Révay András: A manifesztumokat elfelejtjük
5 perc olvasás
Nehéz volna pontos meghatározását adni annak, ami augusztus 12-ig látható a Magyar Nemzeti Galéria A épületében. Különösen, ha a belépéskor szembetűnő feliratból indulunk ki. Vannak képek a falakon, vannak magyarázó feliratok, de a lényeg egészen más. A Galéria saját meghatározása szerint a 20. századi modemizmus sajátos gondolkodásmódját, a korszak művészetére jellemző kiáltványok világát idézi fel Julián Rosefeldt MANIFESTO című filminstallációja.
Az elkülönített, sötét teremben látható alkotás – az Oscar-díjas színésznő, Cate Blanchett főszereplésével – tizenhárom epizódban tizenkettő mai nő és egy férfi életéből mutat be egy-egy rövid jelenetet. A 2015-ben készült, összesen 130 perces mű a mára divatjamúlt kifejezési formát, a kiáltványok világát aktualizálja oly módon, hogy a társadalom legkülönbözőbb rétegeiben tizenkét különböző mai élethelyzetet alkot meg, miközben az egyes jelenetekben elhangzó monológok különböző 20. századi művészeti irányzatok kiáltványaiból, manifesztumaiból vett idézetek, szövegrészletek. A tizenkét, más-más teremben vetített filmet saját ritmusuk és kedvük szerint tekinthetik meg a nézők. A filmek összehangolt számítógépes rendszerben jelennek meg, aminek köszönhetően összjáték is megfigyelhető közöttük: különböző időközönként a filmek szereplői a nézők felé fordulnak, miközben a kép és a hang kórussá áll össze: a 13 figura „találkozik” és egységet teremt az installációban. A műegyüttes nemcsak a színésznő kiemelkedő játékával, a képminőség lenyűgöző voltával, hanem a hangosítás kontrolláltságával is hozzájárul az egyedülálló élményhez.
A Magyar Nemzeti Galéria a kiállítás bemutatásával az „izmusokhoz” kapcsolható, saját gyűjteményi tárgyaira, állandó kiállításaira is fel kívánja hívni a figyelmet – hangsúlyozta a megnyitáskor Petrányi Zsolt, a kiállítás kurátora. Az installációt ezért széles körű információs anyagokkal egészítette ki a múzeum: a művészeti kiáltványok kronológiája, az irányzatok lexikona, a szerzők életrajzai, valamint a filmek teljes szövegkönyvének fordítása látható-olvasható a kiállításhoz vezető terek falain. Az utóbbi fordításokat egy füzet formájában minden néző megkapja a jegy mellé, s aki még több információra vágyik, annak külön olvasósarkot alakítottak ki a korszak művészeti irányzatairól szóló könyvekkel. A művészek világában időről-időre felbukkannak új irányzatok. Új célok fogalmazódnak meg és ezek megfogalmazói rendszerint fiatal alkotók. Álláspontjukat manifesztumokban hozzák nyilvánosságra, ám ezek többségét hamarosan elfeledjük. Tovább él viszont az irányzat, aminek egy ideig követői is lesznek.
Az irányzatok, az „izmusok” némelyike közismertté válik és van – nem is kevés – amelyiknek a szakembereken kívül már a nevét sem tudja senki. A gimnáziumi tanulmányok során, jó esetben előkerül a dadaizmus, a kubizmus, a szürrealizmus, de például a stridentizmus említése már alig valószínű. A Magyar Nemzeti Galéria látogatói most megismerkedhetnek ilyen elfelejtett vagy talán sosem hallott fogalmakkal is, ráadásul úgy, hogy némi ismeretet is szerezhetnek róluk. Az egyik falon ugyanis az izmusok nevének megjelölése mellett egy-egy képviselőjük látható, egy lényegre törő mondat is olvasható mellettük. Jól jellemzi – mondjuk – a konceptualizmust, hogy egy gondolat is lehet műalkotás és ezzel az állítással sem nagyon lehet vitatkozni: „A művész már nem tudja irányítani, hogy hogyan értelmezi a műalkotást a szemlélő.”
A megnyitón jelen volt maga az alkotó, Julián Rosefeldt is. A Berlinben élő művész építészeti tanulmányok után kezdett el a film képzőművészeti közegben való alkalmazásával foglalkozni. Filmjei, többcsatornás installációi az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyéről szólnak, legtöbb esetben köznapi emberek életén keresztül beszélnek az emberi lét átfogó kérdéseiről. Munkái megtalálhatók a világ legnagyobb művészeti gyűjteményeiben. Ezt a nagyszabású filminstallációját 2015-ben készítette, benne a 20. század művészetére oly jellemző kiáltványok világát idézi fel. Ezek a kiáltványok a különböző irányzatok, izmusok felütéseként egy-egy mozgalom kezdetekor születtek, hogy minél élesebben és megkülönböztethetőbben hirdessék kiötlőik új és formabontó művészeti elképzeléseit. A szövegek – mint a futurista kiáltvány (1909) és a dadaista kiáltvány (1918) – sokszor felháborították a kor közönségét, legutóbb pedig Lars von Trier filmkiáltványa, a Dogma 95 (1995) váltott ki heves reakciókat szakmai körökben.
A látogatót segíti az eligazodásban, hogy bizonyos lényeges gondolatokat külön, kiemelve is elolvashat a Galéria egyik körbefutó folyosóján. Így némileg felvértezve léphet a sötét termekbe, hogy megnézze a filmeket. Rosefeldt munkája ezt a mára ritka kifejezési formát aktualizálja a jelenben azzal, hogy a társadalom legkülönbözőbb rétegeiben tizenkét különböző élethelyzetet képzel el. Az egyenként 10 perc 30 másodperces filmetűdök főszereplője minden esetben egy kiemelt karakter, aki az adott jelenetben monológjával a környezet és az esemény között vibráló feszültséget teremtve mondja el kiáltványokból idézett gondolatait. Minden főszerepet Cate Blanchett ausztrál színésznő alakít. Hol TV-bemondóként, hol gyári munkásként, hol punkként, brókerként, vagy hajléktalan férfiként jelenik meg a filmkockákon, hogy eljátssza a szereplők életét, melyek – a végén tisztán látjuk – nem is nagyon különböznek a miénktől.
