A két fogalom nem zárja ki egymást. Annál is inkább, mert az ember és a tárgy viszonya már évezredek óta a civilizáció egyik központi kérdésévé vált. A mindennapjainkban hasznos tárgyak egy érdekes – olykor művészi – csoportjára enged betekintést a Műcsarnok legújabb kamarakiállítása, mely szeptember 3-ig látogatható.

A két fogalom nem zárja ki egymást. Annál is inkább, mert az ember és a tárgy viszonya már évezredek óta a civilizáció egyik központi kérdésévé vált. A mindennapjainkban hasznos tárgyak egy érdekes – olykor művészi – csoportjára enged betekintést a Műcsarnok legújabb kamarakiállítása, mely szeptember 3-ig látogatható.

A „Kávé a szalonban" című kiállítás kapcsolódik a hazai iparművészet és tervezőművészet kortárs eredményeit áttekintő Nemzeti Szalonhoz. Különlegessége, hogy több mint kétszáz év időívében mutatja be a kávéfogyasztás szertartásához használt eszközeit, az empire, a biedermeier, a historizmus, a szecesszió és az art deco művészeti korszakain át, napjainkig. A Merényi Gusztáv magángyűjteményből válogatott tárgyak a XIX – XX. században készültek a világ rangos műhelyeiben. Nemcsak az egykori arisztokratikus és nagypolgári szalonokat idézik meg, de a bennük folyt beszélgetések társadalomformáló erejére is utalnak. Emlékeztetnek a későbbi kávéházakban, az ott találkozó értelmiségi és művésztársaságok szerepére is. A muzeológusok ambivalens módon viszonyulnak a gyűjtőhöz. Általában nem szeretik a gyűjtőt, mert megveszi a szakember elöl azt, amit ő is szeretne, de amire a múzeumnak nincs pénze. Másfelől viszont a gyűjtővel együtt lehet működni és akkor nagyszerű kincsek tárulnak föl, pont úgy, ahogy ebben az esetben is történik!

A kávézás a XVI. században a törökökkel jelent meg Magyarországon – emlékeztetett rá, és még sok egyéb másra is Saly Noémi Budapest-történész, muzeológus. Ez az ital a magyarok körében akkor nem vált népszerűvé. Megkóstolták, nem ízlett nekik, a kávézás edényei hadizsákmányként kerültek birtokukba. Európa más részein fokozatosan vált ismertté a „fekete leves". Nagyot fordult a világ, amikor a tengeri kereskedelem központja áttevődött Velencéből Amszterdamba. Innentől a hollandok diktálták az árakat, amibe a hajóbiztosítás költségeitől a matróz-árvák neveltetéséig, mindent beépítettek. Így, bár az alkalmas éghajlatú gyarmatokon hamarosan mindenhol ott zöldellnek az ültetvények, a kávé sokáig méregdrága maradt, csak az arisztokrácia és a nagypolgárság engedhette meg magának. Ezért a főzés módszere is egészen más lett, az iszapsűrű arab-török kávé helyére a szinte áttetszően híg, narancsbarna folyadék lépett, amit gondosan szűrve, tejjel és cukorral kínáltak. Tudjuk: Beethoven egyesével számolta ki azt a hatvan szem kávébabot, amiből a reggelijét főzték és tajtékozva írta le naplójában inasa borzalmas gaztettét, amikor rajtakapta, hogy kicsent a kupacból pár szemet!

A XIX. századra kialakult és rögzült a három népszerű egzotikus ital kannáinak máig hagyományos formája. A teáskanna almaformán gömbölyded, a kávéskanna körteformán nyúlánk, a csokoládéskanna pedig a kávéskannához hasonlít, de általában nem füle, hanem nyele van. Mégpedig oldalt, a csőrre merőlegesen, mert így lehet biztonságosan kitölteni belőle a sűrű italt. Az arab-török kávésvilág beérte két edénnyel. Az ibrikben főzték, a findzsából itták. Az európai szalonokban viszont „elszabadul a pokol". Ha már ilyen méregdrága – no, szerencsére mi is elég gazdagok vagyunk – adjuk meg a módját! A tojáshéj finomságú, aranyozott, virágdíszes, porcelánkészletek alatt ezüst a tálca, míves ötvösmunka a szintén ezüst – ha nem aranyozott – kiskanál. Zsabós inas egyensúlyozza a szalon asztalára, hadd üsse meg a cousin-t a guta!

A kávé viszont demokratikus érzelmű ital, visszakívánkozik oda, ahonnan jött. A fekete folyó szép lassan lecsordogál a nép közé, megnyílnak a polgári kávéházak, ahol minden – majdnem – olyan, mint a szalonokban. Nem porcelán, hanem strapabíró fajansz, nem ezüst, hanem alpakka, a tapéta sem selyembrokát, csak egy szép papír. A kanna fémből készül, így a tűz mellett lehet hagyni, melegen tartva a kész italt, fémből lesz a tejes és a tejszínes kiskanna is, az apróra darabolt cukrot pedig szintén fém tányérkán, gondosan kiszámolva kapja a vendég, kis kávéhoz hármat, nagyhoz ötöt. A pincérek is igazodnak a korhoz, a színes libériát felváltja a még szintén nagyon elegáns, fekete frakk. Ettől a kényelmetlen és drága öltözettől majd csak a huszadik század elején sikerül megszabadulniuk.

A szalonok világában viszont – a lényeget tekintve – nincs változás. Uralkodó marad a porcelán, bár a közép és kispolgárság hétköznapra beéri a fajansszal. A készletek összetétele állandósul: kávéskanna, tejes- és tejszínes kancsó, cukortartó, hat vagy tizenkét csésze és csészealj. Amíg a szűrt, hosszú kávé az egyeduralkodó, a kávéscsészék alig kisebbek, mint a teásak. Amikor azonban, az 1930-as évek közepétől, a háztartásokban is megjelennek az olaszos presszókávé főzésére alkalmas készülékek, a porcelán- és kerámiagyártók kínálatában is nyomban feltűnnek az ehhez igazított kiskannák, kiöntők és aprócska csészék, visszaérkezünk az arab findzsák méreteihez. A kiállításon látható pompás gyűjtemény az otthoni kávézás edényeiből ad válogatást. Van itt minden, ami az elmúlt időszakokba beleférhetett. Keleti és skandináv, barokkos és art deco, hűvösen elegáns és harsányan tiri-tarka, hagyománytisztelő és formabontó, célszerű vagy öncélúan nyakatekert, névtelen kismestertől vagy világhírű formatervezőtől való. Egy valami közös bennük: a kávézásnak, ennek a par excellence társas tevékenységnek az örömét akarták szolgálni. Ez még akkor is süt belőlük, amikor nem az asztalon, hanem a vitrinben csodáljuk őket.

www.mucsarnok.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük