Mire Jók A Multik, és Mi Az A Neoliberalizmus?

Mike Károly, a 2009 őszén megalakult II. János Pál Gazdaságetikai Intézet egyik alapítója

A kapitalizmus akkor működik jól, ha szilárd erkölcs kapcsolódik hozzá – mondta a Magyar Kurírnak adott interjújában Mike Károly, a 2009 őszén megalakult II. János Pál Gazdaságetikai Intézet egyik alapítója. Az intézet honlapja nemrég indult el, tagjai azonban már a nyáron is többször hallatták hangjukat XVI. Benedek Caritas in Veritate kezdetű enciklikájának megjelenése kapcsán. Két alapelvük, hogy „a kapitalizmus a keresztény értékek szempontjából alapvetően pozitívan ítélendő meg, és biztosíthatja a jó és erényes élet fontos feltételeit", és hogy „a szabad piacgazdaság legbiztosabb alapja a keresztény hit és szeretet".

Mike Károly, a 2009 őszén megalakult II. János Pál Gazdaságetikai Intézet egyik alapítója

-Miért II. János Pált választották névadójukul?
-Példaképként tekintünk rá, hiszen a katolikus társadalmi tanítás – ami szerintünk elsősorban erkölcsi és teológiai tanítás – kimagasló képviselőjeként és gondolkodójaként határozottan fellépett az erkölcsi relativizmus ellen. Meglátásunk szerint nem eléggé ismert II. János Pálnak az egyház szociális tanításához való hozzájárulása. A kapitalizmust sokan összekapcsolják a szabadossággal, mi viszont éppen ennek az ellenkezőjét állítjuk: a piacgazdaság akkor működik jól, ha nem párosul hozzá erkölcsi relativizmus és szabadosság. Ugyanígy, a politikai szabadságjogok is csak addig működnek, míg van egy konszenzusos, szilárd erkölcsi alap. Amiért még az előző pápára esett a választás, az a Centesimus Annus kezdetű enciklikája, ami a volt kommunista országok társadalmának szólva fektette le azokat az elveket, amelyekről beszélünk.

Mind II. János Pál, mind XVI. Benedek kimondja enciklikáiban, hogy kedves hívek, ezek nem politikai programok, az általunk írtak alkalmazása a ti feladatotok, mi csak a hit fényénél vizsgálunk meg egyes kérdéseket. A pápák nem recepteket adnak, hanem dolgoztatni akarják a híveket, és mi, közgazdászokként, igyekszünk felvállalni ezt a munkát. Célunk, hogy elmélyítsük a gazdaság, a kapitalizmus működésével kapcsolatos alapismereteket: hogy milyen erények szükségesek hozzájuk, és milyen kísértéseket kelthetnek. Nem áll szándékunkban mindenkiből közgazdászt faragni, de ha nem értjük a piacgazdaság logikáját – hogy mit csinál egy tőzsdei spekuláns, egy bank, egy biztosító, egy alkalmazott – akkor megalapozatlan elvárásokra építjük majd az erkölcsi kívánalmainkat is. Végül szeretnénk azokat is megszólítani, akik támogatják a kapitalizmust, de a keresztény erkölcsiséget a kapitalizmus szempontjából közömbösnek vagy ellenségesnek tartják.

-Hogyan érik el a híveket, hogyan törnek ki a szűk szakmai berkekből? Hiszen a népszerűsítés célja ezt kívánná.
-Azért alapítottunk intézetet, mert ez a forma egyértelművé teszi, hogy az egyháztól szervezetileg független, laikus kezdeményezés vagyunk. A kuratórium elnökének ugyanakkor Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspököt kértük fel lelki-dogmatikai biztosíték végett. Fontosnak tartjuk a másokkal való személyes kapcsolatot és párbeszédet. Szeretnénk előadásokat, szemináriumokat, rövidebb kurzusokat, esetleg hétvégi programokat, konferenciákat tartani – nem csak közgazdászoknak és teológusoknak, valamint a sajtón keresztül is el szeretnénk érni az embereket. Szeretnénk felhívni a figyelmet fontos hazai és külföldi szerzők írásaira is, és az egyes kérdéseket még mélyebben vizsgáló tanulmányköteteket is ki szeretnénk adni, továbbá tervezzük egy, az alapkérdéseket sorra vevő oktatási program összeállítását is. Erőforrásaink persze szerények. Nem tervezzük, hogy önálló infrastruktúrát építünk ki, a gondolatainkra nyitott intézményekkel viszont szeretnénk együttműködni. Már felvettük a kapcsolatot az Egyesült Államok-beli, hasonló profilú intézetekkel, az Ethics and Public Policy Centerrel és az Acton Institute-tal, de Bécsben, Szlovákiában is van hasonló kezdeményezés, velük is együtt szeretnénk működni.

-Akkor a papok tanuljanak közgazdaságtant?
-Hogyan lehet erkölcsileg értelmezni azt a helyzetet, ha a menedzsernek el kell bocsájtania embereket? Egy alkalmazott mit várhat el jogosan a cégtől, és mi az, ami már önkényes követelőzés? Ezek átgondolásában, tudatosításában a papságnak is lehet szerepe. Ezt mutatja a közgazdaságtan története is, aminek legfontosabb gondolatai a középkori skolasztika idejéből származnak, ahol is a teológusok rákényszerültek arra, hogy átgondolják, milyen erkölcsi dilemmákat vetnek fel a gazdasági kérdések, mivel az emberek választ kértek ezekre a gyóntatószékekben. Mekkora kamat egyeztethető össze az igazságossággal? Nyilván nem kell átképezni közgazdásszá a klérus tagjait, de nagyban segítheti a lelkipásztori munkát, ha tisztában vannak ilyen kérdésekkel. Lássuk be, életünk jelentős részét a gazdaságban töltjük: reggel elmegyünk dolgozni, este hazamegyünk, részei vagyunk egy szervezetnek, vásárolunk, eladunk… Ha erre nem tudunk reflektálni, életünk jelentős része marad homályban, amit az erkölcs és a hit szempontjából sem fogunk tudni megragadni. Gyakori hibánk, hogy ha a gazdaság szóba kerül, egyből kritizálunk. Ez érthető, abból a szempontból, hogy aggaszt minket a bűn. De komoly károkat okoz, ha nem látjuk meg a pozitívumot. A gazdaság pedig olyan szféra, ami értékeket hoz létre.

A pápák nem győzték hangsúlyozni, hogy a jóléti állam hibája a bürokratizálódás és a személytelenség, de a lényeg az önkéntesség elvének a hiánya: „majd az állam megoldja". Azaz a jóléti állam problémái is erkölcsi gyökerűek – mondta a Magyar Kurírnak adott interjújában Mike Károly, a 2009 őszén megalakult II. János Pál Gazdaságetikai Intézet egyik alapítója. Három részes interjúnk második részében a kapitalizmus keresztény gyökereiről, keresztényszocializmusról és a jóléti államokról beszélgetünk.

– Tényleg válságban van-e a kapitalizmus és új világrend készülődik?
– Ehhez mindenekelőtt tudnunk kell, mi az a kapitalizmus. Intézetünk gondolkodásának kiindulópontja, hogy a kapitalizmus nem csupán összeegyeztethető a kereszténységgel, hanem abból ered. A kapitalizmus eredetét sokan az ipari forradalomra vagy a reformációra vezetik vissza. Azonban ha a kapitalizmust úgy definiáljuk, mint a magántulajdonon, a szerződés és a vállalkozás szabadságán alapuló intézményrendszer és társadalom, akkor azt mondhatjuk, hogy a lényegi elemei a középkorban alakultak ki, keresztény (katolikus) környezetben. Azaz ha azt mondjuk, válságban van, akkor olyasvalaminek a válságát feltételezzük, ami hosszú évszázadok óta létezik. Az egyébként lehet, hogy ez igaz, de akkor már számtalanszor válságban volt. A kapitalizmus változik, de az valószínűtlen, hogy felváltaná valami más. Az erre irányuló törekvések – szocializmus, kommunizmus – kudarcba fulladtak.

– Szóval akkor mi is a kapitalizmus?
– A kapitalizmus lényege az együttműködés szabadsága. A társadalom akkor virágzik, ha az embereknek lehetősége van arra, hogy saját maguk tűzzenek ki célokat, és ezeket másokkal önkéntesen együttműködve meg tudják valósítani. Ennek egyrészt vannak intézményi, másrészt erkölcsi feltételei. Mint minden társadalmi rend, a kapitalizmus is egyszerre intézményi rend és ethosz. A kapitalista ethosz lényege az öngondoskodás, a körültekintés, a kockázat és a felelősség vállalása. Amint azt XVI. Benedek írta szociális enciklikájában, a Caritas In Veritatéban: felelősségteljes szabadságra van szükség. Szerintünk a kapitalizmus a felelősségteljes szabadságon alapul.

– Keresztény körökben mégis divat a kapitalizmus elítélése.
– Kísértések mindenütt vannak, minden társadalmi rendben. A nemzetközi összehasonlító vizsgálatok is azt mutatják, hogy a magyar társadalom eléggé anyagias szemléletű. Ennek a gyökere azonban nem a kapitalizmus, amibe már így érkezett 1990-ben, hanem a kommunizmus. A gazdasági szféra ugyan ösztönzi az erények fejlesztését, de mégiscsak szüksége van kívülről jövő erkölcsi energiákra, aminek természetesen egyik legfontosabb forrása az egyház, de talán a nem hívőknek sem nehéz belátni, hogy ugyanígy fontos forrása a család, az oktatás, a kisközösségek. Az pedig nemigen képezi vita tárgyát, hogy a kommunizmus, avagy létező szocializmus egyik célja pontosan ezeknek, az egyháznak és a civil társadalomnak a felszámolása volt, és így azon erkölcsi energiáknak az elfojtása, amelyek minden társadalmi rendben fontosak. Az első szociális enciklikát, a XIII. Leó által kiadott Rerum Novarumot is sokan a kapitalizmus megostorozásaként tartják számon. Pedig a pápa határozottan a magántulajdon pártján foglalt állást, ahogy a katolikus tanítás korábban is tette. Az egyház a kezdetek óta kiáll a magántulajdon mellett, a középkori skolasztikusok pedig lényegében a modern közgazdaságtanban is felvonultatott érveket hozzák fel amellett.

– II. János Pál enciklikáiban egyrészt méltatja, másrészt viszont kritizálja is a kapitalizmust, amit – legalábbis egyes változatait – a liberalizmussal kapcsol össze, és farkastörvények uralkodásának tart.
– II. János Pál legfontosabb és legátfogóbb szociális enciklikája a Centesimus Annus, amit a rendszerváltás idején írt, és sokat foglalkozik benne azzal, hogy javasolhatjuk-e az újonnan felszabaduló országoknak a kapitalizmust. Ebben bevezet egy fontos és pontos különbségtételt. Eszerint ha kapitalizmuson azt értjük, amit mi is javasolunk és az előbbiekben elmondtam, akkor az ajánlható. Ezzel szemben ha kapitalizmuson fogyasztói társadalmat, anyagiasságot, materializmust értünk, akkor a válasz természetesen: nem. II. János Pálnál és utódjánál is egyértelmű a különbségtétel az intézmények és az intézményeket használó emberek között. A Caritas In Veritate is kimondja, hogy az önmagában jó eszközöket lehet rosszul használni. Ezt sokan elfelejtik, még a keresztény hívők között is. Szerintünk a kapitalizmus játékszabályai erkölcsi szempontból pozitívan ítélendők meg, hozzátéve, hogy akkor működik jól, ha kiegészíti az említett ethosz. A katolikus társadalmi tanítás nem úgy tekint a piacra, mint ami alapvető ellentétben, feszültségben áll az erkölccsel, hanem azt állítja, hogy a gazdaság akkor működik jól, ha áthatja az erkölcsiség.

– Ön mégis úgy fogalmazott a Heti Válasznak adott interjújában, hogy a keresztény társadalmi tanítással akár a szocializmus társadalomképe is összeegyeztethető.
– II. János Pál a marxista szocializmust kritizálja, mivel az antropológiai alapjai tévesek: a történelmi szükségszerűségből, a magukon állítólag segíteni nem tudó, állítólag elnyomott emberek helyzetéből és az osztályharcból indul ki. De létezik például keresztényszocializmus is. Ha ez a gyakorlatban a jóléti állam mellett való kiállást, a gazdasági folyamatokba való erőteljes, szabályozó állami beavatkozást és széleskörű újraelosztást jelent, akkor nem vonjuk kétségbe, hogy lehet mellette keresztényként érvelni. Nem gondoljuk, hogy a keresztény hitből csak egy társadalmi berendezkedés és politikai program helyessége következne. Ugyanakkor személyes, tökéletlen emberi tudásunk alapján úgy látjuk, a keresztény hittel mégis jobban összeegyeztethető a kapitalizmus. De XVI. Benedek is hangsúlyozza, hogy a politika nem az eszkatológia, hanem az erkölcsök, az erények területére tartozik. A politikában lehet erényeket gyakorolni, de az nem a földi paradicsom megvalósításáról szól. Keresztény hitünk és tudásunk nem ad nekünk egy az egyben megvalósítandó politikai recepteket. A kapitalizmus viszont jó peremfeltételeket teremt az erényes, Istennek tetsző élet számára, még ha természetesen önmagában nem is garantálja azt.

– Sokan a keresztényszocializmust azonosítják a katolikus társadalmi tanítással, ugyanakkor mintha II. János Pál és XVI. Benedek gondolkodása nem ebbe az irányba mutatna.
– A keresztényszocializmus politikai program, mi pedig nem politikai programokban utazunk. A probléma talán az, hogy sokan a keresztények közül sem a maga teljességében értelmezik a szolidaritás fogalmát. A szolidaritás a szeretet megnyilvánulása. XVI. Benedek is azt írja, hogy a keresztény társadalmi tanítás a szeretet alapján áll. A szeretetnek pedig alapvetően önkéntesnek kell lennie. Az pedig nem a szeretet megnyilvánulása, hogy megbízom a kormányzatot, hogy másoktól szedjen be adót, és támogasson belőle valaki másokat. Az állami újraelosztás, mellett lehet felhozni igazságossági érveket, szolidaritásiakat viszont sokkal nehezebb. A szolidaritás önkéntes alapon működik, ennek a keretei és formái – adakozás, jótékonykodás, mások segítése – sajnos ma itthon csökevényesek. Abban pedig konszenzus van a közgazdászok között, hogy minél erősebb az állami beavatkozás, a szociális feladatokat minél inkább az állam vállalja magára, annál inkább visszaszorulnak az egyéni kezdeményezések. Egyrészt kevesebb jövedelme marad az embernek, amivel saját maga rendelkezhetne, másrészt kisebb a motivációja, mivel úgy látja, az állam úgyis foglalkozik ezzel. Ez viszont pontosan a szeretet ellen hat, mert ridegség alakul ki a társadalomban: a jómódúak mondhatják, hogy nem adakoznak, mert az állam úgyis elintézi. A kapitalista ethosszal sokkal inkább összeegyeztethető az önkéntes szolidaritás. Ha pedig megnézzük, hogy a kényszeren alapuló újraelosztással foglalkozó jóléti államot milyen pénzügyi gondok sújtják, akkor talán még világosabb lesz mindez. A pápák nem győzték hangsúlyozni, hogy a jóléti állam hibája a bürokratizálódás és a személytelenség, de a lényeg az önkéntesség elvének a hiánya: „majd az állam megoldja". Azaz a jóléti állam problémái is erkölcsi gyökerűek.

Nem volt olyan közgazdaságtani iskola, amelyik neoliberálisnak nevezte volna magát, ez egy megbélyegző címke, ezért nehéz megmondani, micsoda a neoliberalizmus. volt ugyanakkor egy kifejezetten keresztény, részben katolikus gondolkodói kör, amelyik egy időben neoliberálisnak nevezte magát – fejtette ki a Magyar Kurírnak Mike Károly, a 2009 őszén megalakult II. János Pál Gazdaságetikai Intézet egyik alapítója. Interjúnk harmadik, egyben utolsó részében szóba kerül az is, miért téves elgondolás a multik társadalmi felelősségvállalása.

– A közgondolkodás szerint a jóléti állam alapjait, amelynek hibáit a bürokráciában, személytelenségben és az állami újraelosztásban neveztük meg, ami miatt az önkéntes szolidaritás csorbát szenved, a kereszténydemokraták rakták le.
– A jóléti államnak sokféle gyökere van, köztük kétségtelenül keresztény ihletésűek is. Amit mi az egyik pozitív példának látunk, és amit számos félreértés övez, az a szociális piacgazdaság elgondolása. A fogalom eredeti jelentése azonban elég távol van attól, ahogyan ma sokan használják, és közel áll a „szabad piacgazdaság" ama definíciójához, ahogyan az a Centesimus Annusban megjelenik. A fogalom maga a második világháború utáni Németországból származik, Ludwig Erhardhoz és Konrad Adenauerhez kötik. Erhard az ordoliberális gazdasági iskolához tartozott, ami nagyon erősen piacgazdaság-párti volt. Ő a szociális jelzőn azt értette, hogy a versenynek kell érvényesülnie és harcolni kell a monopóliumok ellen. Azt gondolta, hogy a piacgazdaság szociális jellege akkor tud megvalósulni, ha érvényesül az együttműködés szabadsága. Pontosan látta, hogy a szegény sorban lévőket a kapitalizmus tudja fölemelni.

A verseny nem a tőke meg a munka, a munkaadó és a munkavállaló közt folyik, hanem munkaadó és munkaadó, munkavállaló és munkavállaló között. A munkaadók, mint vállalkozók pedig akkor sikeresek, ha a termelési tényezőket – tőkét, munkát – a legtermékenyebb módon hasznosítják. Ez a mechanizmus biztosítja hosszú távon, hogy a képességeit mindenki a legjobban kamatoztassa. A világháború utáni kereszténydemokrata Németország ilyen erősen kapitalista állam volt, számos jóléti eleme később jött létre. Legélesebben ez a koncepció állt szemben az azt megelőző, de még ekkor is divatos totalitárius elképzelésekkel.

Azt kijelenteni, hogy azok a keresztények, akik erkölcsileg helyesen cselekedtek, mindig a jóléti állam mellett voltak, legalábbis vitatható. Amit ma a jóléti államról és a piacgazdaságról gondolunk, az olyan történelmi toposzokon alapul, amelyek tarthatatlanok. Például az ipari forradalom idejére szokás tenni az alsó társadalmi rétegek helyzetének romlását, pedig a gazdaságtörténészek egyetértenek abban, hogy az iparosodással radikálisan javultak az ő életkörülményeik is. Csak épp a kapitalizmus láthatóvá tette a különbségeket azzal, hogy megnyílt az út a fölemelkedés felé. Azért vált hirtelen felháborítóvá, hogy sok a nyomorgó szegény, mert míg korábban fel sem merült, hogy lehetne a helyzetükön változtatni, most már lehetőség volt erre.

– Mi az a neoliberalizmus, amit olyannyira ostoroznak mostanában?
– A szó használata mögött nem érzem a caritast, a felebaráti szeretetet, mivel ez egy megbélyegző címke. Nem tudom megmondani, micsoda a neoliberalizmus, mert általában senki nem tartja magát neoliberálisnak, vagy ha igen, akkor mást és mást értenek alatta. Azért nehéz ennek a szónak tartalmat tulajdonítani, mert mindenféle nem tetsző dolog ez alá a címke alá van sűrítve. Nincs olyan közgazdasági iskola, ami így nevezné magát, márpedig célszerű az embereket annak nevezni, aminek ők hívják magukat. Volt ugyanakkor az 1930-50-es években egy kifejezetten keresztény, részben katolikus kezdeményezés, ami a piacgazdaság pártján állt, a politikai szabadság, a jogállamiság feltételeit hangsúlyozta, és neoliberálisnak nevezte magát. Legnevesebb képviselői a svájci Wilhelm Röpke és a német Alexander Rüstow protestánsok voltak, de nagy hatással voltak olyan katolikus gondolkodókra is, mint Joseph Höffner bíboros, aki az Egyház társadalmi tanításának talán legtekintélyesebb képviselője volt a háború utáni Németországban. Már csak e jeles gondolkodók iránti tiszteletből is meggondoltan kellene használnunk a neoliberális jelzőt.

– Rengeteg kritika éri napjainkban a multicégeket.
– A kritika gyökere az lehet, hogy ez a nagyvállalati társasági forma túlságosan is sikeres. És mivel sikeres, ráaggatunk mindenféle kötelezettséget. Ha ilyen nagy vagy és sikeres, vállalj fel társadalmi felelősséget! Ebben a kívánalomban van igazság, de elkövetünk vele egy hibát, mivel nem értjük pontosan, hogyan is működik egy ilyen nagy gazdasági társaság. Egy multicég nem földesúr, hogy gondoskodjon a birtokán élő szegényekről, szabályozza a folyót és utakat építsen. A multinacionális társaság egymással szerződő emberek kiterjedt sokasága. A legritkább esetben van egy nagy gazdag tulajdonosa, hiszen az igazán nagyok főként részvénytársaságok. A multi befektetőkből, menedzserekből és alkalmazottakból áll. Mi ad értelmet egy multi létének? Mi a társadalmi felelőssége? Hogy értelmes, hasznos javakat állítson elő, és hogy segítsen az embereknek talentumaik kibontakoztatásában azáltal, hogy munkát ad nekik. Van tehát társadalmi felelőssége, ha nem is az absztrakt cégnek, de az azt vezető menedzsereknek mindenképp, de az ez. Ha egy ilyen cégtől elvárjuk, hogy jótékonykodjon, az olyan, mintha az orvostól és a tanártól is elsősorban ezt várnánk el, nem pedig azt, hogy gyógyítson, tanítson. Ha látjuk, mi a multi létének az értelme, akkor az is nyilvánvaló lesz, hogy tőle mit várhatunk el. Ez nem jelenti azt, hogy a társaság tagjainak ne lenne személyes felelőssége a jótékonykodás. De ha azt várjuk, hogy a társaság jótékonykodjon, fel kell tennünk a kérdést: milyen jogon teszi ezt a menedzser a részvényesek pénzéből?

– Mire jók a vállalatok és a gyökereik hova vezetnek vissza?
– A vállalatok általában jogi személyiségek. Számos közgazdász és történész szerint az európai kapitalizmus azáltal nyerte el modern formáját, hogy bevezették a gazdaságba a jogi személyiség fogalmát, ami ugyan római jogi gyökerű, de lényegében a középkorban dolgozták ki kánonjogászok, hogy így is segítsék az egyháznak az állammal szembeni önállóságát. A jogi személyiség pedig burkot fon a kezdeményezés – legyen az alapítvány, vállalat, vagy egyházi intézmény – köré, és autonómiát biztosít neki; másrészt a hosszú távú együttműködés kerete. Megjelent magyarul is Ruini bíboros, az olasz püspöki kar volt elnökének egy cikke a vállalat belső logikájáról, amelyben azt mondja, hogy a vállalat belső etikai, erkölcsi logikája a személyiség talentumainak kibontakoztatása. De XII. Piusz is sokat foglalkozott a gazdaság kérdéseivel. Szerinte a vállalat végső soron nem más, mint a hűség és bizalom hosszú távon működő rendszere. Ha ezek hiányoznak, semmilyen együttműködés nem működik jól. Ha egy vezetőben nem bíznak a beosztottai, nem lehet sikeres.

– Mi lenne a teendő ma Magyarországon?
– Kinek? Hangsúlyoznom kell, hogy kifejezetten nem szeretjük azt a „megmondóemberes", értelmiségi magatartást, amivel előirányozzák a politikusoknak, hogy mi tegyenek. Mindenkinek a saját tudását, helyzetét, állapotát tekintve kell meghoznia a saját döntéseit. Mi maximum szerintünk megfontolandó szempontokat tudunk mások figyelmébe ajánlani. Egy ilyen szempont, hogy az egyéni-családi felelősségvállalás szempontja lebegjen mindig a szemünk előtt – például a hitelezés szabályozásakor. Az egyéni felelősség elaltatása és az abból a feltételezésből való kiindulás, hogy ez emberek úgysem tudnak a saját érdekükben felelős döntést hozni, nem szerencsés feltevés. Így azok a döntések, amelyekkel igyekeznek levenni az emberek válláról a felelősség terhét, azok megint csak nem szerencsések. Szerencsés döntés viszont az, ami növeli a magántulajdon biztonságát nem csak a bűncselekményekkel, hanem a túlzott állami adóztatással-szabályozással szemben is, és nem köti túlságosan gúzsba a tulajdonos kezét. Mindenki szereplője a gazdaságnak, a legtöbben alkalmazottként, kevesebben üzletemberként, menedzserként; fogyasztóként pedig mindenki. Hogy a gazdaság mennyire jól működik, az végső soron az ethosztól, az emberek erkölcsi felfogásától és viselkedésétől függ.

* * *

Mike Károly közgazdász 2002-ben végzett a Budapesti Corvinus Egyetem Közgazdaságtudományi Karán, ahol jelenleg adjunktus a Közszolgálati Tanszéken. Emellett a Széchenyi István Szakkollégium igazgatója, a Kommentár, valamint a Kormányzás, Közpénzügyek, Szabályozás folyóiratok szerkesztője. Egyetemi oktatóként és kutatóként a jog és a politikai intézmények közgazdasági elemzésével foglalkozik. Az Intézet keretében elsősorban a kapitalizmus és kereszténység történeti összefüggéseit, a kapitalizmus ethoszát, valamint a modern közgazdaságtan és a katolikus teológia közötti párbeszéd lehetőségét kutatja.

A II. János Pál Gazdaságetikai Intézet honlapja a http://www.ip2.hu/ címen érhető el.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír