XVI. BenedekXVI. Benedek 

Spe salvi kezdetű enciklikájában XVI. Benedek azt is vizsgálja, hogyan alakult át a remény keresztény fogalma az újkor folyamán. Megállapítja, hogy annak helyét az értelem és a szabadság elsődlegességét hirdető haladásba vetett hit vette át.

XVI. BenedekXVI. Benedek 

Spe salvi kezdetű enciklikájában XVI. Benedek azt is vizsgálja, hogyan alakult át a remény keresztény fogalma az újkor folyamán. Megállapítja, hogy annak helyét az értelem és a szabadság elsődlegességét hirdető haladásba vetett hit vette át. Ám mindkét politikai megvalósulási formája, a francia forradalom, illetve a marxizmus alapvető tévedésekre épült.

Az újkorban a nagy földrajzi és tudományos felfedezések, az újabb és újabb találmányok következtében az ember képessé vált, hogy értelmezze a természetet, és irányítása alá vonja. Ebből fakadt az a következtetés is, hogy helyreállítható az ember uralma a természet felett, ami még a bűnbeeséssel veszett el. Az „elveszett Paradicsomot" a modern ember tehát immár nem a Jézus Krisztusba vetett hittől várta, hanem a tudományra alapuló gyakorlattól. Persze nem a hitet tagadta, de annak jelentősége megváltozott, áttevődött a magánszféra és a túlvilági dolgok szintjére, vagyis a világ számára valamiképpen jelentéktelenné vált. A remény ezáltal új formát öltött: a haladásba vetett hitté alakult.

A haladás gondolatának középpontjába két meghatározó kategória került: az ész/értelem és a szabadság. A haladás alatt az értelem mindinkább kiteljesedő uralmát értették, ami egyben szabadulást jelent minden függőségtől, vagyis haladás a tökéletes szabadság felé. A szabadság pedig annak ígérete, hogy az ember megvalósíthatja önmaga teljességét.

Mindkét fogalomnak, a szabadságnak és az értelemnek is van politikai vonatkozása. Az ész uralmára úgy tekintenek, mint „a teljesen szabaddá vált emberiség új állapotára". Világos, hogy mindkét fogalom „hatalmas robbanóerejű forradalmi potenciált hordoz".

Ez a remény két fázisban nyert politikai megvalósulást, ami a pápa szemében igen fontos a keresztény remény fogalmának fejlődése szempontjából is. Először is a francia forradalom kísérlet volt arra, hogy immár politikai formában is megvalósítsa az ész és a szabadság uralmát: „a felvilágosult Európát kezdetben elbűvölték ezek az események, de a fejlemények láttán aztán el kellett kezdenie új módon gondolkodnia értelemről és szabadságról."

A XIX. században is a haladásba vetett hit jelentette az emberi remény új formáját, és továbbra is az értelmet és a szabadságot tekintették vezércsillaguknak a remény útján. A technikai fejlődés és az iparosodás azonban hamarosan teljesen új társadalmi helyzetet teremtett. Megszületett az ipari munkások rétege és az ún. proletariátus, aminek nyomorát Friedrich Engels „felkavaró módon mutatta be", és ennek nyomán világossá vált, hogy az egész polgári társadalmi rendet meg kell változtatni: a haladásnak a kis lépések után egy forradalmi ugrásra volt szüksége. Ekkor Karl Marx megértve a kihívást, „megkísérelte elindítani ezt az új nagy, és elgondolásai szerint végleges történelmi lépést az üdvözülés felé – annak irányába, amit Kant 'Isten országaként' jelölt meg".

„Minthogy szertefoszlott az odaát igazsága, immár az ideát igazságának érvényre juttatásáról volt szó. Az ég kritikája átalakult a föld kritikájává, a teológia bírálata a politika bírálatává. A jobb, a véglegesen jó világ felé történő haladás nem csupán a tudományból fakad, hanem a politikából – egy tudományosan kigondolt politikából, ami képes felismerni a történelem és a társadalom struktúráját, s így a forradalom irányába mutat." Marx precízen, ám egyoldalú részrehajlással írta le saját korának helyzetét, és nagy elemzőképességével megmutatta a forradalom felé vezető utat. Sőt, a kommunista kiáltványból születő párt révén a gyakorlatban is elindította azt. „Ez az ígéret, az elemzés élességének és a radikális változáshoz szükséges eszközök világos kijelölésének köszönhetően csábító volt és mindmáig újra és újra csábító."

Ám a forradalom győzelme után „kiderült Marx alapvető tévedése": nem mondta meg, hogyan tovább. Azt gondolta, hogy az uralkodó osztály megdöntésével és a termelési javak kisajátításával „megvalósult volna az Új Jeruzsálem". Leninnek rá kellett jönnie a forradalom győzelme után, hogy mestere írásaiban nem található semmilyen iránymutatás a folytatásra vonatkozóan. Csupán a köztes állapotról beszélt, a proletárdiktatúráról, „amit nagyon is jól ismerünk, és tudjuk azt is, mi fejlődött ki belőle: nem egy egészséges világot szült, hanem elkeserítő pusztítást hagyott maga mögött".

Marx alapvető tévedése abban áll, „megfeledkezet arról, hogy az ember mindig ember marad. Megfeledkezett az emberről és megfeledkezett szabadságáról. Megfeledkezett arról, hogy a szabadság mindig szabadság marad, és a rosszra is irányulhat. Azt hitte, ha egyszer rendbe teszik a gazdaságot, minden rendben lesz. Igazi tévedése a materializmus: az ember ugyanis nem csupán a gazdasági körülmények terméke és nem lehet pusztán kívülről megváltani, kedvező gazdasági körülmények megteremtésével."

„Már a XIX. században megjelent a haladásba vetett hit bírálata. A XX. században aztán Theodor W. Adorno drasztikusan fogalmazta meg a haladásba vetett hit problematikus voltát: a haladás, ha közelebbről megvizsgáljuk, valójában a parittyától az óriásbombáig ívelő fejlődés. Ez ténylegesen egy olyan oldala a haladásnak, amit nem szabad letagadni. Másként megfogalmazva: nyilvánvaló, hogy a haladás kétértelmű. Kétségtelenül új lehetőségeket biztosít a jóra, de a rossz előtt is hatalmas lehetőségeket nyit meg, olyan lehetőségeket, amilyenek korábban nem léteztek. Mindannyian tanúi vagyunk, hogyan válhat, és vált is rossz kezekben a haladás valójában a rosszban való szörnyű előrehaladássá. Ha a technikai haladás nem társul haladással az ember etikai fejlődésében, a belső ember növekedésével (vö. Ef 3,16; 2 Kor 4,16), akkor az nem is haladás, hanem fenyegetés az ember és a világ számára." (Spe salvi, 16-22.)

Spe salvi – A remény és az örök élet „félreértése"

November 30-án írta alá és adta közre XVI. Benedek második enciklikáját, ami a remény témájával foglalkozik. Kezdő szavai nyomán címe latinul „Spe salvi", a Rómaiakhoz írott levélből vett idézet (Róm 8,24). Magyarul valahogy úgy lehetne visszaadni, hogy „a remény által – a reménynek köszönhetően – üdvözülünk".

A különböző magyar evangélium-fordításokban az idézett mondat a következőképpen hangzik: „Meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk" (Békés-Dalos-féle Újszövetség); „Mert megváltásunk még reménybeli" (Szent István Társulat bibliafordítása); „Mert üdvösségünk reménységre szól" (Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája – protestáns). Szemmel láthatóan egyenértékűen használják a megváltás és az üdvösség szavakat. A mostani enciklika esetében kifejezetten arról van szó, hogy a remény a végső boldogsághoz, az örök élethez, tehát az üdvösséghez szükséges „kelléke" a keresztény életnek.

A dokumentum első része elméleti oldalról közelíti meg a központi témát. Amint azt a Szentatya a bevezetőben összefoglalja: „Spe salvi facti sumus – A remény által üdvözülünk, mondja Szent Pál a rómaiaknak, és nekünk is (Róm 8,24). A 'megváltás', az üdvözülés a keresztény hit szerint nem egy puszta tény. Abban az értelemben kapjuk a megváltást, hogy reményt, megbízható reményt kaptunk, ami segít szembesülnünk a jelenünkkel. A jelen, mégha az egy fáradságos jelen is, akkor élhető és elfogadható, ha egy cél felé visz, és ha ebben a célban biztosak lehetünk, ha ez a cél olyan nagy, hogy megéri az út fáradalmait. S akkor rögtön felmerül a kérdés: milyen lehet ez a remény, ami igazolhatja azt a kijelentést, hogy belőle kiindulva, csupán azért, mert létezik, mi meg vagyunk váltva? És milyen bizonyosságról van itt szó?"

A pápa először azt vizsgálja, hogyan értelmezik a reményt az Újszövetségben és az egyházatyáknál, majd bemutatja, milyen fejlődésen, módosuláson ment keresztül a történelem során, s különösen az újkorban. Ezt követően a pápa leírja a keresztény remény jellemzőit, mintegy válaszként a modern kor félreértéseire. Hiszen éppen ez a Szentatya célja: új fénybe állítani a reményt, amiről minden keresztény „hallott már", de amiről valójában oly kevéssé tudják, mi is valójában, mert a köztudatban több téves elképzelés él vele kapcsolatban:

„Az embernek számos – kicsi és nagy – reménye van nap mint nap, amelyek változók lehetnek életének egyes szakaszaiban. Néha úgy tűnhet, hogy ezek valamelyike teljesen kielégíti, és hogy nincs szüksége más reménységre. Fiatal korban ez lehet a nagy és megelégedett szerelem reménysége; egy bizonyos szakmai pozíció elérésének reménysége, az élet hátralevő részét meghatározó valamely siker. Amikor azonban ezek a remények megvalósulnak, világossá válik, hogy ezek valójában nem voltak a minden. Nyilvánvalóvá lesz, hogy csak valami végtelen lehet elégséges, valami ami mindig több lesz, mint amit bármikor is elérhet. Ebben az értelemben fejlesztette ki a modern világ a tökéletes világ megvalósításának reményét, ami a tudományos ismeretek és egy tudományosan megalapozott politika révén tűnt megvalósíthatónak. Így az Isten országának bibliai reményét az ember uralmának reménye váltotta fel, egy jobb világ reménye, ami az igazi 'Isten országa' lenne. Ez látszott végre a nagy és realisztikus reménynek, amire az embernek szüksége van. (…) De idővel világossá vált, hogy ez a remény mind távolabb kerül." (…)

Szükségünk van a kisebb-nagyobb reményekre, amik nap mint nap haladásban tartanak minket. De a nagy reménység nélkül, ami minden mást felülmúl, mindez nem elégséges. Ez a nagy remény csak Isten lehet, aki átöleli a világot, és aki képes megkínálni és megajándékozni azzal, amit egyedül nem érhetünk el. (…)

Az Ő országa nem egy képzeletbeli odaát, ami a soha el nem érkező jövőben rejlik. Az Ő országa jelen van ott, ahol Őt szeretik, és ahol az Ő szeretete elér minket. Csak az Ő szeretete adja meg annak lehetőségét, hogy nap mint nap józansággal kitartsunk, anélkül, hogy elveszítenénk a remény lendületét egy természeténél fogva tökéletlen világban. És az Ő szeretete ugyanakkor garancia számunkra, hogy létezik az, amit bizonytalanul megérzünk, és mégis bensőnkben várunk: az az élet, ami 'valóban' élet." (Spe salvi, 30-31.)

„Talán azért utasítják el ma sokan a hitet, mert az örök élet nem tűnik számukra kívánatosnak. Egyáltalán nem az örök életet akarják, hanem a jelenlegit, és az örök életbe vetett hit ebből a szempontból inkább akadálynak tűnik. Örökké élni – vég nélkül – ez inkább büntetésnek látszik számukra, mintsem ajándéknak. A halált persze lehetőleg minél inkább elodáznák. De örökre élni, vég nélkül – ez mindent egybevetve csak unalmas, és a végén elviselhetetlen lenne. (…)

Egyfelől nem akarunk meghalni, és különösen aki szeret minket, az nem akarja, hogy meghaljunk. Másfelől pedig nem akarunk vég nélkül létezni sem, és a föld sem erre lett teremtve. De akkor mit is akarunk igazából? Saját paradox hozzáállásunk egy mélyebb kérdést szül: mi is valójában az 'élet'? És mit jelent igazából az 'örökkévalóság'? (…) Nem is tudjuk, mit akarunk igazán, nem ismerjük ezt az 'igazi életet', és mégis tudjuk, hogy léteznie kell valaminek, amit nem ismerünk, de ami vonz minket. (…) Tudjuk, hogy mindaz, amit megtapasztalhatunk, vagy megvalósíthatunk, nem az, amire vágyunk."

Az „örök élet" kifejezés kissé megtévesztő – ismeri el a pápa – mert az „örök" azt sugallja, hogy véget nem érő, és ez inkább ijesztően hangzik. Az „életről" pedig azt gondoljuk, hogy olyan, mint amit már ismerünk. Ki kell ezért lépnünk időbeli gondolkodásunkból és meg kell sejtenünk, hogy „az örökkévalóság nem az egymást követő naptári napok folytonossága, hanem valami olyan, mint egy megelégedettséggel teli pillanat, amikor a teljesség átölel, és mi átöleljük a teljességet".

Az öröklét elmerülés „a végtelen szeretet óceánjában, amelyben az idő – az előbb és a később – nem létezik többé". Mint amikor „egyszerűen eláraszt bennünket az öröm", ahogyan Jézus a János evangéliumban kifejezi: „újra látlak majd titeket, a szívetek örülni fog, és örömötöket nem veszi el tőletek senki (Jn 16,22). (…) Ebben az irányban kell gondolkodnunk, ha meg akarjuk érteni mire irányul a keresztény remény, mit várunk a hittől, a Krisztussal való együttléttől." (Spe salvi 10-12.)

A Spe Salvi a fiataloknak is szól

… amit a Szentatya különösen a fiatalok figyelmébe ajánl az új enciklikából

 

2007. december 13-án Camillo Ruini bíboros, a Szentatya római helynöke mutatott be szentmisét a római egyetemeken tanuló fiataloknak. A szertartás végén XVI. Benedek pápa beszédet intézett a jelenlévőkhöz.

XVI. Benedek pápa két gondolatra hívta fel az egyetemisták figyelmét. Az első spirituális képzésükre vonatkozott. Arra kérte őket, hogy fordítsák tekintetüket Szűz Mária felé és az Ő „igenjéből" merítve válaszoljanak az Isten hívására. A Szentlélek olyan mértékben lép be életünkbe, amennyire „igenünkkel" megnyitjuk szívünket számára – mutatott rá a Szentatya. Minél teljesebb ez az „igen", annál teljesebb jelenlétének ajándéka.

A pápa másik gondolata a Spe salvi kezdetű új enciklikájához kapcsolódott. Jelképesen minden egyetemistának átnyújtotta a dokumentumot, és azt javasolta a fiataloknak, hogy az enciklikának különösen arról a részéről elmélkedjenek, amelyben a reményről a modern korszak összefüggésében ír. Ebben a Szentatya kiemelte, hogy a XVII. századtól kezdve az a gondolkodás terjedt el, hogy az emberi fejlődés kizárólag a tudomány és a technika eredménye, míg a hit feladata csakis a lélek egyéni megmentése.

Ezt követően terjedt el a materialista gondolkodás, amelyet az a remény táplált, hogy pusztán a gazdasági és társadalmi struktúrák megváltoztatásával megteremthető egy olyan igazságos társadalom, amelyben béke, szabadság és egyenlőség uralkodik. Ez a nézet azonban egy alapvető hibát tartalmaz – hívta fel a figyelmet. Az ember nem csak bizonyos gazdasági és társadalmi tényezők végterméke. A technikai haladás nem szükségszerűen esik egybe a személy erkölcsi fejlődésével, sőt etikai alapelvek nélkül a tudományt, a technikát, a politikát olykor nem az egyes ember vagy az emberiség javára, hanem azzal szemben használják fel, ahogy ez már megtörtént, és ahogy ez sajnos most is történik – fogalmazott a Szentatya.

Beszéde végén XVI. Benedek Mária, a Remény Csillaga és Szent Lúcia vértanú közbenjárását kérte, hogy Krisztus világossága ragyogja be az egyetemisták életét. Kegyelmekben és békében gazdag karácsonyt kívánt a jelenlévőknek, és apostoli áldását adta rájuk.

Érszegi Márk Aurél/Magyar Kurír

http://www.magyarkurir.hu/?m_op=view&id=19555

http://www.magyarkurir.hu/?m_op=view&id=19645

http://www.magyarkurir.hu/?m_op=view&id=19393

http://www.magyarkurir.hu/?m_op=view&id=19283

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük