PETROVICS EMIL (1930-2011)

A kétszeres Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas magyar zeneszerző, karmester a szerbiai Nagybecskereken született, ahol anyai nagyapja a katolikus templom karnagya volt. A család Montenegróból érkezett a Vajdaságba. Petrovics gyerekkorában megtanult szerbül és magyarul is. Jugoszlávia német megszállása után anyjával Magyarországra jöttek, alkoholista apja Belgrádban maradt. A szülők elváltak, s anyja újra férjhez ment.

Az ifjú Petrovics Emil a konzervatóriumban Sugár Rezső, a Zeneakadémián Farkas Ferenc, Szabó Ferenc és Viski János tanítványaként végzett. Közben vállalati zenekarokat vezényelt. 1960-ban Szinetár Miklóssal és Ungvári Tamással létrehozta az első magyar musical színházat, amely Petőfi Színház néven 1964-ig működött. Petrovics vezényelte a Koldusopera, az Egy szerelem három éjszakája és a Mélyvíz című zenés előadásokat. 1966-85-ig országgyűlési képviselő, 1964-től a Színiakadémia tanára lett. 1968-tól a Zeneakadémia tanára, és 1967-1990 között az Artisjus vezérigazgatója volt. 1966 és 1990 között igazgatta a Magyar Állami Operaházat, valamint 2003-2005-ig az Operaház főzeneigazgatói feladatát bízták rá. Nemzetközi versenyeken és a Ki mit tud? tévé-sorozatban zsűritagként szerepelt.

1994-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjává választották. 2005-ben közéleti munkásságáért megkapta a Magyar Köztársaság Érdemkeresztjét. 81 évesen hunyt el. Szigligeten helyezték örök nyugalomra.

Nagyszerű munkásságát őrzi három opera: C’est la guerre, Lysistraté, Bűn és bhűnhődés; egy balett: Salome; egy oratórium: Jónás könyve, 9 kantáta, 37 filmzene, több kórusmű, kamaramuzsika és hangszeres mű. Sajnálatos, hogy ritkán vannak műsoron.

C’est la guerre

Petrovics első operáját 1961-ben a Magyar Rádió, 1962-ben a Magyar Állami Operaház mutatta be. Az egyfelvonásos, egyórás történet zenéjét Hubay Miklós háborús drámája ihlette. A modern zenén azonban felfedezhető Puccini szellemi öröksége.

A történet

Az előjátékban 1944 őszén vagyunk. A „vizavi”, vagyis a kerekesszékben ülő, kivénhedt ezredes és a szerencsétlen házmesterné kibeszéli a házban lakókat. Előttük semmi nem maradhat titokban, az öreg katonai látcsövével figyel minden lakást, minden mozgást. A házmesternét a gyűlölet és a bosszú vezérli, mert az első világháborúban a férjét, a másodikban a fiait vesztette el. Azt kívánja, hogy más se járjon jobban nála.

Az öreg ezredes most éppen megfigyelés alatt tartja a IV. emelet 3-as lakást. Ott lakik a mérnök és a felesége, akik egy katonaszökevényt rejtegetnek. Hirtelen csengetnek, és három tiszt kihallgatásra viszi a férjet. Az egyik tiszt szándékosan ott felejti az aktatáskáját, hogy visszatérhessen.  Az asszony és a katonaszökevény románca kezdene kibontakozni, amikor megint csengetnek, a szökevény elbújik, a tiszt az aktatáskáját keresi. Majd pimaszul udvarolni kezd a nőnek. Az asszony erre kihajítja az erkélyről a táskát, a tiszt pedig utána szalad. Újból csengetnek. A házmesterné jön az állítólagos lakbérért, de inkább fel akarja mérni a terepet. Távozása után kiderül a nő és a katonaszökevény egymás iránti vonzalma. A rosszindulatú házmesterné most már csengetés nélkül, a tábori csendőrséggel együtt tör be a lakásba. Közben a tisztek visszahozzák a férjet, aki azt hazudja, hogy a felesége szeretőt tart, és azt menten kiutasítja a lakásból. Ám a házmesterné diadalmasan előhozza a másik szoba ágya alól a szökevény egyenruháját. A katonák a szökevényt és a férjet is magukkal viszik. Az asszony hallja lentről a géppisztolysorozatot. Az őt vigyázó tiszt közli vele: „c’est la guerre” – ez háború! A nő az erkélyről a mélybe ugrik.

Kegyetlen utójáték: a vizavi a házmesternével együtt újabb áldozatokra vadászik. A modern zenében nincs semmi felesleges, olyan drámai, mint Hubay írása.

DOBI ILDIKÓ