Németh Krisztina: Ahogy nem akartam tanárrá válni

Már oly rég kikívánkoznak belőlem az élmények. A rossz és jó egyaránt. Jó néhány éve volt már, mégis meghatározzák emlékeim a MA napjait is. Komplikáltnak tűnik, mégis oly egyszerűen, bár fájdalmasan világított rá múltamra, és a mai diákok jelenére, mintha ez lett volna a dolga. Talán ez is volt. Hogy megértsem.

Már oly rég kikívánkoznak belőlem az élmények. A rossz és jó egyaránt. Jó néhány éve volt már, mégis meghatározzák emlékeim a MA napjait is. Komplikáltnak tűnik, mégis oly egyszerűen, bár fájdalmasan világított rá múltamra, és a mai diákok jelenére, mintha ez lett volna a dolga. Talán ez is volt. Hogy megértsem.

Azt szokták mondani, hogy a tanárképzést az választja, akit nem vesznek fel máshova. Elején tisztázandó, olyan tanárképzésre jelentkeztem, mely másoddiplomás szak, vagyis aki ezen a karon végzi tanári tanulmányait, minimum egy diplomával már rendelkezik, bár voltak, akiknek egész gyűjteményük volt már.

Nagy volt a lendületem, nagyok voltak az elvárásaim a kezdeteknél. Imádtam az előadásokat, melyek között akadt olyan is, amely akkora élményt nyújtott, hogy még szünetre is elfelejtettünk kimenni. Néhány tanárt egyszerűen „sztároltam" ha szabad így fogalmaznom. Róluk még az a Dr. Hídvégi Máté jutott eszembe, akit egyszerűen A TANÁR-EMBERNEK tartok.

A vizsgákkal sem volt semmi bajom, hanem aztán jött a gyakorlat. Majdnem repültem a gyakorlati helyemre (fontos megjegyezni, hogy ez nem az egyetemen volt, hanem egy külsős iskolában), olyannyira vártam már. Kíváncsi voltam hogyan tanítanak a nagyok. Azok, akikhez azért mennek a tanárjelöltek, hogy megtanulják, hogyan kell tanítani. És ami ezek után jött, az világított rá arra, miért utáltam én az általános iskolát, és miért nem szeretik manapság a diákok a tanárokat, és az oktatást.

Már ott kezdődött, hogy még véletlenül sem olyan tárgyat kaptam – pedig az is lett volna vagy 4-5 féle – , melyhez valamelyest közöm lett volna. De ejnye már, nagy baj nem lehet, a rendszerváltásnál is csaknem együtt tanulta a tanár és a diák is az új tananyagot, nem lehet ez nekem sem gond. A negatív visszajelzés folyamatosan azt sugallta, nincs a mondanivalóm mögött gyakorlati élmény. Hogy lenne? Két napja olvasom a könyvet, az életben nem láttam gyakorlatban. Igyekezetem ellenére – mely folyamán természetesen nem csak a tankönyvet, hanem más szakirodalmat is próbáltam átrágni – folyamatosan leszóltak.

Következő kellemetlen szituációnk egyik szereplője egy húszas évei végén járó férfi tanár, valamint 16-17 éves lányok, fűszerezésként hátul néhány megfigyelő tanárjelölt. Két kislány halkan duruzsol. Egészen halkan. Nem vihognak, nem hangoskodnak, valamit éppen most beszélnek meg alig hallhatóan. A diákoknál talán 10 évvel idősebb férfi tanár a tini leányzót olyan megalázó ordítozás közepette küldte ki a teremből, melyben mi tanárjelöltek is nagyon kényelmetlenül éreztük magunkat. Mit érezhetett a leányzó?

Egy gyakorlati foglalkozást kellett levezényelnem. Persze a kapott tárgyból kiindulva ehhez sem sok közöm volt, de sebaj, egy ugyanilyen órát végignéztem, jegyzeteltem, tehát magával a gyakorlati résszel nem lett volna gond. Azzal nem is volt. Volt viszont a hangommal, túl halk voltam. Megjegyzem, aznap reggel azzal kezdtem – náthás, rekedt hangon – , hogy elnézést, megfáztam. Szégyellem is azóta magam, hogy nem gyógyultam meg néhány perc alatt.

De ugyanezen nap még hátra volt az igazi fekete leves. A felügyelő tanárom kiadta feladatba nekem, hogy osztályozzam le a diákokat. Természetesen én ezt meg is tettem, kiemelten figyelve azokra, akik igyekeztek, akik próbáltak igyekezni, akik tudtak, akik „vágták" a feladatot, de ebből is galiba adódott. Vezető tanárom majd minden jegyet áthúzott, és 1-2 értékkel lejjebbvitt. A következő indokok szerepeltek: Ez a gyerek nem kaphat kettesnél jobbat, mert múlt órán nem volt. Meg kell jegyezzem, az osztály technikusi osztály, a diák pedig éppen egy magántanuló volt, aki azért nem tudott megjelenni a korábbi foglalkozásokon, mert dolgozott. Egy másik fiatalember jegyét azért redukálta le kettesre, mert – idézem – Ez a gyerek buta, csak kettest kaphat. Erre a gyakorlati napra azért már túl voltam néhány extra csalódáson, így nem voltam rest, felolvastam a jegyeket, majd hozzátettem: Az érdemjegyeket nem én gondolom így, hanem a tanár úr. Azt hiszem felesleges részleteznem, hogy kezdtem kiesni abból a kosárból, melyben az első gyakorlati félévben – mikor még tanítani nem kellett – még igen jó pozíciót foglaltam el.

Legnagyobb bűnöm mégis talán az volt, hogy azokat az ikerlányokat, akit vezető tanárom fél éve nem bírt szóra, két nap alatt beszélgetősre formáltam.

Záró tanításomon már éreztem, jó vége ennek nem lesz, mégis dolgomat végezve oktattam le az egy órát. Ennek végén vezetőtanárom olyan kritikákkal illetett, melyet már a bizottság előtt tényleg nem bírtam szó nélkül hagyni, és kiálltam az igazam, a valós tények mellett.

Így kaptam tanítási gyakorlatból hármast. Azt a jegyet, mely nem volt jellemző indexemre. De megértettem. Megértettem azt, hogy én miért nem szerettem az általános iskolát, és megértve azt, hogy a mostani diákok egy része miért nem szeret minden tanárt.

Tanárok! Leendő tanárok! Elvárjuk, hogy a diákok tiszteljenek? Igen, erre szükség van. De arra is, hogy mi is tiszteljük Őket!

Elvárjuk, hogy ne alázzanak meg minket a diákok? Igen, jogos, de nekünk sem szabad megalázni Őket! Beskatulyázás, ordítás, megszégyenítés. Ez lenne a jó nevelési gyakorlat?

De kérdezek még valamit. Egy olyan kérdést, mely évek óta kering bennem, és talán sosem kapok rá választ: Biztos, hogy ilyen tanároktól kell tanulniuk a jövő tanárainak? Nem hiszem.

Visszatérve a pozitív élményekhez, melyet az egyetem épületén belül kaptam, remek tanáraim voltak. Olyanok, akik ma is meghatározzák azon napjaimat, amikor diákokkal szemben állva igyekszem átadni tudásomat. Sokszor gondolok vissza szavaikra, gesztusaikra, kedvességeikre, figyelmeztetéseikre. És persze reménykedek. Reménykedem abban, hogy nem én vagyok egyedül, aki nem képes elfogadni a lélekromboló tanári stílust.