ünnepségen a Klezmerész Együttes vidám és szomorú, hangszerekkel kísért dalokat adott elő, ráadásnak pedig az egyetlen zsidó gyökerű magyar népdalt: „Szól a kakas már…várj madár, várj, te csak mindig várj".

 

A rendelkezésre álló anyag persze töredékes, hiszen az elpusztított világot nem lehet már tökéletesen rekonstruálni, legfeljebb bizonyos elemeit bemutatni. A tárgyakat tíz csoportra osztották, mint ahogy az imák elmondásához is tíz felnőtt férfire van szükség. A Kő kövön cím a Bibliából való, pontosabban Máté evangéliumából a jeruzsálemi templom pusztulásával kapcsolatban: „nem marad itt kő kövön" – vezette be a kiállítást dr. Komoróczy Géza. A magyar zsidó öntudat kialakulását az 1901 és 1923  közötti időszakra teszi, amikor nem különült el a magyar vidéki lakosságtól, bár vallási szokásait megtartotta – erről számolnak be a néprajzi kutatások.

Egyformán készítettek kézimunkákat, hímzéseket, bokályokat, korondi kerámiákat, népviseleti ruhákat, ékeket, és egyforma szegénységben éltek.

 

Érdekesség, hogy a judaika-gyűjtemény legrégebbi darabja az 1815-ből való gyertyatartó, a legújabb pedig a gazdája által a múzeumban felejtett kipa. Több tárgy került ide egykor műtárgykereskedőktől, mások Grünbaum Béla 1911-es néprajzi gyűjtőmunkájából származnak. Látunk köztük zsidó hétköznapokat és ünnepeket, foglalkozásokat és társadalmi rétegeket, a pápai zsidóság történetéből a betegsegélyező egylet 195 éves adománykönyvét, templomi és otthoni rituális használati tárgyakat, férfi-női viseleteket, szombati szokásokat és ünnepi asztali terítéket, ételkészítést, hanukiát és örökmécsest, a gyászhoz fűződő kaddist, valamint játékokat.

Az egyik rendkívüli darab külön említést érdemel, mert októberben a hónap műtárgya volt, a 103 éve Grünbaum Bélától a múzeum tulajdonában lévő, Sopronkeresztúrról származó halicá (chaliza) cipő, avagy bocskor. A mai 44-es méretnek megfelelő párja nem került elő. Formája az ókori lábbelikhez hasonlatos, növényi cserzéssel, kecskebőrből készült. A felsőrészt és a talpat kézzel varrták össze. A halicá a hagyományos zsidó közösségekben az elbocsátás szertartásához tartozott. A Tóra előírásai szerint a megözvegyült, gyermektelen feleséget a sógora köteles volt feleségül venni, hogy fenntartsa az elhunyt fivér emlékét, és gondoskodjon az özvegyről. Amennyiben a fivér nem vette feleségül, az asszony bepanaszolhatta a bíráknál, s azok felmentették mindkettejüket a leviátusi kötelezettség alól. Ekkor következett a halicá szertartása: az özvegy lehúzta sógora lábáról a cipőt, eldobta és utána köpött. Ha valakit megfosztanak a cipőjétől, szimbolikusan elveszik a hatalmát. Az özvegy a halicával megfosztja sógorát a birtoktól is, amit megkaphatna, ha gyereket nemzene. A köpés a megalázást jelenti. Utána az asszony szabadon választhatott házastársat.

   Sopronkeresztúr a burgenlandi várvidék zsidóságának egyik települése volt. Nádasdy Ferenc ugyanis 1671 őszén 28 zsidó családot telepített be. Később birtoka Esterházy Pál tulajdonába került. A helyi zsidóság fénykorát élte a 19. században, még Talmud-iskolát is létesített. 1857-ben 1230 fő élt ott. Az egyetlen község, amelyiknek héber neve is fennmaradt: Zelem (azaz bálvány), jelenleg Deutschkreutz. Az Anschluss idején Ausztriából deportálták a zsidókat, házaikat és zsinagógáikat lerombolták.

Zsidó szombati asztal

A kiállítás célja, hogy kapocs legyen a múlt és az újjáéledő zsidó kultúra között, és tanulságként szolgáljon a mai fiataloknak. A látogató megtanulhatja a tárgyak, szokások neveit. Ebben nagy segítségünkre vannak a MOME Techlab interaktív digitális múzeumi installációi. Például a pápai adománykönyv digitális vitrinjében lapozgathatunk, rábukkanhatunk a Karinthy család felmenőire, vagy a kihelyezett képernyőkön családtörténeteket mesélnek el a ma külföldön élő személyek. A digitalizált szombati asztal a család viselkedését, az étkezések rendjét mutatja a gyertyagyújtástól a menü tálalásáig. Az asztalra vetített animáció akkor indul el, ha legalább hárman ülik körbe.

 

A frissen restaurált tárgyakon kívül régi fényképek igazítanak el a vidéki zsidóság életében. Dicséret illeti a szorgos kurátorokat a ritka kiállítás létrehozásáért: Szarvas Zsuzsa, Bata Tímea, Gebauer Hanga, Sedlmayr Krisztina. A múzeumpedagógiai foglalkozásokért felelnek: Joó Emese, Czingel Szilvia és a Lauder Javne Iskola középiskolás diákjai. A kiállításhoz katalógus is készült, egy kis füzetben pedig megismerkedhetünk a zsidó kifejezések mai fordításával..

 

Kemecsi főigazgató úr szerint a 21. században egy múzeum fontosságát az jelzi, ha sokan látogatják. Reméljük, ez a modern kiállítás mindenki tetszését el fogja nyerni.

 

DOBI ILDIKÓ