Révay András: Öt mester

 Több szempontból is rendhagyó kiállításnak adott otthont a budapesti Boltíves Galéria. Öt kiváló, kortárs művész mutatta be egy téma köré csoportosított alkotásait, és ezek mellett mindegyiküknek még néhány más műve is helyet kapott a tárlaton.

 Több szempontból is rendhagyó kiállításnak adott otthont a budapesti Boltíves Galéria. Öt kiváló, kortárs művész mutatta be egy téma köré csoportosított alkotásait, és ezek mellett mindegyiküknek még néhány más műve is helyet kapott a tárlaton.

 P. Szűcs Julianna művészettörténész, egyetemi tanár megnyitó beszédében utalt arra, hogy Magyarországon sosem volt tartósan legitim, a kételkedő szabadgondolkodás. A Habsburg abszolutizmus és az utánuk következő rendszerek is mind, következetesen és konokul tiltották a vallások, osztályok, kasztok fölött átívelő eszmék terjedését, Martinovicstól kezdődően egészen a huszadik század végéig. A klasszikus avantgárd, a tiszta forrásból táplálkozó művészi modernizmus sorsa is ez volt. Valahogy mindig úgy alakult, hogy a totalitárius rendszerek heves ellenszenvet éreztek az ilyen művek és alkotóik iránt, a demokráciák pedig -tehetségükhöz mérten – támogatták a szabad formaalakítás kezdeményezőit.

Talán mi hihetünk ebben a mostani jelenben. A kiállított művek többsége Martinovicsnak állít emléket, a bemutatott, sokszorosított grafikák, autonóm alkotások, plasztikák a tiszta modernizmus eszközeivel élnek. Mindegyik – az alkalomhoz méltóan – különlegesen pedáns technikával hozta létre a mértékadó művészetet. Pedig az öt alkotó kultúrája, élményanyaga, életkora is igen különböző. A rangidős, Papp Oszkár, a természetelvű festészettől hosszú utat járt be, míg dús anyagkísérleteinek eredményeként a világegyetem absztrakt törvényeit tömörítette kristályszerkezetű kompozíciókba.

 Őt a Párizsból vissza-visszaszökdöső Konok Tamás követi, aki vonalakkal kimért arányrendszerének szabad gyakorlása kedvéért hagyta maga mögött a „magyar ugart". Ám aztán egyetemes tanulságokkal elvegyülve mégis csak egy magyar példa, a Kassák Lajosé segítse őt újra kiválni a kiválók között. Kilár Istvánnak hiba volt izmosan figuratív iskolája, igazi párizsi világpolgár lett. Szobrászata és grafikáin áttűnő klasszikus formarendje a jelekig egyszerűsített, végső igazság megragadásában csak addig érdeke, míg a fanyar kompozíciót és a kényes egyensúlyt nem támadja semmiféle doktriner erőszak.

 Végh András a „nagy generáció" gyermeke. Bár anyanyelve a lázadás és választott formanyelve a lobogás, de igazán akkor érzi otthon magát, ha gáttalan indulatának határt szab egy isteni háromszög, gyök- és törtjelekkel kombinálva, egy felséges, vörös korong, uralkodó pozícióban és az írás, ami híd, múlt és jövő között. Roskó Gábor, a legfiatalabb, átváltozó művészete már a posztmodern korát idézi, de őrzi még a régi, az igazi avantgárdot is. Úgy lebeg a figuratív és a nonfiguratív elemek között, mint aki pontosan tudja: a határ nem ott húzódik, ahol a hajdani gondolatrendőrség azt sejteni vélte. Az ő temploma játékból és fantáziából, humorból és hagyományból épül.

Az ügy komolyságához illően ezúttal egy dadaista retorta és egy rügyező teáskanna liezonját mutatja meg például, igen magától értetődően. Hiszen a forma szabad, az elemek egyenlőek, a motívumok testvériesülnek. Végül is ebben hittek a nagy elődök is. A kiállítás a Boltíves Galériában (Budapest, VI. Podmaniczky u. 41.) november 11-ig látható, ahol az alkotók – Martinovics Ignác tiszteletére elkészített – számozott és aláírt grafikai albuma is megvásárolható. A mappa külön értékét adja, hogy a művészek között kettő Kossuth-díjas, kettő Munkácsy-díjas, egy pedig a Párizsi Biennálé győztese.

        http://www.boltivesgaleria.hu/

 (fotó: Kovács Krisztina)