Shakespeare – a halandó ember és a halhatatlan művész

Shakespeare legendás személye állt a középpontban az Akadémiai Kiadó ünnepélyes rendezvényén, ahol Bill Bryson: Shakespeare – Az egész világ színház című könyvét mutatták be.

Shakespeare legendás személye állt a középpontban az Akadémiai Kiadó ünnepélyes rendezvényén, ahol Bill Bryson: Shakespeare – Az egész világ színház című könyvét mutatták be.

A hírnév ígérete már a korabeli Angliában is felcsillant, de Shakespeare zsenialitása posztumusz vált meghatározóvá, örökzölddé és olyan művészeti forrássá, amely ma is több száz feldolgozás, színdarab gerincét adja. De vajon milyen titok birtokában volt ő, amellyel nevét örökre felvéste a művészet nagyjainak névsorába?

Dr. Nádasdy Ádám nyelvész, műfordító és Shakespeare-szakértő foglalta keretbe a beszélgetést, amely során Kálloy Molnár Péter színművész és költő, a S.Ö.R., Shakespeare Összes Röviden, rendezője és szereplője, valamint Szabó Ági slágerszöveg-író reflektált azokra az örök kérdésekre, amelyek máig foglalkoztatják a publikumot: valóban Shakespeare írta-e a neve alatt megjelenő műveket? Igaz-e, hogy a férfinemhez vonzódott? Mit tudunk biztosan Shakespeare-ről? Vagyis inkább, tudunk-e egyáltalán valami biztosat róla?

Életének számtalan része homályba burkolózik, de az örökség, amit az utókorra hagyott, kristálytisztán árulkodik alkotói nagyszerűségéről.

„A zseniális emberekkel sokszor nem tud mit kezdeni az utókor. A „katasztrófairodalmárok" természetesen megkérdőjelezik, hogy egy ember egy élet alatt ennyi olyan darabot tudott volna papírra vetni, amelyek máig meghatározó sarokpontjai a színházművészetnek" – mondta Kálloy Molnár Péter. A garantált sikerhez nincs recept, de Shakespeare ráérzett arra, mi kell a nézőnek, és megvolt az a nagyszerű képessége, hogy ezt a megfelelő formában nyújtsa át nekik. „Édesanyám mondása volt, hogy minden édességbe kell só is" – tette hozzá Nádasdy Ádám. – „Shakespeare zseniálisan játszott a humorral, pontosan tudta, hogyan kell oldani a feszültséget egy jól irányzott tréfával, még a legkomolyabb drámákban is."

A Shakespeare-könyv esetében tudjuk, miben rejlik a titok: játékossága, szórakoztató jellege mellett komoly szakirodalmi forrásokból dolgozik. Túlmutatva a száraz, lineáris életrajzi beszámolókon egy ízes és anekdotákkal fűszerezett, ugyanakkor hiteles írásművet tarthatunk kezünkben – műelemzések nélkül. Bill Bryson nem félt felpezsdíteni a szöveget feltevésekkel, ellenőrizetlen teóriákkal, mert ezeket minden esetben a helyükön kezelte, tájékoztatva az olvasót, hogy (egyelőre) nincs bizonyítva igazságtartalmuk.

Shakespeare pengeélen táncolva tudta egyensúlyba hozni műveiben a nép szórakoztatását szolgáló elemeket és a művészi vonalat. Ahogy Szabó Ági fogalmazott: „Nem képzettség kell, hanem képesség az alkotóművészethez." Ezzel a képességgel rendelkezett Bill Bryson és Shakespeare is, amelyek ötvözéséből születethetett meg ez az egyedi könyv.

Bill Bryson évszázados koholmányokat, féligazságokat és arcátlan hazugságokat vizsgál meg, és megpróbálja kideríteni, milyen ember rejtőzik a remekművek mögött. Végigjárja Shakespeare korának utcáit, és bemutatja az olvasónak az Erzsébet-kori Anglia nyüzsgését és Shakespeare életének jó néhány mellékszereplőjét. Bryson magasztalja az író nyelvezetét, aki szüntelen találékonyságával több száz, manapság nélkülözhetetlen kifejezéssel, képpel és szóval gazdagította az angol nyelvet, és élvezettel mesél  Shakespeare furcsaságairól és fólióiról, költeményeiről és királyairól. A számtalan forrásból származó adatokat remekül összeszőve méltón emlékezik meg a történelem egyik legjelentősebb és legkevésbé megértett alakjáról, nem beszélve arról az élvezetről, hogy ismét egy klasszikus Bryson-művet olvashatunk.

Ízelítőnek egy rövid részlet a könyvből:

„George Steevens történész több mint kétszáz évvel ezelőtt egy azóta sokat emlegetett mondatában megjegyezte, hogy William Shakespeare-ről minden tudásunk a következő tényekre korlátozódik:
Stratford-upon-Avonben született, három gyermek apja volt, Londonba ment, ahol színész és író lett, majd visszatért Stratford-upon-Avonbe, végrendeletet készített, és meghalt. Ez már akkor sem volt teljesen igaz, és ma még kevésbé az, de azt sem mondanám, hogy nagyon távol áll az igazságtól.
A kutatók négyszáz évnyi eltökélt kereséssel körülbelül száz dokumentumot találtak William Shakespeare-re és szűk családjára vonatkozó utalásokkal; ezek keresztelési anyakönyvek, birtoklevelek, adóigazolások, házasságlevelek, lefoglaló parancsok, bírósági ügyiratok (méghozzá jó sok – pereskedő korról beszélünk) és hasonlók. Az adott körülmények között ez szép nagy szám, de az anyakönyvek, igazolások és más hivatalos iratok a természetüknél fogva vérszegény források. Sok mindent elárulnak egy ember életének ügymenetéről, de szinte semmit az érzéseiről.
Így valóban számtalan dolog marad, amit nem tudunk William Shakespeare-ről, és ennek nagy része egészen alapvető lenne. Például nem tudjuk, hogy pontosan hány darabot írt és milyen sorrendben. Következtethetünk olvasmányai egy részére, de nem tudjuk, honnan szerezte a könyveket, és amikor végzett velük, azok milyen sorsra jutottak.
Bár a ránk maradt munkái összesen majdnem egymillió szó terjedelmű szöveget tesznek ki, csak tizennégy szó maradt fenn, amit saját kezűleg írt: hat aláírása és a végrendeletén szereplő,,általam írt"megjegyzés. Egyetlen jegyzet vagy levél vagy kéziratoldal sem élte túl az évszázadokat. (Egyes szakértők szerint a Sir Thomas More – Morus Tamás című, soha elő nem adott darab egy része Shakespeare kézírásában maradt fenn, de ez messze nem bizonyos.) Életében nem született róla írásos leírás. Az első ilyet – „jóképű és jóvágású férfi volt, remek társaság, gyors észjárású, kellemes, csiszolt modorú" – hatvannégy évvel az író halála után írta John Aubrey, aki jó tíz évvel Shakespeare halála után született.
Mintha Shakespeare a lehető legszelídebb fickó lett volna, de a legkorábbi írásos beszámolóban éppen egy művésztársa támadja a jellemét. Sok életrajzírója hiszi, hogy gorombán bánt a feleségével – ismeretes, hogy a végrendeletében csak a második legjobb ágyát hagyta rá, és azt is mintegy utólagos gondolatképpen – mégsem írt senki nagyobb megbecsüléssel, elkötelezettebben és sugárzóbban a szerelemről és a rokon lelkek egymásba fonódásáról.
Nem vagyunk biztosak benne, hogyan írjuk helyesen a nevét, de mintha ezzel ő sem lett volna másképpen, hiszen nem szerepel kétszer ugyanúgy a fennmaradt aláírások között. (Ezek: „Willm Shaksp", „William Shakespe", „Wm Shakspe", „William Shakspere", „Willm Shakspere" és „William Shakspeare". Furcsa, de éppen azaz írásmód nem szerepel köztük, ahogyan ma világszerte írjuk a nevét.) Azt sem tudjuk teljes bizonyossággal, hogyan ejtette a nevét. Helge Kökeritz Shakespeare's Pronunciation (Shakespeare kiejtése) című hiteles munkájában valószínűnek tartotta, hogy Shakespeare maga rövid ,,e" hanggal ejtette nevének első szótagját [vagyis úgy, ahogy mi, magyarok általában – a ford.]. Az is lehet, hogy Stratfordban másként hangzott el a név, mint Londonban, sőt elképzelhető, hogy Shakespeare majdnem olyan sokféleképpen ejtette a nevét, ahogyan leírta.

Nem tudjuk, elhagyta-e valaha Angliát. Nem tudjuk, kik társaságában töltötte ideje legnagyobb részét, vagy hogyan kapcsolódott ki. Szexualitásáról összeegyeztethetetlen tényeket tudunk. Élete napjai közül mindössze maroknyiról tudjuk biztosan, hogy hol töltötte. Semmiféle feljegyzés nem maradt fenn a tartózkodási helyéről a nyolc fontos évben, amikor feleségét és három gyermekét Stratfordban hagyta, és szinte lehetetlen gyorsasággal sikeres szerző lett Londonban. Mire 1592-ben először említik drámaíróként, túl volt már az élete felén.
Élete többi részében olyan, mint egy irodalmi elektron: örökké ott van és mégsincs ott egy adott helyen.
Hogy megértsem, miért tudunk ilyen keveset William Shakespeare életéről, és megtudjam, miféle reményeink lehetnek arra, hogy további tényeket kiderítsünk, egy nap ellátogattam a brit nemzeti levéltárba a nyugat-londoni Kew-ban… „

http://akkrt.hu/

Lantai József