Kulcs a gyerek nyakában, szülő a munkahelyen, neveli(?) az utca és a haverok...Kulcs a gyerek nyakában, szülő a munkahelyen, neveli(?) az utca és a haverok…

A nevelés azt hiszem egy igen kényes területe az oktatásnak. Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy igazából az iskola s a tanárok feladata lenne a lényegi nevelés. Gyakran hallottam, némely volt tanáromtól, hogy a nevelés a szülők feladata. Aminek igazat is tudnék adni, ha a gyerekeknek átlag 7 éves koruktól, vagy még előbb nem lenne kötelező iskolába járniuk, s ezzel nem lennének elszakítva idejük jelentős részében a családjuktól. A szülők tehát dolgoznak, s nem gyerekeiket nevelik.

 

  Kulcs a gyerek nyakában, szülő a munkahelyen, neveli(?) az utca és a haverok...Kulcs a gyerek nyakában, szülő a munkahelyen, neveli(?) az utca és a haverok…

A nevelés azt hiszem egy igen kényes területe az oktatásnak. Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy igazából az iskola s a tanárok feladata lenne a lényegi nevelés. Gyakran hallottam, némely volt tanáromtól, hogy a nevelés a szülők feladata. Aminek igazat is tudnék adni, ha a gyerekeknek átlag 7 éves koruktól, vagy még előbb nem lenne kötelező iskolába járniuk, s ezzel nem lennének elszakítva idejük jelentős részében a családjuktól. A szülők tehát dolgoznak, s nem gyerekeiket nevelik.

 

A gyerekek nevelése így áthárul egy intézményi rendszerre, azaz az oktatásra. Ami 7 éves kortól egészen 18 éves korig, vagyis a törvényi felnőtté válásig magába fogadja az embert. Mindezt törvényileg szabályozva s előírva. Ezt hívjuk tankötelezettségnek. Nem véletlenül tartják az iskolát sokan a második otthonuknak. Én is hajlok elfogadni ezt.

A szülők tehát csak korlátozottan nevelik gyermekeiket. A gyerekek megszületnek s nagyjából, ha szerencsések egészen 3 éves korukig szüleikkel is maradhatnak. Ha nem olyan szerencsések, akkor már fél éves koruktól egy bölcsödében kötnek ki, s megkezdődik az intézményes szocializációjuk s nevelésük. Távol a család szerető légkörétől, hiszen a nevelési intézmények bármilyen emberségesek is, személyes tapasztalatom azt mondatja velem, hogy a családi légkört utánozni nem képesek. De pozitív dolognak tartom, ha megpróbálják. A mai fejlett társadalomban a szülők rá vannak kényszerítve, hogy minél többet dolgozzanak. A kényszerítő erő pedig a pénz, ami nagyon jól motivál mindenkit a minél több munkára, hogy megéljen. De nézzük mi is történik eközben a gyerekekkel. A szülők naphosszat dolgoznak. A gyerek, tegyük fel nem egy elit családba született, így már 1-2 évesen, vagy még előbb bekerül egy bölcsödébe. Ahol gondozzák, de igazából nincs otthon, nincsenek mellette a szülei napközben. Bár én magam nem jártam bölcsödébe, szerintem az oda betett gyerekeknek hiányzik az anyjuk az apjuk, az otthon melege s légköre.

Társadalmilag megindokolható, miért hasznos ez a rendszer, hogy a gyerekek mielőbb elkezdenek elszakadni családtól, de azért nem hiszem, hogy ezzel mindenki nyer. Igenis, a nevelés legfontosabb szakasza az első 3 év, ha a pénzügyi s egyéb okokkal elszakítjuk a gyermekeket az otthonuktól, mégha csak a nap harmadára, vagy kicsit többre is, azzal már ártunk szerintem. A személyiség a képességek alapjai ilyenkor fejlődnek ki, s bizony nagyon jó bölcsödének kell lennie annak, ami nem veti ezt a fejlődést vissza. Egyelőre még nem tartunk ott, hogy minden bölcsődésre jusson egy bölcsődei felügyelőnő, vagyis a gyerekkel nagyjából úgy foglalkozzanak, ahogy otthon tennék. Azaz mindig akadna valaki, aki éppen figyel a gyerekre, s igyekszik a kedvében járni. Az első, legfontosabb években szerintem a szülőknek kéne csak nevelniük a gyerekeiket, s lehetővé kellene tenni társadalmi szinten, hogy ezt meg is tehessék. A munka ne kényszerítse el őket ilyenkor otthonról, vagy legalább ne mindenkit. Akadjon mindig valaki a gyerek körül. Ez józan ésszel persze egy utopia csak, egy álom, de érdemes elgondolkozni róla.

Oktatásba születve

A gyerekek tehát szinte az oktatásba, a nevelés intézményébe születnek bele, nem is a családjukba. Kis túlzással persze. Vagy legalábbis ebbe a rendszerbe is, s nem csak a családjukba. A szülő szerepe visszaszorul az otthonra. Ahova munkából érkezik, kimerülten. A gyerek is megérkezik, hol kimerülten a sok tanítástól, hol telve az energiától, hogy mesélhessen a szüleihez, elmondja mi volt vele aznap. Az aktív gyerekeknek bizony meg kell tapasztalniuk a kimerült szülők nem a legjobb hallgatóság. Az elmondottak nagy részét elfelejti, így mindig mindent el kell nekik ismételni. Egy idő, s kellő számú ismétlés után persze szüleinkben is összeáll a kép, mit is csinálunk általában. Szerintem elég szerencsétlen eset az, amikor mind a szülők, mind gyerekeik kimerülten érkeznek haza s csak élnek egymás mellett. Mindenki beburkolózik a saját életébe, saját problémáiba, de ahhoz már nincs ereje s ideje, hogy mindezt megossza a családtagjaival. A vége az, hogy szülők s gyerekeik úgy nőhetnek fel egymás mellet, egy otthonban, hogy szinte alig ismerik meg egymást.

Ilyenkor az egész oktatással valóban a nevelést szolgáltuk? Vagy inkább csak ahhoz járultunk hozzá, hogy egyesekből már gyermekkorban kiöljük az embert? Az utóbbi esélyesebb. Megtanul gép lenni. A gép parancsoknak enged, a tanár kiadja a tananyagot, a diák bírálat nélkül megtanulja. Örül, ha megtanulja, nem kezd el azon gondolkozni, hogy vajon mindennek mennyi haszna lesz később, vagy nem kezd el gondolkozni mit is takar a tananyag, ha szánna rá időt, hogy elgondolkozzon az összefüggéseken. Feltéve, ha még lát összefüggéseket magától, s nem csak azokat, amiket a tanár a megmond. Hiszen egy napra egy leckét kell megtanulni. Azt kell tudni, azt kérik számon, a többivel majd máskor kell foglalkozni. Ez kicsit csőlátáshoz is vezet. Mindig csak a jelenben élni, nem rágódni a múlton, s nem gondolkozni a jövőn. A jelenben ugyanis mindig csak egy tantárgy egy leckéje van. Csak azt kérik számon, s nem azt, hogy vajon mit gondolunk róla az eddigiek fényében vagy azt, mit gondolunk lesz-e folytatás.

Tegyük fel a kérdést, ki nyer azzal, ha mindenki túlhajszolt, kimerült s érzéketlenné válik a világ dolgai iránt? Ha mindenkit belefojtunk a tanulás vagy a hegyeibe? Szerintem senki. De rövidtávon, ahol a profit, a pillanatnyi eredmény a lényeg, ott nyertünk. Megmutattuk milyen ügyesek vagyunk, milyen jók. Azonban szerintem nem nyertünk semmit. A diák elfelejti egy hónap alatt, hogy mit kellett bemagolnia, a szülő újabb feladat elé néz, s újabb pillanatnyi sikerek reményében, megint a jövőt áldozzuk fel.

Szerintem nem vicc, amikor a diákok arról panaszkodnak, hogy túl sokat kell tanulniuk, hogy a tanítási tempóval nem képesek rendesen lépést tartani. Csak a tanároknak ott a tanterv, rá tudnak mutogatni, hogy nekik mindezt meg kell tanítaniuk. A végén le is adják az anyagot. De valóban meg is tanították mindezt? A tanulók tizedének minden bizonnyal, s többinek nem valószínű. A többiek ímmel-ámmal, vagy éppen rengeteg idő befektetésével megpróbálják a lehetetlent. Annyit tanulni, amit már nem tudnak agyilag befogadni.

Az oktatási rendszer tehát megtanít minket a versenyre, s rögtön arcul csapásként arra is, hogy nem vagyunk, s soha nem is lehetünk egyenlők. Van aki napi 20 perc tanulással vagy csak órára járással az osztály legjobbja lesz. Mások az egész éjszakát végig tanulhatják s másnap vörös szemekkel örülhetnek egy hármasnak. De mit is mértünk meg mindezzel? Hogy ki mennyire tud tanulni? Nem hiszem. Csak azt mértük meg, hogy ki milyen érzékkel s fogékonysággal rendelkezik aziránt a lecke iránt, amiből éppen számon kérték. Noha azt sem ártana számon kérni, ami nincs a dolgozat papírján, ami nincs a kikényszerített feleletben. Az embert. Az embert, aki mire s hogyan tervezi majd felhasználni mindazt, amit tanítunk neki. A tudás, félreértés ne essék értük is van, sőt az iskolában már inkább értük van. Ők viszik tovább a staféta botot, nem a tanárok csak terelik őket, hogy melyik út lesz a leghasznosabb út. Ha a pillanatnyi tananyagon túl nem mutatunk utat a diákoknak, ne is reménykedjünk abban, hogy jó utat találnak. Találnak majd egyet, de nem biztos, hogy adottságaikhoz mérten a legjobbat fogják választani.

De ne feledkezzünk meg azokról sem, akiknek nem való az egész oktatási rendszer. Ahogy manapság mondanánk, ők a pechesek. El kell ismernünk vannak akik eleve ellenérzéssel érkeznek az iskolába, s a kudarcok csak tovább mélyítik a szabadulás vágyát az iskolai rendszerből. Ahol nem képesek sikereket elérni, ahova kényszerből járnak. Az iskola rostál, kiválasztja, és magasztalja azokat, akik családi s előzetes hátterük alapján megfelelnek neki, s megaláz mindenki mást. Az egyik nagy problémája az iskolának szerintem, hogy a lemorzsolódást igazából képtelen kezelni. Nem képes elfogadni azt a tényt, hogy egyesek elutasítják az oktatás intézményét. Őket ezért bünteti éveken keresztül, amíg csak a törvényi fennhatósága kiterjed rájuk. Azt gondolom, hogy kéne megoldást találni erre is, talán engedni kellene, hogy az emberek dönthessenek, kell-e nekik iskola vagy sem. Na nem azonnal! De szerintem sokak életét megkeseríti a kötelező iskolai rendszer, ahol sikerre nem is számíthatnak. Bizony belőlük lesznek a rendetlen, fegyelmezetlen tanulók, akik utána abban élik ki magukat, hogy bomlasztják az egész rendszert, a tanórák morálját, az iskola légkörét. Az ilyenek jelenléte az oktatásban pedig azoknak sem használ, akik szeretnek tanulni, vagy elfogadják a tanulási normákat s tanulnak. Az egész morált s a tanítási légkört megmérgezi, az hogy az iskola nem hagyja szabadulni azokat sem, akiknek talán tényleg hasznára lenne. Akiknek iskolából való távozása, mindenkinek előnyös lenne. Ez komoly dilemma, egyik oldalon nem hagyhatnánk elkallódni embereket, s ma nem is hagyunk elkallódni papíron senkit, a másik oldalon viszont kellemetlen légkörben tanítani sem jó dolog.

A magatartás s szorgalom osztályzása meg nem sokat számít, erre a rossz diákok hamar rájönnek, úgyhogy a gondokat talán mélyebb szinten kellene kezelni, nem tüneti kezelésként magatartásból is beírni egy rossz jegyet, ha már elviselhetetlen valakinek a tanúsított magatartása. S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy esetleg a rossz tanulók is tanulnak néha, vagy megjavulhatnak, de addigra az összeszedett tanári előítéletek s megítélések miatt már kevés vagy szinte semmi esélyük nincsen a felemelkedésre, hogy bebizonyítsák, most már képesek jól tanulni. Hajlamosak vagyunk kategorizálni s ez a tanításkor nem a legelőnyösebb. A tanulókat betenni egy kategóriába, megkönnyíti a kezelését, de egyben be is zárja egy adott szerepbe, helyzetbe, ahonnan nagyon nehéz szabadulnia. Ezért nézik el a jó tanulók kihágásait is néha, nagyon elnézően, s ezért nem veszik néha észre a rossz tanulókban a feltámadó igyekezetet. A tanári szubjektivitást szerintem nem lehet legyőzni, de a mérséklésére mindent el kell követni. Ezzel talán sikerülne embereket visszatéríteni az iskola kedvelésére, vagy legalább elfogadására. Csökkenteni azok számát, akik elutasítják az iskolát, mondván hiába tennének bármit, nem tudnának eredményt elérni, így legalább rászolgálnak a rossz jelzőkre.

Tanári oktatási feladatok

A tanárnak szerintem az is feladata, hogy segítsen minél több utat megmutatni a diáknak. Mivé válhat, milyen idő- s energiaráfordítások árán. S ennek fényében mit akar kezdeni magával. A gyakorlatban ezt a továbbtanulásnál lenne érdemes. A tanároknak, segíteniük kellene diákjaik továbbtanulási választását. Ők érzik, hogy vajon a diák szellemi tehetsége mekkora karriert tehet lehetővé. A szülők bármilyen kedvesek s megértőek, de egyben elfogultak is ebben. A legtöbb szülőnek a saját gyereke a legokosabb s legjobb, s már azt is nehezen emésztik meg, ha gyerekük nem lesz az osztály legjobbja, vagy színjeles. A tanár az, aki megérzi egy gyerekben, hogy mire képes, mert ő képes összevetni objektíven őt másik több száz gyerekkel s ennek alapján ítélni. Mégis nekem soha, egyetlen tanárom nem szólt bele, hova jelentkezek továbbtanulni. Megkérdezték utólag, hogy mit döntöttem, de előtte nem adtak tanácsokat. Pedig higgyük el, egy tanár tanácsa néha éppen olyan fontos lehet egy döntés előtt álló diáknak, mint azt hogy a családja mit akar faragni belőle, vagy milyen javaslatokkal látja el. Mert a család nyújtotta dolgok a vágyak, amit a tanár tud javasolni, az már inkább szól a valós lehetőségekről. Viszont még messze van szerintem az az idő, amikor a tanárok fel merik vállalni a döntés súlyát, hogy ők is befolyásolhatnák diákjaik előmenetelét. Remélem nekem lesz erőm, hogy legalább néhány esetben merjek tanácsot adni a diákoknak, mit érdemes kezdeniük magukkal. Ne hagyjuk elkallódni a diákokat, abból senki sem profitál. Legyünk figyelmesek az órán, de néha azon kívül is.

Én abban hiszek, hogy a tanulókat meg kell tanítani az összefüggésekre, arra hogy saját maguk vitassák meg a tananyagot. Mert ha ők gondolkoznak el róla, akkor jobban megjegyzik, mintha csak elmondják nekik. Szemléletes példákkal meg kell nekik mutatni, érzékeltetni kell, hogy miről s mit tanulunk. Ha ezt nem tesszük, akkor csak száraz szöveget adtunk a diákoknak. Valamit, amit meg kell tanulniuk, de amihez utána semmi közük nem lesz. Csak bemagolják, megírják a dolgozatot, s a tananyag már repül is a szellemi szemetesládájukba. Kell a hely a következő leckének. A másik tantárgy következő leckéjének. Tudom szinte lehetetlen, hogy a tanárok összefogva, még elviselhető s emberi szintre csökkentsék közösen a megkövetelt anyagot, de talán meg kellene próbálni. Felülemelkedni azon, hogy minden diák más tanárt, más tantárgyat szeret, vagy éppen másra tanul többet, mert ott nagyobb a lemaradása.

Nem tartom jó módszernek, hogy minden tanár a saját tantárgyát tartja a legfontosabbnak, sőt szinte kizárólagosan fontosnak. Az eredmény kikényszerítése érdekében a tanár egyszer szigorúbb lesz, egyre több házi feladattal s tanulnivalóval küldi el a diákokat az óráról. Ez nem jó! Mert ha minden tanár így tesz, akkor a lécet felemeljük a végtelenbe, de a gyakorlatban már nem lesznek eredmények. A diákok kapacitása is véges, egy idő után már csak a követelések egyre magasabbak, nagyobb teljesítményt lehetetlen kicsikarni a tanulókból. Bár gátat vetni ennek az elharapódzó szélmalomharcnak tényleg csak a tanári kar közös megállapodásával lehetne, az egyes tanár önmagában tehetetlen. Egyetlen eszköze a szigorítás, ami azonban nem megoldás, csak a probléma halmozása. Szerintem a diákok hasznára válna a tanárok szakmai párbeszéde, amikor a tanárok megegyeznének egymással, hogy ki mennyit ad fel, s ügyelnének rá, hogy az összes tanulnivaló ne legyen túl sok, de ne is legyen kevés. Hangsúlyozom a cél, nem a diákok teljes tehermentesítése, hanem egy ésszerű tanulási teher megtalálása. Senki sem szeret iskolából hazaérve késő estig tanulni, csak hogy ne maradjon le. De az se jó, ha 5 perc alatt összecsapható a megtanulandó anyag. Napi egy-másfél órányi tanulás szerintem még elfogadható lenne, ésszerű alku.

Tanári nevelési feladatok

Szellemi kalandozásunkat kicsit megtörve térjünk vissza a neveléshez. Azt hiszem az oktatás területén felhoztam számos felvetést, aminek a megoldása lehet a jövőben is álom marad. Az intézmények nevelő hatása szerintem hosszú távon a legmeghatározóbb. Az oktatási intézmények azok, amit a nevelésükkel belepasszíroznak minket a társadalomba. Megmutatják hol a helyünk. Az oktatás tehát mindig a fennálló társadalmat is szolgálja. Ezt termeli újra, bizonyos értelemben. Hogy mit nyernek a tanulók ezzel? Nagyon is sokat. Megtanulnak a kezdet kezdetén, már az óvodában, közösségben élni, közösségben viselkedni. Rájönnek, hogy nem csak ők vannak. Mindig lesznek olyanok, akikhez alkalmazkodni kell. Nem tehetünk meg akármit. Mindig lesznek szabályok, akikhez alkalmazkodni kell. Házirend először, aztán törvények a való életben. Mindig lesz valaki, aki valamilyen értelemben felettünk áll, akinek engedelmességgel tartozunk. Óvodában ez az óvónő, később tanárok egész hada. Szerintem nagyon értékes tapasztalatokat gyűjtünk burkoltan a világról, már az oktatás falain belül is.

Nem tudnám felbecsülni emberileg én mennyit nyertem azzal, hogy óvódás, majd napközis voltam, s mennyit vesztettem. Az éremnek mindig két arca van, nincs ez másként itt sem. Az óvoda, aztán az általános iskolák napközije már nem kötelező, nem mondja ki a törvény, hogy a tankötelezettség keretein belül, ezekben is részt kell mindenkinek vennie. Mégis a többség részt vesz. Persze azért, mert a szülőknek általában nincs idejük a munkájuk, feladataik miatt a saját gyerekeikre sem. Akik ebben részt vesznek, szerintem sokkal jobb közösségi emberekké tudnak válni, hiszen itt nincs tananyag, nem tanítanak semmit, amit utána kötelezően számon kérnek. Itt szabályok mentén, az élet nevel minket, vagyis a többiek, akik színén ott vannak. Valahogy kénytelenek vagyunk viszonyrendszereket építeni mindenkivel. Az itt együtt töltött rengeteg idő ad lehetőségeket komoly barátságok kialakulásának, vagy konfliktusok megoldásának. A konfliktusok megoldását, kezelését, azt hiszem ilyen közegben, szinte vesztenivaló nélkül, a lehető legjobb megoldás megtanulni. Hozzáedződünk a későbbi élethez, a társadalomhoz, hogy emberek vesznek minket körül, s emberekkel kell tudnunk bánni. Ilyenkor is jó, ha egy felkészült óvónő vagy napközis tanár áll mellettünk, aki segíti jól eltölteni az időt, elég szabadságot biztosít, hogy jól érezzünk magunkat, de nem annyit, hogy elvessük a sulykot, s ostobaságokat kövessünk el tucat számra. Az érem túloldalán, aki ebből kimarad, az talán kevésbé lesz járatos az emberekkel való bánás megtanulásában, viszont több időt tölthet el családi körben. Ami a lelki békének s kiegyensúlyozottságnak talán hasznára válik. Lelkileg talán kevésbé sérülnek le, s válnak érzéketlenné az ilyen gyerekek, hiszen nem kell harcolniuk annyit, s nincsenek kitéve a másokkal szembeni harcnak annyira.

Összességében szerintem a közösség megtapasztalása egy nagyon fontos eleme a nevelésnek. Ezen mindenképp átesünk. Van, aki inkább, van aki kevésbé. De ki nem bújhatunk alóla. Nem is nyernénk sokat vele, ha mégis sikerülne. Talán egy ideg kényelmesebben élnénk, de utána rengeteg lemaradásunk lenne a közösségileg edzettebb kortársainkkal szemben.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy az emberek gyakran életre szóló barátságaikat s ismeretségeiket legnagyobb részben, ha nem szinte kizárólag az iskolákban szerzik. Eredetileg minden osztály véletlenszerűen összeválogatott emberek csoportja, de idővel majdnem mindegyik aktív közösséggé szerveződik. A közösséget eredetileg a tanulásra hozzák létre felülről, iskolai szintről, de ahogy telnek az évek, úgy ez a közösség már csak sokadrangúan tanulási közösség, s elsősorban más emberi közösséggé szerveződik.

Sajnos azonban a közösség megtapasztalása nem csak jót hozhat el számunkra. Mindig vannak olyanok, akik gúnyolódások céltáblává válnak, vagy erősebb társaik elnyomása alá kerülnek, esetleg a többség dönt elve, mindig kirekeszti őket saját vágyaik megvalósításából. Ezek az emberek pedig már korán megtanulják, hogy a közösség bizony nem is jobb, mint a magány, vagy a család. Az ilyenek lesznek aztán, akik mélységesek kiábrándulnak a rendszerből, akik meggyőzetnek róla, hogy ez egy kegyetlen világ. Rosszabb esetben a sok elnyomott összeállva, bandákban fizet meg a vétkeseknek. A harc tehát megkezdődik, nyertese viszont nincs az ilyen háborúskodásnak. A jó tanárnak, ha nem is megszüntetnie, de szerintem mérsékelnie kell az eldurvuló konfliktusokat, nem pedig legyinteni, mondván nem az ő ügye. Mert amikor már egész osztályokat, évfolyamokat dúl fel, az ellenségeskedés, akkor ez a tanulmányokra is erősen kihat. Jobb ezt gyökerénél kezelni. Visszafogni, és ha kell megbüntetni az erősebbeket, s befolyásosabbakat. Az életben sincsen ököljog, jobb esetben. Ez is a nevelés része, egyeseket megtanítani arra, hogy szabályok vannak, s ezeket be kell tartani. Nagyon rossz politika, amikor tanárok egyszerűen elnéznek a probléma felett s nem kezelik azokat, mondván nem ez a feladatuk, s nem ezért vannak megfizetve. Bár elsődleges feladata tényleg nem ez a tanároknak, de az emberi problémákra is oda kell figyelni egy iskolában szerintem, nem csak a tanulmányiakra.

A jó tanár éppúgy nevel is, mint oktat. Az oktatás szól a jelennek, de a jövőt már az határozza meg, hogyan nevelte a diákokat. Szándékosan persze ritkán nevel egy tanár, de azért az általa betartatott szabályok s a viselkedéséből átsugárzó dolgok, mégis nevelnek minket. Megtanítanak alkalmazkodni a tanárhoz. Életünk során rengeteg tanárhoz alkalmazkodva megtanulunk alkalmazkodni az egész oktatáshoz. Ez a tapasztalat az élethez ad egy alapot, ellát minket viselkedési mintákkal.

Leendő tanárként a sorok írója csak remélni tudja, hogy nem esek majd abba a hibába, amibe sokan beleesnek. Amit csak úgy neveznék, hogy a saját korszakok felmagasztalása. Sokan hajlamosan lenézni az utánuk következőket, de ezt sem szabad megtenni. A jelenben tanítunk s a múlt sem rosszabb, sem jobb szerintem nem volt, egyszerűen más volt. Kicsit más szabályok s keretek között nevelkedett a tanár, mint ahogy tanítja a diákjait, de nem szabad elhinnünk, hogy csak az a jó, ahogyan minket tanítottak s neveltek. Fogadjuk el a változásokat s legyünk rugalmasak. Ennek a másik szélsősége sem jó, amikor egy tanár mindent elvet a múltból, csak azért, mert neki nem tetszett, ahogyan oktatták s nevelték. Ne akarjunk mindent ugyanúgy megőrizni ahogyan volt, de ne is akarjunk mindent megváltoztatni. Járjunk szerintem egy ésszerű középúton. A kompromisszumok nem gyengébbé, vagy rosszabbá tesznek minket, hanem segítenek kiküszöbölni a hibákat.

Az intézmények haszna

Amiket eddig megírtam, tudom eddig nagyrész kritikák, mindaz, ami nem vagy nem jól működik szerintem az oktatásban, de ez azért van mert az ember mindig azt veszi észre amivel nincs minden rendben s azon szeretne segíteni, szerinte pozitív irányba változtatni. Pedig az oktatás nem csak ezekből áll. Az oktatásban sok minden működik jól, sok pozitív oldala van, csak talán nem azokra figyelünk, mert arra rábólintunk. Az megfelel. Ne feledkezzünk meg szerintem az iskola jó dolgaira is odafigyelni, amikor véleményt alkotunk egy iskoláról vagy a nevelési rendszerünkről.

Az iskola s benne a tanárok felkészítenek minket az életre. Megtanítanak sok mindent, aminek nagy részét persze nem fogjuk használni, de szélesítik a látókörünket, hogy tudjunk miből válogatni az életben, mivel is szeretnénk foglalkozni. Az osztályok segítenek minket az életben, a munkahelyeken alkalmazkodni s bánni az emberekkel. Legkevesebb két, de talán több osztályba is előtte már kénytelenek voltunk beilleszkedni, s benne élni éveket. De talán még többen is, ha iskolákat váltottunk, ha jártunk óvodába, vagy továbbtanultunk egyetemen vagy főiskolán. Ezek mind közösségi élmények, amik nélkülözhetetlenek a mai társadalomban, mert utána közösségek vesznek körül minket a munkahelyeken. A saját intézményi oktatásunk s nevelésünk támpontot ad, hogyan neveljük a következő generációt, talán kicsit jobban, mint ahogyan minket neveltek. Az intézményi nevelés az a biztos alap, amire minden szülő számíthat, amire támaszkodhat, s amit kiegészítve felnevelheti gyermekeit.

Ezen intézmények dolgozói, így a társadalom nevelői is egyben. Felkészítik az életre az embert, bár látszólag fő feladatukként csak tananyagot préselnek az egyes emberek fejébe. Mégis aktív alakítói a generációknak. Mindez nagy felelősség, de többnyire a rendszer mégis jól működik, a társadalom folyamatos marad. Az emberek felnőnek, s tovább viszik azt, amit az elődeik is tettek.

Simay Attila Endre

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük