Tragédia és humor, dráma és elégia – mindez egyetlen könyvben. Ne vegye kézbe, aki könnyed szórakozásra vágyik! Ha valaki mégis elolvassa, sokáig nem fogja elfelejteni.

Tragédia és humor, dráma és elégia – mindez egyetlen könyvben. Ne vegye kézbe, aki könnyed szórakozásra vágyik! Ha valaki mégis elolvassa, sokáig nem fogja elfelejteni.

Vujity Tvrtko az újságírás őshazájában, Amerikában, a Miami Egyetemen tanult újságírást. Ott, ahol e szakma tanításának kötelezően első mondata: „Soha ne hazudj, mindig igazat mondj!" Legújabb könyvének megjelenésekor a szerző mégis elmesélte, hogyan hazudta végig az elmúlt tizenöt évet. A könyvben viszont, amit a kezében tart, mégis minden szó igaz. Ellentmondás? Igen, az! Nála az igazsághoz vezető út hazugságokkal van kikövezve. Nem is akármilyen hazugságokkal. Észak-Koreába – a világ egyetlen országába, ahol eltörölték a korábbi időszámítást – a magyar Baptista Szeretetszolgálat segélyosztó alkalmazottjaként jutott be. Ebben az országban ma 097-et mutat a naptár, mert akkor született Kim Ir Szen, a nagy vezér. E csodálatos ember 3100 könyvet írt, belőlük kétszázat halála után!

Türkmenisztánban, Szaparmuratov Türkménbasi hermetikusan lezárt birodalmában már a Gambiai Köztársaság ENSZ-képviseletének tolmácsa volt. Ebben az országban az állami vezetője minden hónapot önmagáról és a családtagjairól nevezett el. Róla szólt minden TV-műsor, a könyvtárakat és a balettet betiltotta. Két ellenzéki párt viszont szabadon működhetett – mindkettőnek ő volt a vezetője. Az emberek várható élettartamát törvényben rögzítették: 75 év! Így azután nem csoda, ha a nagyszerű államfőt – négy hónappal a kötelező életkor betöltése után – megmérgezték.

 Új könyve, a Pokoljárás, nem ezekről a történetekről szól. Mindjárt az első fejezetében megtudhatjuk: nekünk, magyaroknak, jogunk van a Spitzbergák egy darabjához. Vízum és útlevél nélkül utazhatunk oda, dolgozhatunk, élhetünk ott, minden külön engedély nélkül. Magyarország ott folytatódik! Mindez történelmi tény 1927 óta, csak éppen senki nem tud róla, mert akik tudták, régen meghaltak vagy elfelejtették. Szerzőnk, két barátjával együtt a helyszínre utazott, személyesen győződött meg róla, hogy jogai gyakorlásában senki nem korlátozza, sokkal inkább szívélyesen segíti. Tehát: akinek kedve van és szereti a hideget – irány a Spiztbergák!

Más történetek már nem ilyen kedélyesek ebben a könyvben. Voltak esetek, melyek megismeréséhez hazudni sem kellett. Nem volt szükség arra, hogy a riporter valami másnak álcázza önmagát. Nagyon is őszinte sorokat olvashatunk két kiváló sportoló barátságáról, ami valójában egy tragikus baleset következében jött létre.

 Az igazán pokoli a könyvben a ruandai riport. Sokat elárul róla a következő mondat: „…hat Pokoli-könyv áll már a hátam mögött, mégis csak a hetedik kötetre jutottam el az igazi pokolba!" Bejutni persze ide sem volt könnyű. Ruandában kilencvenhét nap alatt egymillió egyszázezer ember halt meg. Lemészárolták őket, többségüket bozótvágó késsel. A világ az egészről nem vett tudomást, miközben „szeptember 11." az Ikertornyok összeomlása változások egész sorát indította el. Ruandában előfordult, hogy az üldözött tutszik egy templomba menekültek. Amikor megtelt, a katolikus pap bezárta az ajtót és értesítette a hutukat: itt vannak, jöhettek megölni a csótányokat!

Sikerült felkutatni olyanokat is, akik mentették az áldozatokat, sőt magyarokat is, akik a borzalmak elmúltával a helyszínen próbálnak meg segíteni. Ez a könyv nem túl vidám olvasmány. Inkább arról szól, hogy egy zűrzavaros, megosztott társadalomban, itt, ebben, a miénkben, mégis lehetnek példaképeink.