Révay András: A jó színész, nehéz ember

Lehetetlen feladatra vállalkozott Kelecsényi László és a Noran Libro Kiadó. Latinovits Zoltán bemutatásához ugyanis egy könyv kevés. Valószínűleg száz is kevés lenne, mert a maga korában ő volt a színészkirály!

Lehetetlen feladatra vállalkozott Kelecsényi László és a Noran Libro Kiadó. Latinovits Zoltán bemutatásához ugyanis egy könyv kevés. Valószínűleg száz is kevés lenne, mert a maga korában ő volt a színészkirály!

„Természetes volt számunkra, hogy ennek a könyvnek a bemutatása nálunk történjen, hiszen 1931. szeptember 9-én ebben a házban született Latinovits Zoltán." Vajtó Lajos, a Gundel-ház igazgatója ehhez még hozzátette: „ma, amikor a Való Világ és a Győzike országát éljük, még fontosabb, hogy az értékek, a tradíció mellé álljunk. A Gundel-ház, mint intézmény, és a család is rányomta bélyegét a művész pályafutására. Sokszor hivatkozott is Gundel Károlyra, nagyapjára és nagy szeretettel beszélt róla. Amikor ebbe a házba külföldiek jönnek, mindenki úgy gondolja, hogy a magyar gasztronómia fellegvárába jön, de úgy mennek ki, hogy a kultúra szentélyéből távoznak. Köztudott, hogy már Wampetics úr is pártfogója volt a művészeteknek, a legenda szerint Krúdyt is tőle „örökölte" Gundel Károly.

Sok könyvet írt már Kelecsényi László filmtörténész, Latinovitsról sem ez a legelső. Az „Aki az életével játszott LATINOVITS" című kötet – szerinte – leginkább Eizenstein montázselméletével jellemezhető. Nemcsak filmképeket lehet úgy összerakni, hanem szövegeket is, hogy minden kommentár, belebeszélés nélkül el tudjon mondani folyamatosan egy történetet. Itt ugyan van összekötőszöveg, de az mindössze talán tizenöt százaléka az egésznek. Negyven szerzője van a könyvnek köztük színészek, rendezők kritikusok, írók, néhányan több írással is szerepelnek. A fotók száma ugyan kevés, de rettenetesen izgalmasak. Jól tükrözik, milyen, hányféle arca volt ennek a nagy művésznek.

A pesti Magyar Színház igazgatója, Őze Áron a többféle változatban ismert „forintos történetet" elevenítette fel. Egyszer Latinovits egy forintot adott Őze Lajosnak, aki ezt olyan nagy becsben tartotta, hogy egy láncon a nyakában hordta. Kettőjük kapcsolatát a „se veled – se nélküled" állapot jellemezte e legjobban. A könyvben Őze Lajos és Cserhalmi György emlékezik az esetre. A Latinovits – Őze párhuzam érdekessége, hogy mindketten posztumusz kapták meg a Kossuth-díjat. Mindketten „nehéz emberek" voltak, mint minden valamire való színész. Kíméletlenül őszinték. De a színházra két dolog feltétlenül érvényes: a színésznek, aki héttől tízig a színpadon van – feltétlenül igaza van. Ám a közönségnek is mindig igaza van! Ezt a két igazságot kell tudni egyeztetni.

A könyv, pályakép is egyben, de ebből a képből feltűnően hiányzik Ruttkai Éva. A művésznő jogutódai nem járultak hozzá, mert a szerzők között viszont olyan személy is jelen van, akinek a szerepe enyhén szólva is kérdéses Latinovits Zoltán életében. A gyakran csak M. G. P-ként jelzett kritikus besúgó is volt, ügynöki jelentéseket is írt, színházi kritikusi minősége viszont megkerülhetetlenné, kihagyhatatlanná teszi. Magának Latinovitsnak sincs saját írásaiból egy sem a kötetben. Azokat is letiltották. Róla viszont annyian írtak, annyifélét, hogy teljesen más szövegekből több ugyanilyen méretű könyvet össze lehetett volna állítani. Személye még ennyi ével a halála után is erősen megosztja az utókort. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – nagyon értékes írások kerültek egymás mellé.

Azok számára is, akik még emlékeznek színészi játékára, meglepetésnek hat a visszaemlékezés rendezői tevékenységére. Latinovits ugyanis nem rendezhetett! Mindössze csak két alkalommal. Elsőnek Németh László, Győzelem című drámáját állíthatta színpadra a veszprémi Petőfi Színházban, azután Gorkíj Kispolgárok-ját az 1972/73-as évadban. Erről a két rendezésről olyan mondatok szerepelnek a könyvben, melyek – sajnos – ma talán még érvényesebbek, mint megírásuk pillanatában voltak. „Művészi életünkre a profizmus fétise jellemző. A profiság azonban nem szakmai tudást jelent, hanem egy aláírt és pecséttel ellátott papírt. Diplomát. Diplomás tehetségtelenek a pálya szélére vagy azon túlra pofozhatják a diplomátlan tehetségeseket." Latinovitsot diploma hiányában nem engedték többé rendezni, pedig mindkét előadása színháztörténeti jelentőségűnek bizonyult.

Rendkívül érzékeny volt – tudjuk meg róla – hiszen színészi képesítés nélkül járta be pályáját, ugyanakkor dühítette a szakmájukról papírral rendelkezők dilettantizmusa, tehetségtelensége. Érdemes művészi címét már korábban odaítélték, de az elismerés hivatalos átnyújtását három évig halogatták, míg végre 1975-ben megkaphatta. Ahogy haladt fölfelé a sikerek útján, úgy szaporodtak az összetűzései, a botrányai. Csalódik viszont az, aki szaftos pletykák, sikamlós kalandok megismerésének reményében venné kezébe ezt a könyvet. Ilyeneket nem talál. Vannak benne viszont drámai leírások, különösen az utolsó szerepéről: „A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak" előadásának történetéről. A zseniális művész életének utolsó színpadi megjelenését több szerző szemével is láttatja a kötet szerkesztője. Érdemes elolvasni! Más csak azért is, mert egy olyan művészről szól, aki még a halála után is képes arra, hogy hozzáadjon valamit a róla őrzött képhez!