Lengyel János: A HÁROM ÖREG ÁRNYÉKÁBAN

Mikor Érd határában megpillantottam a Dunamenti Erőmű három robusztus kéményét, a három öreget, ahogy magamban elneveztem őket, vegyes érzelmek kavarogtak fel bennem. Egy éve jártam itt utoljára. A Százhalombattán eltöltött három év feljogosít rá, hogy úgy érezzem, ismét hazatértem.

Mikor Érd határában megpillantottam a Dunamenti Erőmű három robusztus kéményét, a három öreget, ahogy magamban elneveztem őket, vegyes érzelmek kavarogtak fel bennem. Egy éve jártam itt utoljára. A Százhalombattán eltöltött három év feljogosít rá, hogy úgy érezzem, ismét hazatértem.

Haza. Milyen cinikus ez a szó. Hiszen hol lehet otthona a magamfélének? A szülővárosban eltöltött téli hónapok a papírok ügyintézésével, ideges várakozással. Vagy a munkásszállók idillinek nem nevezhető légköre. A váltakozó művezetők váltakozó szeszélyei. A munkatársak kicsinyes áskálódásai.

 Otthon? Nem, az otthon az valami más. A Magyarországon eltöltött évek csak azt eredményezték, hogy már egyik helyen sem érzem igazán jól magam. Beregszász, a jólismert, kopott kisváros, ahol pár éve még azt hittem, boldog vagyok? Ugyan.

A boldogság az valami más. Mikor némi pénzzel hazaérkeztem, a monoton munka utáni felszabadultság érzése eufórikus hatással töltötte el a testemet. Ráadásul, amúgy lenéző rokonaim szemében is vagyok valaki, ha néhány napra is. Aztán elfogy a pénz. Az agyam már indulna, de a szívem maradna még. E két malomkő között őrlődve bámulom az elrohanó tájat a pesti gyors ablakából. S Budapest, a város, amely mindig lenyűgöz, nem tudok betelni vele. A sors fintora, hogy munkám ritkán szólít a magyarok e gyönyörű székesfővárosába. Ahol az otthon számomra egyet jelent a Kunigunda Munkásszálló proletár barokk hangulatával, de ott van a város, amelynek felemás arculata mögött barátok bújnak meg. Norbi, az örök optimista, aki eldugott falujában álmodta meg a maga fővárosát. Vanek, a beszédkészség Alain Prostja, aki félszóval sem sértene meg senkit. Na és Rozi, a szabad szájú, pufók elégedetlenkedő, akinek sikerült összeegyeztetnie a zordon germán és a rapszodikus szláv kultúrkört. De menni kell tovább és Budapest megint csupán fogalomkör marad.

Újra Százhalombatta, a maga bűzös levegőjével, kéményerdejével, bronzkori történelmi parkjával, méregjárta halkeltetőjével, lerobbant kocsmáival, szürke, szocreál arculatával. Hányszor éreztem otthonomnak ezt a kisvárost és hányszor kívántam korábban már a pokolba, mindig a soros lelkiállapotomnak megfelelően. Bár Dunaharaszti, Mártély, Óbuda, Ráckeresztúr és még egynéhány helység őrzi a kezem nyomát, ez a Dunamenti város, mint valami mágnes, visszahúz, hogy aztán szeszélyét követve kivessen magából.

Magyarország valamely tája felé, ahol egy újabb ház, tető, csatorna, út, járda, árok, vagy ki tudja mi még emlékeztessen arra, hogy itt járt egy ember valahonnét a Vérke folyó partjáról, egy városból, amit nem ismer senki, csak az, aki hallotta már dobogni szívét. De hazugság minden poézis és megszépítő emlékezés, hiszen köztudott, mi mozgat itt kezet és agyat egyaránt – a pénz. Az átkos papíros, mely nélkül nincs édes semmittevés. Hívják bár dollárnak, márkának, forintnak, rubelnek, grivnyának, vagy netalán tugriknak, jelentése mindig nemzetközi, csengését minden ember azonnal megérti.

Pénz, a mindenható pénz, mikor leszel végre édes barátom? Hiszen annyira kedvedben járok, hogy derekam szakad belé! Mikor mosolyogsz reumás kezű rajongódra, aki zuhogó esőben, fagyban, méteres gödrökben, szédítő magasban, ragadó iszapban, betonfolyamban, kémények belsejében, turbinák mélyén, s ki tudja még hol keresi kegyed, hogy méltányolni tudd szánalmas alattvalódat? De így van ez rendjén, hiszen a kakas is a dombon kapar, s a gödörbe csak a holtakat teszik.