Mindenkit A Játszóházba! - Reflexió Az "Apákat A Játszóházba! - 10 Hiperaktív Gyermek Közül 6 él Csonka Családban" Című Cikkhez

A csonka családok és a gyermeki hiperaktivitás kapcsolatának feltárása érdekes statisztikai eredmény. Önmagában nézve is, de összefüggéseiben is, mivel több gondolatot is felvet, melyeknek pedagógiai és társadalmi vetületei egyaránt lehetnek. S persze emberiek is, mivel azért a családban nem elvont tulajdonsághalmazzal rendelkező objektumok, hanem emberek élnek. ( Az eredeti cikk: http://euroastra.info/node/13117 )

Pedagógiai és társadalmi szempontból az egyik leglényegesebb következménye az lehet, hogy egyfajta ördögi kört jelez. A kapcsolatrendszerében csonka családban a felmérés szerint nő a hiperaktív gyermekek előfordulási aránya. Ez így roppant embertelen, statisztikus nyelvjárásnak tűnik, de mégis erről van szó. Egy ilyen családban növekvő gyermek nagyobb eséllyel fog valamilyen beilleszkedési, viselkedési zavarral bekerülni az iskolába, ahol sokszor nem a sikerélmények tárháza jut neki osztályrészül. Ugyanakkor azt a legtöbb gyermek felméri, hogy kortársai közül van, amiben jobb a többieknél, tehát nem igazán fog beszorulni az univerzális hülye, a semmire-sem-jó rosszgyerek szerepébe. Önszántából semmiképpen. Tapasztalatom szerint a hiperaktivitás mögött egyébként sokszor éppen egy önigazolási törekvés áll. A családban nem, vagy hiányosan kapott megerősítések egyfajta önkiszolgáló begyűjtése. Mert amíg a szülők egymással vannak elfoglalva, a gyermeknek alig jut valami a saját képességeinek elismeréséből. Vagy, rosszabb esetben egyfajta lenézéssel kezelik azt, amiben egyébként jó, amiben örömét leli. Ilyenkor nem is igen van más lehetősége, mint az iskolában kompenzálni. Hol így, hol úgy. S ha jó a tanár, és felismeri, hogy az állandó közbeszólások, a sajtkukac-viselkedés mögött nem a destruktív szándék, hanem a kapcsolatkeresés, az önmegvalósítási igény, az "ide figyeljetek emberek" attitűdje munkál, akkor ezek a gyermekek olykor az osztály igazi húzóemberei lehetnek.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy minden hiperaktív gyermek viselkedése mögött ez munkál, és nem szükséges esetenként akár pszichológus segítségét igénybe venni. De akár a tanár közvetlenül meg tud birkózni a problémával, akár csak azt tudja felmérni, hogy honnantól kell segítséget kérnie, a tanár felkészültsége kulcstényező lehet. S szinte biztos az is, hogy amennyiben ezek a gyermekek magukra maradnak, akkor a kudarcélmény rögzül. Ez már önmagában sem előnyös, s elég ehhez a mindennapok találkozásaira gondolni. Mert ki ne tudna ismeretségi körében, munkatársai között olyanról, aki megkeseredett emberként, meg nem értett zseniként éli le az életét. S ezek az emberek vagy képtelenek tartós és stabil párkapcsolatot kialakítani, vagy ha ki is alakítanak látszólag ilyet, gyakran a belső emigráció, az elszigetelődés az osztályrészük. Gyermekvállalás esetén pedig az ő gyermekük lesz az, akinek nagy esélye van arra, hogy hiperaktív gyermekként kerüljön be az iskolába.

A statisztika emberi vonatkozásai ugyancsak jelentősek. Részben a korábbiak miatt, de egyébként is. Az eleven.hu felmérése szerint többnyire az apák azok, akik hajlamosabbak az említett belső emigrációba, és a válások zömében is valóban az apa az, aki először nyit ki egy kapcsolatot. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy minden esetben ő lenne az univerzális hibás, és csak neki kellene ott lenni a nagy társadalmi játszóházban. Az ugyanis közhely, hogy a nők és a férfiak klasszikusnak nevezhető viselkedési modellje, a társadalmi modellrendszer átalakulóban van és részben át is alakult. Az alig száz évvel ezelőttihez képest feltétlenül. De hiba lenne mindent a változások nyakába varrni, hiszen a történelem a változások sorozata, s alig valószínű, hogy korábban csak példás viselkedésű emberek éltek példás házasságokban. Már csak azért sem valószínű, mert megannyi irodalmi és nyelvi emlék tanúskodik az ellenkezőjéről. S lehet ugyan azt mondani, hogy "persze, mert régen a nők alárendelt szereppel bírtak", de ez sem teljesen igaz. Van azonban néhány különbség. Amikor például elindultak a feminista mozgalmak, akkor nem csak azt fektették le, hogy mit nem szeretnének, hanem az is körvonalazódott, hogy milyen viselkedésminták mellett, nagyjából mi a követendő. Ez azt is jelentette, hogy akarva, akaratlanul egy viselkedési és kríziskezelési normarendszer is belépett a képbe. Támpontot adva, hogy baj esetén, az miként kezelhető.

Jelenleg talán az egyik nagy gond az, hogy miközben a társadalmi elvárásrendszer alaposan változóban van, az embereket ez nagyrészt felkészületlenül éri. Nőket és férfiakat egyaránt. A férfiaktól ugyanis egyértelmű elvárásként jelentkezik a annak a nőnek a részéről, aki a saját életét szeretné élni, hogy segítse, ha tudja, de ne akadályozza ezt az életszervezést. Erről azonban a klasszikus neveltetés semmit sem tud, hogy ezt miként kellene megvalósítani a gyakorlatban. Miközben pedig hiányoznak a társadalmilag bedrótozott, etikett-jellegű válaszok, az iskolára és a társadalomra általában is nagyobb felelősség hárulna. Meg persze a partnerre is. Ez azonban sokszor a hiperaktivitáshoz hasonló róka fogta csuka helyzet. A nők számára ugyanis éppen úgy féllábúnak tűnik az életszervezés agyagóriása. A társadalom közvetít ugyan valami elvárásszerűséget, de a hogyanokról igen keveset. nem a karrierépítés kapcsán, mert se szeri se száma a karrier és sztárfaragó tanfolyamoknak. Az emberi megéléssel van baj. az ugyanis gyakran kimarad a szempontrendszerből, hogy a másik is emberből van. Márpedig, ha az irodalmi és képzőművészeti emlékeknek hinni lehet korábban a kapcsolatok életben tartásának éppen úgy meg voltak a maguk játékszabályai, mint ad abszurdum a megszüntetésnek, vagy a másikat nem megalázó kiüresítésének.

Mert ahhoz, hogy se a kapcsolatban, se utána ne legyenek a kommunikációs hidak felégetve meg kall tanulni a másik emberi tartását megkímélni a szakítás terheitől. Ez pedig ahhoz szükséges, különösen, ha gyermek is van a családban, hogy egyik fél se érezze úgy, hogy vagy mindent felad, vagy kivonul. Mert akkor, ha ez bekövetkezik, eljutunk a hiperaktív, vagy kapcsolatteremtési képességében másként sérült gyermekek korlátlan utánpótlásának ördögi köréhez. Természetesen ennek a folyamatnak a teljes felelősségét rá lehet pakolni a családra. Arra a családra, amely akár második, harmadik generáció óta tapossa ezt a malmot a társadalmi kényszerek, elvárások hálójában vergődve. Ez azonban korántsem csökkenti az iskola és a társadalom nagyobb szerveződéseinek közvetlen vagy közvetett felelősségét abban, hogy egyre több kapcsolat marad kapcsolat, egyre több házasság szűnik meg válással, vagy jut örök kátyúba. A pedagógiának meg fel kellene tudni készülni arra, hogy ne csak szakmai tárgyak alanyaként, hanem kapcsolatérett emberként bocsássa útjára az embereket. Az persze egyelőre kérdés, hogy a civil kezdeményezések különben szükséges, de korántsem elégséges tűzoltó tevékenységét mikor váltja, egészíti ki egy globálisabb, akár generációk életét meghatározó társadalmiság. Gyermekeink és mindannyiunk érdekében.

Simay Endre István