Stravinsky – a mester, kora és utókora a Zeneakadémián
7 perc olvasás
2016 januárjában indul az Hommage à Stravinsky a Zeneakadémián. A három koncertből álló sorozat Az UMZE és a Concerto Budapest közös vállalkozása, amely során Stravinsky, a mester pályatársai és kortárs zeneszerzők művei csendülnek fel.
2016 januárjában indul az Hommage à Stravinsky a Zeneakadémián. A három koncertből álló sorozat Az UMZE és a Concerto Budapest közös vállalkozása, amely során Stravinsky, a mester pályatársai és kortárs zeneszerzők művei csendülnek fel.
Stravinsky olyan zeneszerző, akire néhány ütem alapján is rá lehet ismerni, és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a huszadik század első felének egyik legnagyobb hatású zeneszerzője. Elképesztő virtuozitásának és határtalan képzelőerejének köszönhetően lenyűgöző életművet hagyott hátra az utókor számára. Hommage à Stravinsky címmel – számos nagysikerű közös koncert után – ismét erős karakterű sorozattal jelentkezik a két kiváló zenekar: a Keller András vezette Concerto Budapest és a Rácz Zoltán által jegyzett UMZE Kamaraegyüttes a Zeneakadémián. A koncertek mindegyikén egy-egy fiatal, tehetséges zongoraművész szerepel majd: Fülei Balázs, Balog József és Fejérvári Zoltán.
„Az Hommage à Stravinsky-sorozat mindhárom hangversenyének Rácz Zoltán a dirigense, vele is dolgozhattam már korábban, akkor Ligeti Zongoraversenyét adtuk elő. Örülök, hogy ő vezényli a koncertet, mert amellett, hogy pregnáns személyiség, ütős mivolta miatt is elvárja a zenészektől a ritmikai pontosságot, valamint azt a fajta objektív játékmódot, amit Stravinsky igényel. A zeneszerző ugyanis sosem szerette, ha túlinterpretálták a darabjait, számára az volt a fontos, hogy valóban puritán módon szólaljanak meg. Rendhagyónak tartom ennek a sorozatnak a műsorösszeállításait, hiszen kortársai vagy későbbi szerzők mellé helyezve sokkal inkább a régi formákat megtöltő új tartalom lesz az érdekes." – nyilatkozta Fejérvári Zoltán.
A januárban, februárban és márciusban hallható három koncerten olyan meghatározó művek hangzanak el Stravinskytől, mint a Tavaszi áldozat, a Szimfónia három tételben vagy a Zsoltárszimfónia. Az ismert dallamokat egészen unikális, huszadik századi és kortárs mesterek művei kísérik.
A január 13-i koncerten Steve Reich Tehillim (Zsoltárok) című különleges vokális darabja után, sor kerül egy abszolút ősbemutatóra, a közönség a Zeneakadémián hallhatja először Bob Becker Music ont he Moon című kompozícióját. És hogy miért abszolút ősbemutatóról beszélünk? Ennek a darabnak két verziója van: elkészült egy kamarazenekari verzió, aztán a szerző kiegészítette négy szóló ütőhangszeres szólammal. A két zenekar az utóbbi verziót fogja eljátszani, amelyet eddig még senki nem szólaltatott meg.
A második, február 25-i koncert is tartogat meglepetéseket: Magyarországon eddig még nem hallhattuk Stravinsky nagy hatású kortársának, Edgar Varèse egyedülálló művét, az Arcantát. Varèse, mondhatjuk, hogy látnoki képességekkel rendelkezett, szokatlan zenéjével jóval meghaladta korát. Valami olyanra vágyódott, amelyet az akkori feltételek még nem adhattak meg neki, ő mégis képes volt szinte elektronikus hangzásvilágot létrehozni -elektronikus hangszerek nélkül.
A sorozat március 30-i zárókoncertjére Rácz Zoltán egy igazán különleges művet választott: hazánkban mindeddig még soha nem mutatták be Pierre Boulez Tombeau című művét, a magyar közönség először az UMZE és a Concerto Budapest tolmácsolásában fogja hallani ezt a remekművet.
A január 13-i program:
Steve Reich: Tehillim
Bob Becker: Music On The Moon
Ravel: D-dúr zongoraverseny bal kézre
Stravinsky: Zsoltárszimfónia
Közreműködik: Fülei Balázs – zongora
Vezényel: Rácz Zoltán
Steve Reich: Tehillim
Mintegy másfél évtized után, melyet következetesen a rövid, hangszeres motívumok konok egymásutánjai jellemeztek, 1981-ben a zenei minimalizmus atyja merőben újszerűt alkotott. A Tehillim (a cím a Zsoltárok könyvét jelenti héberül) immár a szokottnál kevésbé kurta melódiák késleltetve ismétlődő kánonja, nyakatekerten kígyózó metruma pedig valójában a játékba hozott héber szövegek természetes belső ritmusa. A végeredmény izgalmas és eredeti: a bonyolultan szinteződő ütősök félreismerhetetlenül Reich esztétikáját képviselik, ugyanakkor a hangszerelés, a klasszikus összhangzattani viszonyok, illetve az ellenpontozás megoldása a barokk zene szabályait és atmoszféráját idézi.
Bob Becker: Music on the Moon
Bob Becker világhírű xilofon- és marimbavirtuóz, a neves Nexus ütőegyüttes társalapítója. Sajátos hangját leginkább az adja, ahogy a Steve Reich ihlette zenei minimalizmus hatásait (számtalan alkalommal dolgozott együtt a mesterrel) egzotikus népek muzsikájának hagyományaival ötvözi, újszerű, multikulturális elegyet hozva létre. Az afrikai és latin-amerikai ritmikai világok mellett leggyakrabban a hindusztáni esztétikai tradíciókból merít, ahol is a melodikus ütősök a rága szerkezeti szabályait követve járják be rendszerint a monotóniától az eksztázisig vezető, felkavaró érzelmi túrát. A Music on the Moon abszolút ősbemutató! A darabnak két verziója van: egy kamarazenekari verzió és egy másik, melyet a szerző kiegészített négy szóló ütőhangszeres szólammal. A közönség a Zeneakadémián hallhatja először ezt a verziót, amelyet eddig még senki nem szólaltatott meg!
Maurice Ravel: D-dúr zongoraverseny bal kézre
Okkal-joggal közismert és népszerű, mégis talányos mű. Rendhagyó természetesen már annyiban is, hogy egy kézre íródott: a jobb karját az első világháborúban elvesztett Paul Wittgenstein zongoraművész kérésére, aki azonban személyes konfliktus okán sosem játszotta végül e művet. És rendhagyó struktúrájában is, hiszen például egyetlen összefüggő tételből áll. Az 1929-30-ban született versenymű bőséggel merít a dzsessz stíluselemeiből (pregnáns, kétértelmű ritmikák, blues skála). Ravel 1928-as amerikai útján került a műfaj hatása alá, ahol több harlemi dzsessz-klubot is meglátogatott George Gershwin társaságában. A végeredmény hol pajkos és mozgalmas, hol nyájasan választékos – mindez a nemes expresszivitás a Ravelre olyannyira jellemző bravúros hangszerelési megoldások által keretezve. Ravel legnagyobb aggálya az alkotás során – érthető módon – az volt, hogy a csupán öt ujjra írt szólamok ne hassanak sokkalta „vékonyabbnak"annál, amit egy zongoraverseny esetében elvár a hallgató. A záró rész arpeggio-hullámokba ágyazott „éneklő" melódiája hallatán bizonyosan állítható, hogy a kihívásnak példás módon megfelelt.
Igor Sztravinszkij: Zsoltárszimfónia
A két világháború közti időszakban a nyugati klasszikus zeneszerzők egyre inkább kezdték megelégelni, úgymond, a romanticizmus „dagályosságát", az expresszionizmus „öncélúságát", és az impresszionizmus „ürességét". Erre a létélményre válaszul született meg a neoklasszicizmus mozgalma, melynek Sztravinszkij a központi alakja, az 1929-es Zsoltárszimfónia pedig az egyik alapműve. Az irányzat visszatérést jelentett Bach és Beethoven letisztult és kötött struktúráihoz, ám az azóta lezajlott zeneelméleti fejlemények integrálásával. E műben tökéletesen megfigyelhető ez a kettősség: az első tétel a gregoriánt, a második a barokkot idézi meg, s a három tétel a szimfóniák szabályait követve épül egymásra (prelúdium – kettősfúga – dicshimnusz), miközben mindvégig jelen vannak a billegő tonalitások, az „illogikus" harmonizálási irányok, a terchiányos, többértelmű akkordok (a zárótétel híres C-Esz bitonalitása a legjobb példája ennek). A három zsoltárvers hangszerekre és kórusra álmodott átirata egyben tökéletesen illusztrálja azt, amit Sztravinszkij maga mondott egy harvardi előadásában, vagyis hogy művészetében mindenkor a dionüszoszi elemelkedettség és hevület, valamint az apollói rend és fegyelem összebékítésére törekedett.
2016. január 13.19.30h
Hommage á Stravinsky
Zeneakadémia
Lantai József
