A sötétség megpróbálta jótevő homályba ölelni a tájat. A csillagok csak elvétve kandikáltak elő az előttük táncoló felhők mögül. De a vastag hótakaró mintha éppen most eresztené el a fényt, amit magába szívott a vörös korong sugaraiból. Dermesztő dalát énekelte az északi szél.

 

 

A sötétség megpróbálta jótevő homályba ölelni a tájat. A csillagok csak elvétve kandikáltak elő az előttük táncoló felhők mögül. De a vastag hótakaró mintha éppen most eresztené el a fényt, amit magába szívott a vörös korong sugaraiból. Dermesztő dalát énekelte az északi szél.

 

 A fák és a bokrok nem győztek hajladozni a nagyúr színe előtt. A fehérlő világ hódítását csak egy bizonytalan fekete folt zavarta meg. A kavargó hófúvásban egy ember bukdácsolt a félméteresnél is nagyobb hóban. Bajszára jégcsapokat varázsolt a fagy lehelete. A tomboló viharon át tört utat láthatatlan célja felé. A meg-megújuló szélrohamok olykor ledöntötték a lábáról, hogy elcsigázott testével megízlelhesse a hótakaró puha, de veszélyes ölelését. Reményei szerint hamarosan el kell érnie a Füzesi-házat, hacsak el nem téved ebben a cudar időben, ami a biztos halált jelentené a számára. Minden ízében érezte, ahogy elhatalmasodik felette a fáradtság. A vihar egyre dühödtebben csapott le rá, mintha bosszantaná, hogy még életben találja. Érezte, ahogy testét lassan birtokba veszi a fagy hidege. Agyában egyetlen mondatot ismételgetett: „El kell jutnom a Füzesi-házig." Ez minden mást háttérbe szorított.

Közben az égi mezőkön gyülekeztek a felhők, hogy rövid úton megszabaduljanak terhüktől. A kavargó szürkeségen át néhány pillanatig felsejlett a telihold halovány arca. Mint valami égi áldás nagy pelyhekben elkezdett hullani a hó. Szenteste volt. Havas decemberi éj. Sok száz év óta legszentebb ünnepe a keresztények nagy családjának. Igen, a család ilyenkor meghitten és békességben költi el az ünnepi vacsorát a feldíszített fenyőfa árnyékában, amely alatt mindenféle dobozok rejtik az ajándékokat. Az asztalon bejgli, ízletes húsleves, forró kakaó, tea. A kályhában melengető tűz lobog.

Miklós és a szülei a nappaliban tartózkodtak. Ezzel a névvel tulajdonképpen csak ő illette ezt a szobát. Innét nyílott a konyha. Egy szűk folyosó kötötte össze a bejárati ajtóval. Ablakai a hátsó udvarra néztek, így innét nem láthatták, bárki is akarjon bebocsátást kérni. A házaspár karosszékei a nagy cserépkályha közelében álltak. Ez valódi remekmű volt, amolyan békebeli munka. A zöld cserepeken domborművek, kerámiába égetett pillanatképek. Egyiken tűz mellett melegedő vadász, a másikon bárányt terelő fiúcska.

Az egymásra dobott fahasábokon vidáman táncoltak a tűzpiros lángok, a fából felszabaduló forróság izzította vörös nyalábtestüket. Jóízű melegség töltötte el a szobát. A két öregember el-elbóbiskolt. Miklós a folyosóra nyíló ajtó melletti falnál lévő fotelben ült és a vihar beszűrődő tompa moraját hallgatta. Arcára a mozdulatlanság feszített hálót. De a szeme, a fénylő kék szempár, amely már sok leány szívét dobogtatta meg elárulta, hogy a csendes felszín alatt gondolatlárvák rágják a barázdált szürkeséget. A szótlan társaság, a kályhában lobogó fa pattogásával keveredő vihar zaja és maga az ünnepi áhítat valóban merengésre csábítja az embert. Olykor céltudatosan pereg a film, máskor csapongva váltogatják egymást az árnyékképek.

A szoba közepén asztal állt megrakva csupa finomsággal. Volt ott minden, amit a karácsony évszázadokon át hizlalt szokásai megkívántak. Az asztaltól néhány lépésre, az egyik sarokban ott feszített az ünnepi díszbe öltöztetett fenyőfa. Úgy hírlik, a karácsonyfa-állítás szokása némethonból indulva terjedt el szerte a világon. Mindenesetre a Közel-Keleten biztosan senkinek sem juthatott eszébe egy fenyőfát aggatni tele különböző dolgokkal a Megváltó születésének tiszteletére.

Az idősebb Füzesi felébredt, majd kisvártatva megszólalt.

– Rég volt már ilyen viharos Szentesténk.

– Mondtál valamit Józsi? – riadt fel a szendergésből a felesége, Ilona asszony.

– Semmi különöset. Csak a viharról beszéltem. Elnyomott a buzgóság és azt álmodtam, hogy egy széles mezőn betemet a hó, és én tehetetlen vagyok. Erre felébredtem.

– Hát szó mi szó, nem szeretnék annak a helyében lenni, akit útközben talált a vihar. – kapcsolódott a beszélgetésbe Miklós.

– Ugyan már fiam, ki az az eszement, aki ilyen ítéletidőben útnak indul? Az kész istenkísértés lenne. – fordult fiához az öreg.

– Ki tudhatja azt?

Az idős férfi melegen tekintett fiára. A melegség mellett volt ebben a tekintetben egy jó adag aggodalom is. Miklós kései gyerek volt. Egyfajta csoda. Édesanyja már jócskán túl volt a negyvenen, amikor megszülte. Jóravaló gyerek. Igazi támasza szüleinek. Nemrég jegyzett el egy csinos szőke lányt a szomszéd faluból. Ami a támaszt illeti, el is kélt a Füzesi portán. A Kárpátok bércei szemet-gyönyörködtető látványt nyújtanak az utazónak, ugyanakkor kemény élete van az itt lakóknak. Ez fokozottan igaz a fagyos téli hónapokra.

A Füzesi házaspárnak nem Miklós volt az egyetlen gyermeke. Elsőszülöttjüket, Ferencet sok évvel ezelőtt a megszállók hurcolták el háromnapos munkára. Még kamasz volt. Soha nem tért vissza. Azóta nem hallottak felőle semmit. Sok évbe telt, amíg a szülők feldolgozták a szörnyű veszteséget. De a lélek sebe soha nem gyógyult be. Miklós születése enyhítette a fájdalmat.

– Talán mégis van valaki odakint. Lehet, hogy nem is olyan messze a házunktól. – folytatta tovább eszmefuttatását Miklós olyan hangszínnel, mintha csak magának beszélne.

Gyermekkora óta álmodozó volt. Történeteket talált ki, amiket valóságosként mesélt el a környezetének. Szüleitől sokat hallott a bátyjáról. A legtöbb történetben Ferenc is szerepelt. Miklós képzeletben számtalanszor megmentette őt. Csak régi fotókon látta a bátyját, mégis szoros kötelék fűzte hozzá. Jóleső érzéssel gondolt arra, hogy van egy testvére. Volt. A képzeletében ő mentette meg a bátyját a különböző bajokból, igazából viszont arra vágyott, hogy Ferenc mentse meg őt. Csak néhány megsárgult fotó jelentette számára Ferencet, amit édesanyja féltve őrizgetett a Bibliájában, de érezte, hogy testvére ott él benne. Leginkább akkor szenvedte hiányát, amikor gyermekként az iskolában verekedésbe keveredett a többségi nemzetből való gyerekekkel. De jó lett volna, ha akkor ott van az ő szeretett bátyja és elkergeti azokat a kötekedő csibészeket.

– Isten legyen irgalmas azokhoz, akiket a szabad ég alatt ért a vihar. Ne is beszéljetek ilyen dolgokról! Az úr nem hagyja cserben az övéit. Elvégre Krisztus születésének napja van. – vetett keresztet az asszony.

Miklós felállt és a kályhához lépett. Néhány fadarabot tett a tűzre, mintha csak a képzeletbeli vándort akarná felmelegíteni, majd az asztalhoz lépett és vodkát töltött a poharába. „Sztolicsnájá"[1], a legjobb márka. A vodkakultúra, ha lehet így nevezni, is a megszállókkal érkezett a vidékre, és sajnos mély gyökeret eresztett. Nagyon mély gyökeret.

– Isten irgalmazzon neki. – mormolta maga elé, majd lehajtotta az italt. Aztán az üres poharat visszatette az asztalra. Szülei nem is figyeltek rá. Mindketten visszazuhantak az édes álom karjaiba.

A falióra elütötte a tízet. A két öreg újra felébredt és visszatértek az olvasáshoz. Ilona asszony egy szirupos ponyvaregényt olvasott. Előre lehetett tudni, hogy végül győz a jó és a két szerelmes egymásra talál. Valami Willis vagy Villis írta. De az is lehet, hogy Horváth, Kovács vagy éppen Balogh. Köztudott, hogy mindent könnyebb eladni, ha azt egy jól vagy kevésbé jól csengő idegen névvel ruházzák fel. Mindegy, csak idegen legyen. Regény, ruhanemű, háztartási cikk, stb. A fontos, hogy ne legyen magyar. Szóval semmitmondó tucat történet, de az asszony már csak ezt szerette. Még mindig szórakoztatóbbak az ilyen hatásvadász történetek, mint a hatalom diktálta merev szóhordalékok.

Füzesi József önfeledten pipázott és egy régebbi képesújságot böngészett. „Tornádó pusztított Floridában."

– Nahát, erről nem is hallottam.

Veszélyben vannak a pandák Kínában. Honfoglalás kori leletre bukkantak egy új ház alapjainak kiásásakor." Gondolatmenetéből fia hangja zökkentette ki. Miklós közelebb húzta fotelét a kályhához és elmerengve bámulta a tüzet. Egyszer csak úgy tűnt neki, mintha hangokat hallana. Valaki szólt odakintről.

– Mi volt ez? Ti is hallottátok? Egy pillanatra úgy tűnt, mintha emberi hangokat hallottam volna.

– Ugyan, csak képzelődsz. Ki járna ebben az időben errefelé. Különben sem hallanád a vihartól. – mondta az apja.

– Én nem hallottam semmit. – jelentette ki határozottan Ilona asszony.

– Márpedig én tisztán hallottam, hogy valaki bebocsátást kért. – erősködött tovább Miklós.

– De akkor mi miért nem hallottunk semmit? – kérdezte az apa.

– Megyek, megnézem, hátha egy szerencsétlen akar bejönni, akit a ház fényei vezettek el hozzánk, hogy megmeneküljön a dühöngő vihar elől!

– Vigyázz, fiam! Ne menj ki ebben a cudar időben!

De Miklós nem hallgatott édesanyja szavára, felállt és kiment a szobából. Menet közben a folyosón lévő fogasról magára kapta a prémes mellényét. A bejárati ajtóhoz sietett. Odakint tombolt a vihar. Vad süvöltése a házba lopózva vészjósló tompa lüktetéssé fakult. Miklós hátán végig síelt a rémület hidege. Egy rövid pillanatra megtorpant, de hamar visszanyerte bátorságát. Odalépett az ajtóhoz és kinyitotta.

Tíz perc is eltelhetett már azóta, hogy Miklós elhagyta a szobát. A két öreg szívére az aggodalom karvalya telepedett.

– Józsi menj, nézd meg, hol marad már Miklós ilyen sokáig!

A férfi a képesújságot letéve fia keresésére indult. Alig telt el néhány másodperc, hogy bezárta maga mögött az ajtót, amikor éles kiáltással a feleségét szólította. A nő gyorsan a bejárati ajtóhoz sietett. Ott találta férjét egy fekvő test fölé hajolva. A fia volt az. Furcsa görcsbe meredve hevert a bejárati ajtónál. A száguldó szél félig már belepte fehér hótakaróval. A visszatérő szélrohamok a mozdulatlan testéhez csapkodták a bejárati ajtót. Miklós kikerekedett szemekkel rémülten révedt maga elé, az üresség fekete mélységébe merülve. Élt, de mégis mintha holt lenne. Szülei hiába szólongatták, nem lehetett egy árva szót sem kihúzni belőle. Együttes erővel támogatták be a szobájába. Járni tudott, gépiesen követte szülei gyöngéd noszogatásának irányát.

Mint egy élettelen fadarab, úgy feküdt az ágyon. Édesanyja ült mellette a kezeit szorongatva. Mihelyt az időjárás engedte apja elment segítségért a legközelebbi faluba. A magányos tanya és a falu közötti út nagyrészt fenyves erdőn vezetett át. Az öreg lovasszánnal vágott neki a mély hónak. Füzesi Miklós a bejegyzés szerint december 26-án került a városi kórházba.

Az orvosok szerint valami megrémisztette és ettől sokkot kapott. A sokk egyfajta kómába taszította. Látszatra úgy tűnt, hogy semmit sem érzékel a körülötte zajló történésekből. A sokkhatás szinte teljesen lebénította. Nem tudták megmondani, hogy mikor tér magához. Talán soha többé, de az is lehet, hogy már holnap. Tanácstalanul álltak az eset előtt. Még a nagyvárosból érkezett Keresztesi professzor sem tudott megnyugtató diagnózissal szolgálni. Szülei kétségbeestek. A fiáért érzett aggodalom leginkább Ilona asszonyt viselte meg. A rendőrségi vizsgálat sem hozott érdemleges eredményt. A Füzesi-ház körül nem találtak semmilyen nyomot, ha voltak is, azt már régen eltüntette a havazás és a szélvihar együttes munkája.

Volt még egy titokzatos eset a környéken, amely erősen foglalkoztatta a lakosságot. December 24-én, késő délután egy idegen szállt le a vonatról a távolabbi falu vasútállomásán. Szikár, beteges kinézetű férfi. Aki csak látta, mindenkinek feltűnt a beesett, halálszerű arca. A ruházata kopott volt és viseltes. Az állomásról egyenesen a következő falu felé vette az irányt. Ott is emlékeztek látomásszerű alakjára. A faluszélen egy arra járó erdésztől megkérdezte, hogy a Füzesi család még mindig a régi tanyán lakik-e? Az erdész közölte vele, hogy igen. De figyelmeztette, hogy most már ne induljon el, mert hamarosan itt a vihar, a Füzesi-tanya pedig még odább van. De az idegen nem szólt semmit, némán folytatta tovább az útját. Az erdész látta utoljára életben. A Füzesi-tanyára nem érkezett meg, és útközben sem találtak rá sem élve, sem holtan. A falutól a Füzesi-tanyáig, úgy 10 kilométer volt az út. De volt egy rövidebb csapás is. Ezt télen nem használta senki. A hatóság hasztalan kerestette a férfit.

Felettébb gyanús. Egy éjszaka történt az idegen eltűnése és a Füzesi fiú titokzatos esete. Azonnal beindult a szokásos szóbeszéd áradat. Az emberek mindenfélét összehordtak. Boszorkányságot emlegettek és még a sátánt is belekeverték az ügybe. Mindenesetre a környék lakosai éjszakára jól bezárkóztak. A Füzesi házaspár ágya mellett is ott állt a csőre töltött vadászpuska. Múltak a napok, hetek, de Miklós állapotában egy fikarcnyi változás sem történt.

Elmúlt a tél. Megérkezett a tavasz. Március elején az elolvadt hó alól váratlanul előkerült egy holttest. A tetemet egy helyi gazdálkodó találta meg nem is olyan messze a Füzesi-tanyától. Újra felröppent a pletyka keselyűje.

Volt valami furcsa a holttesten. Mégpedig az arcán. Titokzatos mosoly ült rajta. A megnyugvás és a békesség mosolya volt ez. A járási megbízott rendőrnek úgy tűnt, egy elégedett ember arcát látja. De volt még valami más is. Badó Sándor, a rendőrbiztos helyettese megesküdött rá, hogy amikor tüzetesebben megvizsgálta a halottat, valami szokatlan dolgot észlelt a szemein. Állítása szerint a férfi szemébe nézve nem a saját, hanem egy másik ember rémült arcát látta.

Badó rendőr ezen állításával magára vonta felettesei haragját. Az emberek pedig egyszerűen bolondnak nyilvánították. Köztudott volt, hogy a rend derék őre igencsak sűrűn néz a pohár fenekére. Ennek ellenére a dolog még inkább titokzatossá tette az esetet. De akkor lett csak nagy felbolydulás, amikor a rendőr állítását a városi kórboncnok is megerősítette.

A rendőrségi jelentésben a halál okaként a test végzetes kihűlését, vagyis a fagyhalált tüntették fel. Örök vészterhes álomba merült a szerencsétlen. Korábban is vesztették már életüket emberek a vidéken egy-egy cudarabb télen. Ott volt a kis Szuszák Máté, aki a befagyott patakon fakutyázott, és amikor beszakadt alatta a jég, a hideg vízbe esve megfulladt. Két éve pedig Cseda Sándor fagyott meg alig néhány méterre a házától. A kocsmából tántorgott hazafelé, amikor elcsúszott és beverte a fejét. Egyedül nem bírt felállni. Aznap súlyosan zuhantak alá a mínuszok. Amire reggel megtalálták, már teljesen átfagyott. De ez most más volt. Egy ismeretlen emberről volt szó, aki a vidékre érkezve néhány óra múlva eltűnt, hogy aztán holtteste hónapok múlva kerüljön elő.

Hamarosan rendőrségi idézést hozott a postás a Füzesi házaspárnak. Nem tudták mire vélni a dolgot. A hivatalos papír felszólítás volt. Be kellett menniük a városba azonosításra, a kórbonctanra. Nagyon megrémültek, mert első olvasatban arra gondoltak, hogy Miklós fiúk meghalt, és őt kell azonosítaniuk. Nyomban a városba siettek, ami nem is volt olyan egyszerű. A kolhoz egyik tehergépkocsijának vezetője a rokonuk volt. Őt kérték meg a fuvarra.

A rideg szocreál épület alagsorában volt a halottasszoba. Kopott hordkocsikon hevertek a szennyes lepedőkkel letakart holttestek. Egy rendőr fogadta őket. Közölte velük, hogy a házuk közelében talált holttestnél olyan papírok voltak, ami azt engedi feltételezni, hogy talán rokonságban álltak vele. A két öreg izgatott lett. Amikor a kórboncnok felemelte a leplet, az asszony elájult, a férfinak, pedig könny szökött a szemébe. A szülői szív nem felejt, a szemet pedig nem lehet megtéveszteni.

Micsoda karácsonyi meglepetés lett volna, ha sikerül elérnie a szeretett szülőházat. De a gondviselés nem gyakorolt ily kegyet, céljától nem messze érte a vég. Megtalálták elveszettnek hitt gyermeküket, de el is veszítették újra, immár végérvényesen. A sors egyszer már kegyes volt, a veszteséget pótolta. Megszületett Miklós. Ferenc sorsa megpecsételődött, amin még mérhetetlen élniakarása sem tudott változtatni. A szabályok mindenkire érvényesek.

Szép temetése volt, már ha egy temetést egyáltalán szépnek lehet nevezni. A szertartáson megjelent a környék apraja-nagyja. Nem tudni, hogy mennyiben szólt ez a megboldogult személyének és mennyiben titokzatos halálának. A Füzesi házaspár megrogyva, komoran állt a koporsó mellett. Miklós fiuk még mindig kómában feküdt, mindvégig távolba meredő, riadt tekintettel. Ferenc pedig kiterítve, a végső útra várva. Vince atya megindító búcsúztatót mondott a lelkiüdvéért.

Még aznap, a városi kórházban Miklós magához  tért

Grafika:Kis Judit


[1]              Fővárosi.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük