Százezer költő a változásért

Szombaton a Műcsarnokban több mint száz költő és előadóművész osztotta meg műveit velünk, a hallgatósággal és egymással, a 100 Thousand Poets for Change, a Százezer költő a változásért című rendezvény keretében. A világon egyedülálló és az eddigiek folyamán a legnagyobb költészeti esemény helyszíne lett a Műcsarnok apszisa. A szombat délután három órakor kezdett versfelolvasáson több mint 100 költő, több mint 100 verssel közreműködött vasárnap hajnali egy óráig. Nem Budapest volt az egyetlen helyszín, hanem a világ minden pontján, 95 ország több mint 650 helyszínén olvastak és hallgattak verseket.

Szombaton a Műcsarnokban több mint száz költő és előadóművész osztotta meg műveit velünk, a hallgatósággal és egymással, a 100 Thousand Poets for Change, a Százezer költő a változásért című rendezvény keretében. A világon egyedülálló és az eddigiek folyamán a legnagyobb költészeti esemény helyszíne lett a Műcsarnok apszisa. A szombat délután három órakor kezdett versfelolvasáson több mint 100 költő, több mint 100 verssel közreműködött vasárnap hajnali egy óráig. Nem Budapest volt az egyetlen helyszín, hanem a világ minden pontján, 95 ország több mint 650 helyszínén olvastak és hallgattak verseket.

A 100 Thousand Poets for Change filozófiája az esemény website-ján az alábbi:

„S milyen változásról van szó? – Arról, amit Mahatma Gandhi úgy fogalmazott: Become the change you want to see int he world! – Te magad légy a változás, amit látni akarsz a világban! – Arról a változásról, amelyet egy költő, író, zenész vagy képzőművész a műveivel előidézhet közvetlen és tágabb környezetében. Az elmúlt évekre minden eddiginél erőteljesebben jellemző lett, hogy alig ismerjük azokat az alkotótársainkat, akik egy másik országban gondolják és teszik ugyanazt, mint mi. Miközben közös tapasztalatunk számos negatív kulturális, politikai és gazdasági fejlemény a világban: háborúk, gazdasági világválság, környezeti károk, a megfelelő egészségügyi ellátás hiánya, fajgyűlölet stb. Szükségünk van tehát a szolidaritásra. Olyan művészeket hívunk meg erre az eseményre, akik el tudják határolni magukat minden olyan intézménytől, társaságtól, szervezettől, melyeknek tagjai. Egyéneket, akik pár percben bemutatják művészetüket minden ellenszolgáltatás nélkül, a köz érdekében."

A költészeti eseményt Gulyás Gábor, a Műcsarnok igazgatója nyitotta meg.

„Különböző szimbolikus akciókkal találkozhatunk, ha nem is nap mint nap, de elég gyakran, ami valamilyen változásért történik…. Ahogy olvashattuk a Gandhi idézetben a változás mi magunk vagyunk, itt ezen a helyen…. Örülök, hogy a Műcsarnok részesévé vált ennek a kitűnő kezdeményezésnek. Méltó helyre került ez a rendezvény…. Kívánom, hogy sok örömben legyen részünk és ez a bizonyos változás megtörténjen." – mondta többek között.

A megnyitó után Nagy Gabriella és Gyukics Gábor projektvezetők vették át a szót és a későbbiek folyamán Bárdos Deák Ágnes csatlakozott hozzájuk. Gyukics Gábor elmondta, hogy nagyon sok különböző stílusú és korú költőt fogunk hallani, sokan jelezték részvételüket és a világ más pontján már megkezdődött – például Afganisztánban – az „Ossz meg egy verset a világgal!" A verselő költők négyes-ötös csoportokban foglaltak helyet a színpadon, majd sorban felállva, mikrofon előtt adták elő műveiket. Meg kell jegyeznem, hogy a Műcsarnok apszisa a visszhang miatt nem a legideálisabb helyszín ilyen célra.

Elsőként Juhász Ferencet hallhattuk, Esti könyörgés c. versét mondta el.

Néhány évet adj még nekem
Természet: néma, mohó Istenem,
titok, enigma, köd-hús sejtelem,
láng-hit, láz, teremtés-türelem.
Mielőtt létem abbahagy
mágnes-csókommal ráragad
hűségem, s nézzek prizma-süveg
rózsákkal, mint a könnyű legyek.
Mert élni, élni, élni jó!
Hömpölyögni, mint a folyó,
zöld lázzal nőni, mint a fű,
a temető-tekintetű.
Zokogni, mint a szomjúság,
nyögni, mint a télfújta fák
agancs-ablakain a fény-dolog:
a celofán-szél zúz, átzuhog.
Adj még néhány évet nekem
szívembe-rejtett Istenem:
lehessen újabb énekem,
dal, éposz, mámor, értelem.
Néhány egyszerű költemény,
világ-varázsból küldemény,
mindennapi föltámadás,
az életre csodálkozás.
Amit kérek, az nem kevés:
világ-súly gyász, bűn, szenvedés,
idő-rohadt történelem,
mindig láz, sose félelem.
Tűz, jég, dac, csillag-ütközés,
fekete vágy, vér-erjedés,
halálig tartó szerelem,
a test lángja: nemi győzelem.
Mert élni, tenni azt ami
nem a semmi, de a valami!

Házra rátenni a tetőt.
Aztán várni a temetőt.
Aztán majd úgyis földbe szállok,
befogadnak az óceánok,
mint öreg hajót a dörgő víz-árok,
rakétával kilőtt tengeralattjárót.
Tengeralattjáróm deszka-koporsó.
Jajtalan süllyedésem az utolsó.
S fölöttem a Mindenség virágzik.
Földgolyó-síromon szöcske cikázik.

Egy költő hölgy, aki Japánban járt, amikor a katsztrófa volt, egy haikut adott elő három nyelven – japán, angol és magyar – és Ladik Katalin is kétnyelvű volt, szerbül és magyarul verselt. Rutkai Bori dalban is megszólalt, – kedvelték őt –  majd igazi érdekesség volt az a fiatalember, aki spanyol nyelven hatalmas temperamentummal és gesztikulálva szavalta szinte dalolóan ritmikus versét. Költők, performerek, dalköltők, poetry slam-költők és zenészek verseltek tíz órán át, és a budapesti helyszín élő kapcsolatban volt a világ más költészeti rendezvényeinek helyszíneivel.

A magával ragadó hangulatból nem tudok ízelítőt nyújtani, de a versekből még egyet – ami nekem tetszett – szeretnék megismertetni Önökkel.

Kalász Orsolya: Ki jön az én nyelvembe?

Ki jön az én váramba?

Wer kommt in meine Arme? – mondod te, a te nyelveden

Ki jön, ha kitárod, ki szalad szavadra

karodba zuhanni, hogy öleld, öleld, megöleld?

Annak van kit ölelnie, akinek van kit hívnia.

Gyere és mondd! Te nekem, amit én neked, te meg nekem,

ha megint nem tudsz elaludni: Jó a szavak holdudvarában

állva szívkopogásodra várni.

Meddig tart a várakozás és hová lehet még megérkezni?

Gyere, kérdezz engem, amit én töled, te akkor is tölem, ha én kérdem:

Mire ez a temérdek könny?

Mit tesz szavainkkal a könny

ha sós fürtökből

szemenként kínálod nekem

amit én gyöngycseppként gördítenék le arcodon?

Gördülnek-e arcodon, le a szavakig?

Gyere kérdezz: te engem, én téged, te engem, megint én téged, aztán te engem.

Haza találnak-e megtalált és kitalált szavaink

vagy olyan házra, ahol a félhomály az úr?

Ha nem tudok aludni, olyankor gondolsz-e arra

mi az, ami neked más és olyan mélyen rejtve, akárcsak a pince sötétjébe?

Akárcsak a feldarabolt hulla a hütőládában

sok minden tudtodon kivül is, tudtommal is tagadva

és ez kinek a bűne lesz, ha valakié, akkor már bűnös is van

én vagyok a bűnös, te, mi

minden pincében akad patkány, akkor a patkány a bűnös

hasonlatként is lehet,  lehet gondolat is…

Mire ez a temérdek hallgatás?

Szagtalan hulla a szótetem.

Gyere kérdezz: te engem, én téged, megint én téged:

Te a legvégén mit..?

Tudod, én, én beadom a kulcsot!

Te meg, te majd leadod a kanalat!

Nem akarom, hogy hallgass arról:

Mit tud a kéz a te nyelveden?

Nálam a feje, minden karomon egy.

Ezzel lehet kezdeni valamit: megengedni, nevettetni, rámutatni, elsímítani.

Amit éreztem, rajzodat nézve, oka lehet, hogy azt hittem,

mivel  nem hajlata, torka van németül a térdnek,

úgy vettem a kezeden is torok tátong. Tévedtem,

mégis, mintha nálad sok minden a torokból szakadna fel.

Akkor meg mi lesz?

Mi volna, ha gyöngyöktől fuldokolna, énekelne, kiabálna

hörögne, okádna. A fehér papíron már szárad a

bánatod: a kép. A kislány és a nyári vadlúd.

A madár egyik lábát maga alá húzva áll.

A kislány a vadlúd hosszú, vékony nyakának támasztja fejét.

Ki jön az én nyelvembe?

Gyere, hadd mondjam, ami mondható, mert mondom neked,

amit te mondhatsz nekem:

A szavak

a szív kapuját

döngetik.

A könnyfürtök mind, mind széttaposva.

Gyere, cseréljünk

add nekem a kanalat

és fogd te a kulcsot.

A fellépőkről és az eseményről bővebb információk olvashatók a http://100ezerkoltoavaltozasert.blog.hu oldalon.

Lantai József