Két szerző – egy mérnök és egy szociológus professzor – közös könyve, a Designing Disorder, 2020 áprilisában jelent meg Londonban, a Verso Kiadónál. A Pallas Athéné Kiadó jóvoltából májusban már a magyar olvasó is kezébe foghatta a városépítés, a városi élet érdekességeivel foglalkozó, „A rendezetlenség megtervezése” című kötetet. A modern város minden korábbinál pontosabban megtervezett, szigorúan meghatározott, ezek a határok pedig elidegenedést szülnek. Nem kell építésznek lenni, saját tapasztalataink alapján is feltehetjük a kérdés: biztosan jó ez?

A könyv történelmi – főként párisi és londoni – példákon keresztül szemlélteti, hogy a városok mindig is a szabadság, az innováció, az emberi kapcsolatok sűrűsödési pontjaiként szolgáltak, közösségi tereik komoly társadalmi szerepkört töltöttek be. Olyan kísérleteket mutat be, amelyek a túlszabályozott környezetet megbontva elősegítik a közösségi terek rugalmasabb, emberközpontú és több felhasználási lehetőséget kínáló kialakítását. Ugyanakkor nem valamiféle „előíró jellegű” kézikönyv, inkább inspiráló, rendkívül tanulságos javaslatcsomag arról, hogyan válhat a várostervezés – az ott lakókkal együttműködve – nyitottabbá, közösségibbé. A nem szakember számára is érdekes, olvasmányos és ezen az sem változtat, hogy a fordítás itt-ott döccen, akad túlbonyolított mondat, érezhetően hiányzó szó. A szerzők keresztnéven emlegetése is szokatlan a magyar olvasó számára, bár szorosan együtt dolgozó, egymást jól ismerő párról van szó.

A könyv három részéből az elsőt – „A civil társadalom” – Richard Sennett írta. A most 77 éves professzor jelenleg a Columbia Egyetemen tanít, tanulmányozta a városok társadalmi kapcsolatait és a városi életnek az egyénekre gyakorolt hatását a modern világban. Fontos könyve, „A rendellenesség felhasználása” (The Uses of Disorder, 1970) állításaira – mint például: „…a civil társadalom is akkor tud kibontakozni, ha az egyének figyelme nem annyira önmagukra, hanem inkább a közösségre irányul – ebben a könyvben is többször hivatkoznak. A jelenlegi munkába is átvitt alapgondolata: „A régi francia szóhasználat szerint a város egyszerre ville – kézzelfogható épületek és utcák – és cité – a fizikai helyen belül lakó emberek által elfogadott viselkedés és megjelenés.” Érdekes megállapítást találunk a serdülőkor identitási válságáról, ami elvezeti a szerzőt a társadalmi nem és az „énerő” fogalmához. A civil társadalomnak el kell fogadnia a magatartások különbözőségeit és változásait, hogy az emberek szabadon, önmaguk legyenek. Hivatkozik Hegelre is, aki szerint az emberi lény kizárólag a mások általi elismerés útján teljesedhet ki, szükséges a kölcsönös elismerés!

Sennett kemény kifejezésekkel szembesíti az olvasót: Jelenleg a város fokozatosan vasketreccé válik, zavarodott, dolgozó állatokat zár magába. Az embereket a különféle használati célok, helyek, zárják ketrecbe. Az „úr” a szabály, a rendezési terv, a „szolga” az ember, aki aláveti magát a szabályoknak. Mindenki olyan városokban akar élni, amelyek tiszták és biztonságosak, közszolgáltatásaik hatékonyak és minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy megszüntessék az osztályok szerinti és etnikai alapú megosztottságokat. De nem ilyen városokban élünk! Európában és Amerikában a belváros „megújítása” leggyakrabban azt jelenti, hogy kilakoltatják az ott élőket. A növekedéshez párbeszédre van szükség a múlt és jelen között, ez fejlődést jelent, nem pedig a régi eltörlését. A nyitott város Nápolyhoz, a zárt, Frankfurthoz hasonlóan működik. Ez az oka annak, hogy Nápoly vagy a New York-i Lower East Side (képünkön), bár erőforrásokban meglehetősen szegény, mégis fenntartható és az emberek komolyan törődnek e városrészekkel.

Pablo Sendra építészeti és várostervezési munkásságát akadémiai kutatásokkal kombinálja. Fő témája a nyilvános tér megtervezése. Jelenleg az Egyesült Királyságban, az UCL Bartlett School of Architecture-ban, valamint a David Game College Egyetemi Alapítvány programjában tanít területi tervezést. A könyv második részében (Rendezetlenséget szolgáló infrastruktúrák) Sennettre hivatkozva kijelenti: a város jövőjére nézve fontos, hogy az emberek tapasztalásaikon keresztül megtanulják elfogadni a rendezetlenséget. Fel is teszi a kérdést: a mérnökök és a tervezők képesek-e megtervezni a rendezetlenséget? Az olvasó számára bizonyára meglepetésként hat majd a különféle spontán megmozdulások elemzése. A lakásfoglalási hullám 1968-ban, Londonban, benne Frestonia Köztársaság elszakadása Nagy-Britanniától, ami tárgyalásokra kényszerítette a Nagy-Londoni Tanácsot. A 15-M mozgalom során, 2011. május 15-én, Spanyolország minden nagyvárosában elfoglalták a központi tereket, 2011 októberében pedig Amerikában kirobbant az Occupy mozgalom. Számos helyen a lakók sikeresen szegültek szembe a bontási és fejlesztési tervekkel, működőképes közösségeket, szövetkezeteket hoztak létre. Sendra jó példáját adja az alulról szerveződő, eredményes társadalmi megmozdulásoknak. Leírja, ő maga is hogyan vett részt ilyen szervezetek munkájában, ahonnan sikeres állami vezetők nőttek ki és jelenséggé vált „a politika elnőiesedése”.

Közérthető meghatározását adja a lépten-nyomon használt „infrastruktúra” kifejezésnek: magában foglalja mindazokat az anyagi természetű elemeket – a burkolat, a talaj, a csövek, közműhálózatok, csatornarendszer, köztéri felszerelések, játszóterek stb. – amelyek feltételeket teremtenek és lehetőségeket kínálnak. Megállapítja, hogy a technikai infrastruktúra szorosan, kölcsönösen összefügg az adott hely társadalmi és kulturális infrastruktúrájával. A városokban bevezetett túl nagy rend akadályozza a spontaneitást és rögtönzést. A zárt rendszer nem képes növekedni, átalakulni, fejlődni. A könyv lehetőségeket taglal az infrastruktúra egyes elemeinek megszerzésére, működtetésére közösségek által. A közös infrastruktúra tudatosságra ébresztheti az erőforrásokat egyénileg használó embereket. Állítását a London keleti részévben fekvő dalstoni Gillett tér leírásával szemlélteti. A zárt városi helyeket nem lehet azáltal megnyitni, hogy javítjuk kapcsolataikat a környezetükkel. Sok egyéb másra is szükség van és erre stratégiát is ajánl. A legtöbb városban az autók a legnagyobb területfoglalók. Szó esik ennek hátrányairól és megoldásairól, beleértve még a grafiti problémákat is.

Sokaknak valószínűleg nem meglepetés, hogy a város nemcsak az utca szintjén létezik. Sokáig nem fordítottak kellő figyelmet a városi terek függőleges dimenziójára! Hogyan kell meghúzni a határt a „magán” és a „közösségi” között? A jó közösségi tér, képes otthont adni különféle használatoknak, még olyanoknak is, amik meg sem fordultak a tervező fejében. A kulcs egy háromlépéses megoldás: értékeld a meglevőt, támogasd, ami lehetséges, keresd meg, ami hiányzik. Ne a létesítményeinket akarjuk újra cserélni, inkább működjünk együtt azokkal, akik ezeket használják! Ha az emberek tevékenyen bekapcsolódnak, akkor a legfontosabb eredmény egy tanulási folyamat lesz minden résztvevő számára. Ebből a helyi hatóságok is sokat nyernek, mert megtanulják, hogyan reagálhatnak az emberek igényeire. A könyv záró fejezete érdekes beszélgetés a két szerző között a ville és a cité fogalmáról, az alulról jövő kezdeményezésekről, az aktivista és a tervező szerepeiről. Felvetődik a mindenki által elérhető „egyetemes alapszolgáltatások” ötlete is az infrastruktúrára vonatkozóan.

 


	

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük