A tanév indulása, mint rendesen számos kérdést vet fel, és szintén számosakat hagy nyitva. A szülők részéről nem egy esetben azt, hogy miből fizetik a tanulmányokat, mivel az nyílt titok, hogy ismét jelentős terheket róhat a családi költségvetésre a tanévkezdet. Ezekről, és az alternatívákról elég sok nyilvános polémia folyik ahhoz, hogy ne csatlakozzunk a hírfolyamhoz. Arról azonban mintha kevesebb szó esne a tanévnek nekirugaszkodván, hogy a katedrán is van valaki. Márpedig a pedagógus sem egy teoretikus iskolai jelenség, hanem valós ember, valós motivációkkal, képzettséggel és képességekkel.

 

A tanév indulása, mint rendesen számos kérdést vet fel, és szintén számosakat hagy nyitva. A szülők részéről nem egy esetben azt, hogy miből fizetik a tanulmányokat, mivel az nyílt titok, hogy ismét jelentős terheket róhat a családi költségvetésre a tanévkezdet. Ezekről, és az alternatívákról elég sok nyilvános polémia folyik ahhoz, hogy ne csatlakozzunk a hírfolyamhoz. Arról azonban mintha kevesebb szó esne a tanévnek nekirugaszkodván, hogy a katedrán is van valaki. Márpedig a pedagógus sem egy teoretikus iskolai jelenség, hanem valós ember, valós motivációkkal, képzettséggel és képességekkel.

Márpedig, mint a társadalom létező tagja, aligha vonhatja ki magát abból a rendszerből, mely körülveszi. Beleértve azt a sokszor elcsépelt közhelyet is, ami a társadalmi megbecsülésről szól. Ennek egyik kétségtelen fokmérője az a személyes környezeti biztonság, mely körülveszi. Ebben kétségtelenül nagy szerepe lehet annak a törekvésnek, mely fékezni kívánja a pedagógus ellen irányulni készülő személyes indulatokat. A jogokkal bőven ellátott, de a jogaival való okszerű élésre alig felkészített diák, és az esetleg még kevésbé felkészített szülő részéről egyaránt. Azon persze lehet vitatkozni, hogy a pedagógus munkája során a fizikai, vagy azok a sokkal kevésbé látványos atrocitások veszélyesebbek-e, melyet egy, az egzisztenciális helyzetével visszaélő családi egyed képvisel. De fogadjuk el, hogy a kék és zöld foltok a látványosabbak, és minden segítség jól jön.

Különösen azért, mert a pedagógusok egzisztenciális bizonytalansága nem látszik csökkenni. Talán azért, mert a klasszikus műveltséget részesítjük előnyben a társadalom szintjén. Elvégre volt olyan időszaka a társadalmasodásnak, amikor az oktatásban zömmel rabszolgák dolgoztak. Igaz, akkortájt a tanár teljes ellátásáért a rabszolgatartó volt felelős, és a szellemi foglalkozású, írástudó rabszolga nagy érték volt. Úgyhogy vannak azért különbségek az ókorhoz képest. A jelenben a tanár felelős az önellátásáért, illetve a családi kassza rá eső rekeszének feltöltéséért. Már csak azért is, mert abban az esetben, ha erre nem igazán képes, vagy csak jelentős személyes, akár a tanári munkát veszélyeztető áldozatok árán, akkor nehéz képviselnie azt a szemléletet, hogy érdemes tanulni. S persze nehezen tud érdemben válaszolni arra, ha egy csemete sekélyes környezetből, de pénzzel jól eleresztve leugatja.

Ez nyilván közhelynek is tekinthető, de amiért a jelen tanév kezdetén mégis érdemes elgondolkozni rajta, az az, hogy a hírek szerint legkorábban valamikor a jövő tanévben, tehát a 2011. év vége fele lehet szó fizetésemelésről. Ez azért is sajátos gesztus, mert korábban legalább egy jelképes emelésről esett szó a nemzet szellemi utánpótlását szolgáló munkavállalóknak. Természetesen hallani a nagy elképzelésekről, mely akár a bolognai rendszer kiiktatását is hajlandó megígérni legalább a pedagógusképzésben. Azonban, lévén a tanár is a ma munkavállalója, aligha fogja csökkenteni ez az ígéret a jelen iskolákban fennálló kontraszelekciós nyomást, melyről korábban már írtunk. Márpedig akkor, amikor politikai döntés születik a pedagógusok helyzetét illetően érdemes figyelembe venni, hogy már jelenleg is meglehetősen maradványelvű a pedagógusképzés.

Már most is elmondható, hogy a tanári pálya nem kifejezetten a kizárólag erre elhivatottak hadaival van feltöltve. Ha az egzisztenciális bizonytalanság nő, akkor a képességi haranggörbe közepét ritkítjuk meg az iskolában. A két szélét nyilvánvalóan nem érinti, mert a nagyon elkötelezettek esetleg az utolsó zsíros kenyérig kitartanak. A görbe másik végén ejtőzők, pedig sehova sem konvertálható képességeikkel kénytelenek maradni. Máshova talán fel sem vennék őket, vagy nincs olyan munkakör a megfelelő számban, hogy a tanári pályára tulajdonképpen teljesen alkalmatlan pedagógusokat felszívja. Azok, akik azonban konvertálható tudással és nem végletes elkötelezettséggel rendelkeznek, és „csak" szívesen tanítanak, előbb utóbb útilaput kötnek a saját talpuk alá. Ezeket az embereket utána visszacsábítani enyhén szólva is nehéz lesz a katedra mögé. A jövő nemzedékeit pedig továbbra sem feltétlenül az arra legalkalmasabbak fogják felkészíteni a társadalmi létre.

Ez akár több generációra is bebetonozhatja a jelenleg sem legjobb gyakorlat kissé rontott verzióját. A kevéssé alkalmas tanárok által nevelt, iskolában őrzött következő generációk majdani képzéséről ugyanis nyugodtan lehet ábrándozni. beleértve azt is, ami a tanárképzést illeti, mivel az egyetemek hozott agyakból gazdálkodnak. Így elmondható, hogy azt az 5-15 év múlva Bologna-mentesen elitképzendő pedagógust, akire számítani szeretnénk már most elitszerűen működő, értelmiségi elitnek kellene képeznie. Nem nélkülözve a jelen tanári generációk alkalmassági szűrését, de legalább nem megszöktetve a pályáról azt, akit nem lenne okvetlenül szükséges nélkülözni.

Ennek megszöktetésnek természetesen nem egyetlen eleme a fizetésemelés léte vagy nem léte, de nem elhanyagolható eleme. Olyan elem, mely mellé nyugodtan oda lehetne sorolni néhány szintén igencsak megfontolandó szempontot. Így azt is, hogy milyen célt szab meg a társadalom az iskolai tevékenységnek. Az emberek zöme, és ez az értelmiségi léttel kacérkodó pedagógusokra esetleg hatványozottan is igaz, nem abban a munkában a legmotiváltabbak, melynek semmi értelmét nem látják. Márpedig amíg például az érettségi gyakorlatilag nem méri sem a szociális, sem a ismereti érettséget, addig az érettségi letétele igen szerény szint, és az erre felkészítő tanár könnyen érezheti kilátástalan szélmalomharcnak, ha valóban tanítani szeretne. S persze a szélmalom egyik ágán a diák is ott ül, akit nem biztosan motivál a személyes erőfeszítés irányában a tudat, hogy a vizsga szinte csak a megjelenés képességét méri. Ami ugyanakkor mit sem vesz el az érettségi szerepéből, mint egyfajta presztízsvizsgából, és az azon való megbukás talán nem véletlenül szerepel az oktatáspolitikai fétisek egyikeként.

De még akkor is, ha eltekintünk a motivációs és egzisztenciális zsákutcáktól, akkor sem biztosan egyszerű feladat az oktatás helyének meghatározása. Az ugyanis kétségtelen, hogy amíg a rövidebb idejű képzésekből kikerülő diákoknak nem lehet biztos megélhetést nyújtani, addig az oktatáspolitikába be- begyűrűzik a foglalkoztatáspolitika. Sok szempontból vonzó lehet, és a statisztikákra is jótékony hatású, ha az iskolákban ülők nem a munkanélküliségi statisztikákat rontják. Vagy nem azonnal, hiszen az iskolákban vagy akár a felsőoktatásban jól-rosszul teljesítőkre előbb utóbb amúgy is a munkaerőpiac mérlege vár. S persze arra a papírra is, melyet a kezükbe nyom az esedékes iskola. Márpedig a papír súlyát elsősorban a vele igazolható tudás presztízse fogja meghatározni. Amíg a tudás nem számít, illetve a tudás birtokában nem számíthat biztos egzisztenciára a bizonyítvány tulajdonosa, addig a tudást közvetítő iskola társadalmi elfogadottsága is erősen billegős lesz. A szakmai tudás értékét pedig nap mint nap le lehet mérni a mindennapokban, mely méricskélés kevés optimizmusra ad okot. Már akkor, ha a tudásszintet nem a kiskapukeresésben, ügyeskedésben, hanem a valós tárgyi, reál-, vagy humántudományi koordinátarendszerben szeretnénk elhelyezni.

Igaz ez valószínűleg az iskolák szinte minden szintjén, de a középiskolákban, a szakképzésben már meglehetősen szembetűnhet. Már amennyiben a szakképzést érintő szkepszisben ennek is szerepe van, szerepe lehet. A felsőoktatásban pedig nem különben, miközben a felsőoktatás az oktatási munka szempontjából is sajátos intézmény. Nem egy esetben sajátos átmenetet képez a kutatóhelyek, a egyetemeken dolgozók önmegvalósítási terepe, valamint az oktatás helye között. Itt igen csábító lenne kitérni azokra a kutatásokra, melyek szükségessége megkérdőjelezhető, és a lelki pontosvesszők felett meditáló, tisztességben nem nyugdíjazott egyetemi dolgozókat sem hagyva ki a fanyalgásból. Ez legyen egy-egy egyetem belügye. Miközben az oktatói és szolgáltatási tevékenység korántsem tekinthető annak. Már csak azért sem, mert a következő tanárgenerációkat is ilyen helyeken fogják képezni. Így egyáltalán nem tekinthető mellékesnek, hogy az egyetemeken rendszeresen oktatói tevékenységet folytatók felkészültsége milyen.

Nem az adott tantárgy oktatását illető szakmaiság tekintetében, hanem a pedagógiai munka tekintetében. Mert a szakmaiság hiánya lehet nagyon kellemetlen egy konferencián, de csak végletes esetekben jelent konfrontációt a diákkal. Ilyenkor az illető oktató valószínűleg amúgy is beszerzi a megfelelő gúnynevet az iskolákban és méltán lesz olykor közröhej tárgya. Legfeljebb a nála lefolyt vizsgák után. Nagyobb baj lehet az, ha az illető oktató ugyan a szakma nagy öregje, de igen szerény pedagógiai képességekkel van megáldva. Ilyenkor az általa oktatott tárgy iránti kedv felkeltése helyett a meglevő érdeklődés kiirtásában jeleskedik inkább. Ez ellen a tanári szakképesítés megszerzése sem ad biztos védelmet, de legalább a megszerzése során a diák felmérheti a saját képességeinek halmazát. S talán ezért nem az igazán jó megoldás, ha olyanok végeznek oktatói, és vele pedagógiai munkát, akiknek nincs ezt megalapozó képzettségük. Különösen nem hasznos ez a tanárképzésben.

A tanév kezdetekor tehát érdemes talán elgondolkodni a diákon és családján túlmutató szempontokon is. Nem azért mintha ezek jelentéktelenek lennének. Egy cseppet sem azok természetesen. De érdemes talán pár gondolatot szentelni a katedrán dolgozókra is. Különösen azért, mert egy látszólag csak halasztást jelentő munkaerőpolitikai döntésnek igen komoly, esetleg több generáció jövőjét meghatározó oktatáspolitikai következménye lehet. Legyen az akár egy egzisztenciális hullámvölgy kialakítása a fizetési viszonyok konzerválásával, vagy akár a különben munka nélkül maradók külső szabályozással való elraktározása a katedra egyik vagy másik oldalán.

Simay Endre István

Linkek:

Fizetésemelés helyett újabb ígéretek a pedagógusoknak

http://gazdasag.ma.hu/tart/cikk/c/0/76392/1/gazdasag/Fizetesemeles_helyett_ujabb_igeretek_a_pedagogusoknak

Jelképes béremelés marad a pedagógusoknak

http://belfold.ma.hu/tart/cikk/a/0/75057/1/belfold/Jelkepes_beremeles_marad_a_pedagogusoknak

Kontraszelekciós nyomás az iskolában

http://www.euroastra.info/node/22301/

Kell-e nekünk az érettségi

http://www.euroastra.info/node/32305

Bukás és érettség(i)

http://www.euroastra.hu/node/22367

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük