Révay András: Heuréka!

Három különleges, a feltalálás és a fantasztikum jelentésárnyalatait, az utópia és a csoda sokszínűségét körüljáró tárlattal válik teljessé a „Heuréka!" a Műcsarnok őszi-téli kiállítás-sorozata. A Vörösváry Ákos, Malgot István és Csertő Lajos munkáiból látható tárlatok 2016. január 31-ig látogathatók.

A címet Arkhimédésztől kölcsönözték, aki a legenda szerint kiáltott így örömében, felfedezvén a fizika egyik fontos alaptörvényét. Ám a három kiállításnak még két másik közös jellemzője is van: a nyitottság és a konvenciómentesség. Nyitottság a sokszínűségben, értékekben, stílusokban, műfajokban és a konvenciómentesség, ami azt jelenti, hogy nagyon sokféle közönség számára szeretnék kinyitni a kaput. Hangsúlyozni kívánják az álmodozás merészséget, a valóság távoli szféráinak nagy ívű összekötését. A felfedezések mozzanatos jellege napjainkra elhalványult, és egy kimagasló tudományos teljesítmény sokféle tudást összegző csapatok kutatómunkájának eredménye. A művészet ugyanakkor mindmáig közvetlen kapcsolatban van a feltalálás, az alkotásélmény ősi, katartikus tapasztalatával.

Vörösvári Ákos gyűjteményes tárlata a „Létra" címet viseli. Térey János költő e kiállításrész bemutatását egy idézettel kezdte: „A tárgyi világnak az a makacssága van, hogy sohasem végződik be." Itt, most ennek az ellenkezőjéről van szó, meghatározatlanságában is meghatározott a hatása. A titka a mérték, a birtokbavétel mérséklete, mely nem a mennyiségre utazó, fanatikus gyűjtőé. A kiválasztás szinte szertartásos. Józanság a vadászat során és higgadtság az elkülönítésben. Gyűjteményt alakítani nem a teremtés, hanem az elrendezés művészete. Nem alkotás, de mégis elsajátítás. Tulajdonunkká teszi azt, amit elszórva találtunk és csoportosítjuk legjobb ízlésünk szerint. Tehát a kulcs: a válogatás. Meg a sorrend.

Az a szeszélyes, kifinomult és korántsem naiv gyűjtő, akinek a tárgyai most itt vannak, ciklusokban gondolkozik. Valamilyen közös tulajdonság alapján létrehozott egy sosemvolt csoportosítást. Kiaknázott ezer lehetőséget, hogy az összefüggés eszenciaként épüljön be a szemlélő tudatába. Az elsődlegesen néprajzi tárgyak, demizsonok, tulipános ládák, cseréptálak, szüreti kádak – így együtt – mind jelentenek valamit, önmagukon túl. A „magas és a mély művészet" tárgyai új elrendezésben más értelmet, olykor szakrális minőséget nyernek. Vörösváry Ákost a szétforgácsolódás élteti. A művészet pereme, a kopás, a patina. Magyarország egyik édeni vidékét, a Tapolcai-medencét, a diszeli malmot szemelte ki gyűjteménye szállásaként – bizonyára nem véletlenül. Egykori pangó, elfeledett vidékből mára ismét ismert hely lett, élvezetek forrása, kulináris paradicsom. Az új lovastanyák, borbárok mellett a gyűjtő a pusztulásra ítélt tárgyakat megmentve hozott létre értékeket. Ez pedig valódi művészet!

Csertő Lajos műhelyébe Kemény István író, költő vezette be a látogatókat. Ez a műhely Dunaújvárosban található, akkora, ami egy budapesti kiállítótérben visszaadhatatlan, átélhetetlen. Alkotó tevékenysége a hatvanas évektől kezdődően folyamatos. Műterme a Dunai Vasmű egyik régi üvegcsarnoka. Gigantikus belső tér. Benne műtárgyak tömege, fából, papírból, acélból, gipszből. Festékek, szerszámok, gépek. Egyszer csinált két hindu oltárt. Az anyagot – több tonna követ – hajóval hozatta valahonnan Ázsiából, Genovában rakták ki és onnan szállítatta Dunaújvárosba, majd – elkészültük után – Bombay mellé! Ő száz – százötven évre tervez. Az a valószínűtlen alkotó erő, ami hajtja, türelmetlenség nélkül nem létezhet.

Csertő Lajos messzire jutott. Őt a középkori polihisztorok utódjának szokták nevezni. Aki viszont megnézi az alkotásait, annak már a polihisztor szó kevés. A demiurgosz világalkotó szelleme platoni értelemben a világ alakítója és atyja, de nem a teremtője. A világ rendjének modelljét nem ő hozza létre, készen találja, de ő visz rendet a zűrzavarba. Azt akarja, hogy minden jó és hozzá hasonló legyen. Kiállítása tehát betekintés egy demiurgosz életébe! A nyugalma és az odafigyelése minden részletre képtelenségnek hat. Kórházi dekorációnak készült kerámia madárcsapatát úgy helyezte el a kórházban, hogy kifelé mutassanak. A betegek lássák, hogy innen el is lehet menni! Talán ezt a világszemléletet hívják humanistának. Vagy mondjuk inkább szeretetnek?

Úgy tudjuk a hagyományból és a nagy mesterektől, Homérosztól, Thomas Manntól, hogy valamikor a „tengely idő" előtt – Kr. előtt 600-tól Kr. után 600-ig – istenek, démonok, nimfák és egyéb lények itt nyüzsögtek körülöttünk emlékeztette a hallgatóságot Vekerdy Tamás pszichológus. Azóta a világ kiürül, mindinkább üres világban élünk. Hová lettek ezek a lények? Beköltöztek a mély tudattalanba! Ahonnan betegítenek, neurotizálnak, ha nem tudunk velük valódi és érdemi kapcsolatba lépni. De erre általában csak a művész képes. Ezek mind ki akarnak törni és ehhez igénybe veszik a művész személyiségét. Ha kell, tönkre is teszik, csak hogy megszülethessenek!

Malgot István szobrai között mi is úgy érezzük, hogy a falakat feszítgetik azok a lények, akik ott vannak. Arra pedig, hogy úgy meg tudja idézni őket, ahogyan megtette, szükséges volt, hogy mindennapi tudatát – amit mi oly fontosnak tartunk hétköznapi életünkben – ő kiürítse. Viszont telítette mindazzal a jóval, amit a világban maga körül talált. A hatalommal való viszonyában ma anarchista. Korábban volt szélsőségesen szabadságkereső – hogyan is létezhetne a művészet a legszélsőségesebb szabadság és szabadosság nélkül? Irányított művészet nincs! Egy művész természetesen liberális – bármilyen megbotránkoztató manapság ez a szó. A művész önmagában semmi, ha nem tud kapcsolódni embertársaihoz, tehát a művész szociális is!

És természetesen szüksége van arra, hogy konzervatív legyen – ha úgy tetszik – vagyis mélyre fúrhassa gyökereit abban a talajban, amelyből vétetett. Malgot bozótvágó késsel hatolt át korunknak mindezeken az eszmei áramlatain és ezeket össze is zsúfolta magában. Miután pedig tökéletesen bevette, sikerült ki is ütnie tudatából. Ezt az üres tudatot használták fel azok a lények arra, hogy megjelenjenek. Nem szónoklatok formájában. A művek szemlélője nézze a felületeket, a hajlatokat, a mozgások ritmusát. Nézzék a formákat! Hiszen ami lényeges, soha nem jelenik meg a tartalomban. Ott csak a félrevezető jelszavak vannak. Mindig abban aminőségben jelennek meg, amit egy mű létrehozott. Malgot Istvánnak ezt a minőséget sikerült létrehoznia és megragadnia.