Lengyel János: A TIGRIS HALÁLA -és Más Történetek

A világ egyik legszegényebb országának kies dzsungelében a nyomor és az ínség odáig sarkallt egy parasztfiút, hogy tigrisre támadjon. A nyakszirtjénél kapta el a csíkos bundás dorombolót, ahogy az a ragadozók nagykönyvében meg vagyon írva. A meglepett tigris persze védekezni próbált, de a fiú ételt régen látott állkapcsa vasmarokként tartották fogva a szerencsétlen állatot. (Ártatlannak nem nevezhetem, mert ha tehette volna, fordított lett volna a felállás.)

A rendkívüli esetnek szemtanúja akadt egy bohókás kölyökmajom személyében, aki egy fa tetején a lábát lógatva szövögette álmai színes hálóját. A szemét behunyva rettenthetetlen hadvezérként látta magát törtető lánctalpas elefántok élén, amint győztes rohamra vezeti az állatsereget az emberek ellen. Nem tudta ugyanis megemészteni az állítólagos tényt, hogy a múltban rokonainak jutott a domináns szerep. A tigris utolsó kiáltása rántotta vissza a valóságba:

– Országomat egy lóért!

(Talán mégsem ez volt az utolsó mondat. Valami sántít ebben a mozzanatban, s nem feltétlenül a ló. Ismerve a majmok szertelenségét és megbízhatatlanságát, a fent említetteket nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk.)

Az utolsó mondatok kérdése megoldatlan probléma a történészek számára. Haláluk előtt az emberek igencsak furcsákat nyilatkoznak, s azokat az utókor akarva-akaratlanul félreérti. Ezekből a félreértésekből születnek a legendák, hogy az idő múlásával tényekké tömörödjenek. A tények pedig önmagukért beszélnek; nem másokért, nem érted s nem értem. Nem érted? Nem a tények mozgatják az embereket, hanem a róluk szóló szavak. Tenned kell valamit, hogy valaki legyél. Mert igaz, hogy a senkik vannak többen, de itt a többség nem erény és nem erő. Az erő azzal van, aki birtokolni tudja. Hiszen mennyivel erősebb a csiga, – aki házát a hátán cipeli -, mint az ember, aki sokszor házat építeni sem tud. A tégla tudja, hogyan épül a ház, mégsem lesz belőle kőműves. Hogyan is művelhetné meg a követ, amely merev és hideg, fejlődésre képtelen? A szituáció csak képletes, de a példák sora végtelen. Ahol minden és mindenki találkozik. Nulladik típusú találkozások. Persze, ha egyesek nullával találkoznak, az már a tízes számrendszer. Rendszerek jönnek és mennek, de mi maradunk, igyekszünk megmaradni, mert a következő rendszernek szüksége van ránk…

A járási bíróság a marcona parasztfiú fejére olvasta bestiális tettét és halálra ítélte, de legalább nem éhhalálra. (Gondoljunk csak az Utolsó Vacsora fanyar ízére!)

Az ítélet hallatán a terem padsorait megtöltő tigrisek üdvrivalgásban kitörve adtak hangot elégedettségüknek, s örömükben felfalták a tisztelt bíróság és az esküdtszék tagjait. Hiába, no: a törvény és az igazság néha valóban találkozik, többnyire tárgyalóteremben.

A világ legszegényebb országának védtelen tigrisei megalapították érdekvédelmi szervezetüket. Mottóik: „Nem csak a zebrák csíkosak!", illetve „Nem vagyunk rabok!". Végezetül megkoszorúzták az emberek áldozatául esett szerencsétlen sorstársaik tiszteletére emelt emlékművet.

(Ezzel egy időben Micimackó elküldött egy bögrét Malackával mézért, mondván:

– Mézédes életet élünk mi, egykomám. A sok szépség közepette elpatkolunk egy lovat és máris ferdén áll a lábán.

– Utálom a kínai lovakat!

– Kuss, Dulifuli!)

Lassan sárgába borulnak a kontinensek.

LOVASREGÉNY

– Miért nedves a tehén szája?

– Mert mú-ú-száj.

Efféle időtlen idétlenségek elkísérnek egész életünkön. Erőszakos öntudattal kapaszkodnak belénk, és mintha vakok lennénk, olyan irányba tuszkolnak, amerre a saját fejünk sosem vezetne. De még így is örülhetünk, hogy csak ők visznek tévutakra vagy szimpla kellemetlenségbe. A rengetegbe! Miután odaérünk az erdőhöz, egy viharvert táblán felirat figyelmeztet: Élet. Szomorú az én szívem, mert nem ismertem fel a lényeget, csak miután jól pofán vágtak vele. A lényeg egyöntetű, a második féldeci már olaj a tűzre. Tűzz!

Mert inni kell vagy írni? Másnap vagy más lap?

Az ivás gyógyír a lélek sebére, belülről fertőz, hogy aztán alámerülve soha többé ne kerüljön felszínre. Az ivás gyógyír? De milyen árat kér ezért, hiszen távoztával csak a romhalmaz marad, újabb megoldatlan kérdések, pusztába hallgatott jajkiáltások.

Az írás viszont papírhalmazzal itatja fel a keserűség nedveit. Elhasznált gondolatok kerülnek papírkosárba, mert íróasztalfiókra nem telik.

Inni kell! Írni muszáj!

Csak olvasná el végre valaki, hiszen nyolc griveny a félliter!

…A lövések az utcáról jöttek, s dolguk végeztével arra is távoztak. A rendőr a nagy köd miatt nem hallotta a fegyverropogást, rutinból fordította el a fejét. A rádióban éppen akkor mondták be a legfrissebb híreket:

– A nemzetközi gyorsvonat pontban tizenkét órakor elütötte a delet. Temetéséről később intézkednek.

– A főváros csatornáit ezen túl patkányok fogják tisztítani. Az intézkedés a takarékossági program szerves részét képezi. Drága a nemzet, jöjjenek a patkányok!

– Hajdú Töhötöm parlamenti képviselő felesége egészséges néger gyereknek adott életet, mert a házmester nyitva felejtette a bejárati ajtót.

– Lezuhant a dollár a tokiói tőzsdén, az esetnek háromszáznál több halálos áldozata van. A vizsgálat gőzerővel folyik, de a fekete dobozt még nem sikerül megtalálni.

– Soroksári Albert, a népszerű zenész egy házibulin varrás mentén elrepedt. A szerencsétlen mozdulat akkor következett be, mikor az aranytorkú trombitakirály egy fazék töltött káposztáért nyúlt. A nyúlpaprikásra már nem került sor…

Hát kellett ez nekünk, édes egykomám? Jó volt nekünk azelőtt is. Levágtuk a disznót, aztán egész télen kenyérre kentük. Ráültünk a hordóra, aztán az asszony szedett le róla, ha éppen már nem a padlón húztuk a lóbőrt. Az istennek sem akart jönni, pedig nógatta ő is rendesen. Idáig úgy tudtam, hogy a szamár csökönyös állat és nem a ló. Már megint lóvá tettek minket.

„MIÉRT ÉPPEN ÉN?"

Középiskolás koromban mindig rettegtem – például az orosz órákon -, nehogy kihívjanak felelni. Persze, időnként nem úsztam meg, s ilyenkor bosszúsan nyöszörögni kezdett bennem a címben jelzett kérdés. A csalódottság elhomályosította józan ítélőképességemet, ezért nem vettem figyelembe a tényt, hogy az esetek többségében azért mégse engem szólítottak a táblához felelésre.

Jó néhány esztendő telt el azóta, de sok embertársamhoz hasonlóan ma is csak a személyemmel kapcsolatos negatívumokat vagyok hajlamos észrevenni, mintha a pozitív dolgok az élet természetes velejárói lennének. Így van ezzel a gazdálkodó is, akinek ötévi bőséges aratás után elveri termését a jég. Ilyenkor óhatatlanul kifakad: „Miért éppen én? Miért az én termésemet?". Ugyanakkor az ország másik részében gazdálkodó földműves, akinek a vetését két sikertelen év után éppen most nem tette tönkre a belvíz, nem teszi fel a kérdést, hogy miért éppen az ő termését kímélte meg a természet szeszélye.

A bajba jutott ember egocentrikusan viszonyul helyzetéhez, tökéletesen megfeledkezve azokról a sokakról, akik az övéhez hasonló vagy annál is súlyosabb helyzetben vannak. Csakhogy az éremnek két oldala van, adott esetben a címben jelzett kérdés ellenpólusa a „Miért éppen ő?". Akár az előbbi, ez is speciális kérdés, a különbség csak annyi, hogy előbbit a velünk történt kellemetlenségek, utóbbit mások sikere indukálja. Tegyük fel, valaki jelentős vagyont örökölt egy elhunyt amerikai nagybácsitól. A mi reakciónk: Miért éppen ő? Más példa: annak a kibírhatatlan Kovácsnak ötöse volt a lottón. Miért éppen neki?

Az emberi természet már csak ilyen. Mindenki minden szépet és jót önmagának akar, a kellemetlen, rossz dolgokat „előzékenyen" meghagyja másoknak. Saját szerencséjét természetesnek tekinti, mert ilyenkor a szemléletmódja beszűkül; a vele történő szerencsétlenség viszont szerinte valamiféle félreértés, hiba a rendszerben. Ugyanakkor a másokkal történő pozitív események esetén széles látókörről tesz tanúbizonyságot.

A „Miért éppen én?" rögeszméjétől valamennyien egész életünkben szenvedünk, s ez a rögeszme – az adott problémát súlyosbítva – az önmarcangolás során komoly lelki válsággá is terebélyesedhet. Ezért ne keressünk mindenáron okozati tényezőt! Vannak dolgok, amelyeket úgy kell elfogadni, ahogy adódnak, a „miért" kérdése boncolgatásának semmi értelme.

SZABÓ DEZSŐ PÉLDAMUTATÓ HAZAFISÁGA

Nevét, műveit elfelejtette az utókor, politikai munkásságát torzító tükör elé állítva sokan félreértik, rosszhiszeműen félremagyarázzák, sőt becsmérelik, holott egyetlen „bűne" az volt, hogy magyarnak született és vállalni merte magyarságát. Lelkében ott lüktetett nemzetének minden öröme és bánata, sóhaja és éneke, zokszava és fohásza, múltja és jövője, roppant energiákkal acélossá erősítve identitástudatát; innen merítette azt a hatalmas lelkierőt, amelynek birtokában megalkuvás nélkül járhatott a maga választotta nehéz úton, hazája és nemzete üdvét szolgálva. Talán mindenkinél mélyebben érzékelte és szenvedte meg azokat a mérhetetlen igazságtalanságokat, amelyekkel a történelem sújtotta a magyarokat.

Ki is volt ő?

Irodalmi elhivatottságát, amelyhez lenyűgöző tehetség párosult, édesanyja plántálta beléje, aki a sokgyermekes családanya temérdek elfoglaltsága mellett időt tudott szakítani arra is, hogy a világirodalom remekeiből olvasson fel a gyerekeinek. A fiatal Szabó Dezső rendkívül fogékonynak bizonyult, elméje magába itta édesanyja szavait, amelyek elindították az írói pályán. Később, amikor ösztöndíjasként Párizsban tanulhatott, Adyval ellentétben őt nem a liberális, hanem a konzervatív gondolkodók elvei érintették meg. Innen, a távolból láthatott rá igazán a monarchia társadalmi szerkezetének gyengeségeire, ellentmondásaira, felismerve a képmutató politikai elit és az idegen nagytőke cinkos összefonódását, amelyek már akkor is háttérbe szorították a magyar érdekeket. Ez és ehhez hasonló felismerések idővel megkeserítettek a lelkét. Köztudottan nehéz természetű ember volt, ehhez azonban nagymértékben hozzájárultak azok a sorscsapások, amelyek előre vetítették majdani számkivetettségének komor árnyékát.

Tanárként kereste kenyerét, többek közt vidékünkön is tanított. Ungvári éveihez kapcsolódik legendás szellemi párharca Tisza Istvánnal, Magyarország akkori miniszterelnökével. Egy általa hátrányosnak ítélt intézkedés miatt bírálta a szaktárcát és a kormányt, természetesen a válasz sem nem maradt el: Tisza személyeskedő és lejárató hangú cikkben reagált. Szabó Dezső most már személyesen a miniszterelnöknek címezve mutatott rá a politikus és kormányának hibáira. Jellemző a korabeli politikai közmorálra, hogy Tisza nem élt vissza a hatalmával, az ügyet ad acta tette egy lakonikus tömörségű kiszólással: „Én támadtam, ő védekezett." Követendő példa lenne ez napjaink politikusai számára is.

Persze, a századelő magyar politikai élete nem volt mindig ennyire következetes. Deák Ferenc életműve, a kiegyezés, amely 1867-ben Magyarországot az instabil Habsburg-trónhoz láncolta, időzített bombaként ketyegett. A múltban megrekedt birodalom ellen több nagyhatalom és politikai érdekközösség végzett aknamunkát. Szabó Dezső tudta, Ausztria előbb-utóbb háborúba keveredik valamelyik szomszédállammal, amelybe belerántja Magyarországot is. Amitől félt, bekövetkezett, mégpedig olyan következménnyel, amelyre a legsötétebb jövőt sejtő elmék sem gondoltak. A magyarság borús egén egy komor név rajzolódott ki: Trianon!.

Szabó Dezső a háborús időkben is megőrizte nemzeti radikalizmusát, elkötelezettségét. Üdvözölte az őszirózsás forradalmat, majd a Tanácsköztársaságot. Meglátása szerint ugyanis a vesztes háború, a társadalmi nyomor, a közélet kaotikus állapotának közepette óhatatlanul ki kellett pattannia a forradalom szikrájának, amely lángra gyújtja a lelkeket, új reményeket, lehetőségeket ígérve. A proletárdiktatúrával kezdetben azért rokonszenvezett, mert látta, hogy a magyar Vörös Hadsereg az egyetlen, amely fegyverrel védi az országot az intervenciós csapatok és a régi hatalmukat visszaszerezni szándékozó reakciós erők ellen. Később döbbent rá, hogy a proletárdiktatúra kialakulása nem magyar forradalom – nemzetidegen érdekek sajátították ki. Hátat fordított tehát a keleti (bolsevizmussal cimboráló) eszméknek és az ellenforradalmárok felé orientálódott, de itt kezdettől fogva nem érezte jól magát. Balsejtelme, miszerint a Horthy-rendszer politikai ténykedése sem szolgálja teljes mértékben a nemzet érdekeit (az ország gyors talpra állását, a regenerálódást), később beigazolódott.

A mindenkori hatalom Szabó Dezső szellemi potenciálját és személyes karizmáját igyekezett saját politikájának szolgálatába állítani, ő azonban erre nem volt hajlandó. Amikor visszautasította a számára felkínált államtitkári bársonyszéket, magára vonta a királynélküli királyság vezető köreinek haragját: fokozatosan a perifériára szorították, a teljes elszigeteltségtől néhány tanítványának kitartása óvta meg. Így maradhatott meg a hatalom könyörtelen bírálójának. Politikai programja a magyarság fennmaradási esélyeinek látószögében alakult ki. Nem csatlakozott egyetlen párthoz vagy egyéb politikai csoportosuláshoz sem, volt lelkiereje a „demokrácia" szemfényvesztő pókerjátszmái fölé emelkedni. Nemzetben gondolkodott, nem politikai pártokban és izmusokban, követendő példaképet mutatva nem csak a korabeli, hanem a mai magyar politikusok számára is, a megcsonkított ország határának mindkét oldalán. Egyik 1921-ben írt vezércikkében jelentette ki: „ A politika ölte meg Magyarországot, meg kell ölni ezt a politikát."

Mindazoknak, akik zsidóellenességét hangoztatják, tudniuk kellene: ezt a magatartást nem valamiféle tébolyult bűnbakkeresés szándéka, hanem konkrét tények alakították ki nála. Mi több, példaértékűnek mondta a zsidó nép összetartását és túlélő-képességét, amit a saját népéből fájóan hiányolt. A zsidó bűnöket nem abszolutizálta, sőt, kikelt a demagóg szószátyárok ellen, akik nevetséges és igaztalan vádjaikkal – mint a tiszaeszlári vérvád – elterelték a figyelmet az igazi veszélyforrásról, a zsidó nagytőkéről.

Soha nem azonosult az útszéli hangvitelű irredentizmussal. Világosan látta, hogy az országot csak realitásokra épülő, következetes és felelősségteljes politika mentheti meg. Ebből kifolyólag nemzetiségétől függetlenül (beleértve a magyart is) szemben állt mindenkivel, akiben a magyar érdek ellenségét látta. Budapest visszafoglalása című cikkében írta: „Kis hátulgombolós nációk, félvad fajok bátran hoznak törvényeket saját fejlődésük védelmére, kiüldözik a veszélyes idegent, magukévá kobozzák a földet, minden téren merik biztosítani az érdekeiket, és ezer év nagyszerű teljesítménye után mi, akik nem tartozunk senkinek, és akiknek egész Európa tartozik, minden gazságot tűrve s gyáván nézve, hogy vágják el minden életerőnket, térden állva, remegve nyavalygunk az embertelen antant felé."

(Mit szólna ez az éleslátású személyiség a mai magyar közélethez, amely alig különbözik a korabelitől? Amikor a magyar politika újfent „remegve nyavalyog az embertelen antant felé", amit most éppen Európai Uniónak neveznek, s mentalitásában, törekvéseiben ugyanazok a céljai, mint annak, amelyik a történelmi Magyarország sírját megásta? Túl sok történelmi példa bizonyítja, hogy „jóságos" nagyhatalom nem létezik. Mit mondana, hogyan fogalmazna Szabó Dezső, ha azt látná, hogy az anyaország társadalma arcul csapja és megtagadja az elszakított országrészek magyarjait, s hogy a „felelős" magyar kormány „hazafiasságra, országérdekekre" hivatkozva magyarokat magyarok ellen bujtogat? Mit szólna ahhoz, hogy a hivatalában lévő miniszter- elnök gátlástalanul hazudik és csal? Mit szólna, ha látná, hogy Budapest utcáin a rendőrség lövi a békés ünneplőket és a Horthy korszakot idézve kardlapozik és a Rákosi érát felelevenítve húrcol el embereket? )

Szabó Dezső egyébként előszeretettel élte a fővárosi írótársadalom szokásos életét. Sok pályatársához hasonlóan a nagy nyilvánosság előtt alkotott. Előbb a Centrál, majd a budai Philadelphia kávéház közönsége számára vált megszokott látvánnyá a szivarozó író, aki a gyorsírónak diktálja soron következő vezércikkét. Termékeny író volt, hosszabb terjedelmű művei (Az elsodort falu, Feltámadás Makucskán, Az egész látóhatár, Segítség stb.) mellett rengeteg újságcikket, tárcát, tanulmányt, esszét és kritikát írt.

Elvei terhesek voltak a korabeli államvezetés számára, a kommunista Magyarország urai szemében pedig bűnökké nyilváníttattak. A „bűnök" büntetése pedig az elhallgat(tat)ás lett: a József Attilát kisajátítani és favorizálni igyekvő rezsim kultúrpolitikájában nem volt hely Szabó Dezső számára. Pedig az ő esetében a szélsőjobboldaliság, sőt, a fasizmus vádja merő koholmány, hiszen – mint jeleztem - ő nem szegődött egyetlen párttá szerveződött politikai irányzathoz sem. Kezdettől fogva bírálta a Gömbös-kormány német-orientáltságú politikáját, mert jól tudta és nem felejtette el, hogy a magyar-német „barátság" vezetett Trianonhoz, és prófétai ösztönnel előre érezte, ismét Németország fogja belerántani hazáját egy újabb tragédiába. Igaza lett, bár kétségtelen, hogy a történelem alakulása abban az időben kényszerpályára szorította a magyar külpolitikát – az elveszett területek legalább részleges visszacsatolásának esélyét nem szalaszthatta el egyetlen magyar kormány sem, amely hivatalában kívánt maradni. Ugyanakkor Szabó Dezső élesen kikelt a nyilas mozgalom ellen, kijelentve: a hungarista csőcselék minden megnyilvánulásában idegen a magyarság jellemétől; a nemzeti örökséget, hagyományokat bemocskoló, zsákmányra éhes fanatikusok, bűnözők, és őrültek bandájának tekintette Szálasi Ferenc „testvéreit". Emiatt „természetesen" rengeteg kellemetlenségben, atrocitásban volt része.

Személyes sorsa egybeforrt a nemzetével. 1944 zord telén, amikor a német és az orosz megszálló hordák egymást marcangolva dúlták az országot, rommá lőtték a fővárost, a fizikai állapotában legyengült Szabó Dezső egy budapesti bérház pincéjében egyre kevésbé tudott ellenállni az egyszerre támadó veszedelmeknek: a hidegnek, az éhségnek, a betegségnek és a kétségbeesésnek. Szeretett városa romokban hevert, szeretett nemzete ezer sebtől vérzett, és a korábban megcsonkított ország maradéka is elveszni látszott. Az író lázas vízióiban a tatárjárás és a törökdúlás kora sejlett fel, amit a minden eddiginél súlyosabb katasztrófa tudata váltott ki.

Mindezek ellenére Szabó Dezső halála percéig hitte, hogy a magyarság fennmarad, mert Isten kemény próbára teszi ugyan, de soha nem hagyja el a népét. Ez a nyughatatlan lélek abban a pincében távozott az élők sorából, de nem nyomtalanul: ránk hagyta világító szellemi örökségét, amelynek örök időkig érvényes üzenete nem más, minthogy minden magyar felelős minden magyarért.