Tíz táncos emlékére
Sokszor láttam őket a képernyőn. Egészen közelről. Az életben sosem találkoztunk. Sőt, a köztünk levő nagy korkülönbség miatt tulajdonképpen csak az archív felvétel jóvoltából csodálhattam meg kecses mozdulataikat.
Sokszor láttam őket a képernyőn. Egészen közelről. Az életben sosem találkoztunk. Sőt, a köztünk levő nagy korkülönbség miatt tulajdonképpen csak az archív felvétel jóvoltából csodálhattam meg kecses mozdulataikat.
Sokszor láttam őket, akik úgy töltötték ki a szűk teret, hogy az művészetük által hatalmassá tágult. Minden lépésük egy-egy hanggá változott, a hangok muzsikává, a muzsika Beethoven indulatává, Schubert kedvességévé, Liszt romantikájává, Ravel drámaiságává, Hacsaturján lendületévé. Mindegyikük más-más pillanatban mozgott, mozdulataik nem voltak egybehangolva, és mégis: a mű egésszé kerekedett.
Sokszor megcsodáltam őket elhasználódott felvételeken és újakon, ahol már egyáltalán nem voltak fiatalok, de még mindig táncoltak. Szinte repültek, alig érintve a talajt, ahonnan idős korukban is ki tudták csalni a zenét. Fellépés előtt talán buzdítgatták is egymást, meddig lehet ezt csinálni, hogy a közönség ugyanazt kapja, amit megszokott. Kiléptek a színpadra, és attól fogva nem létezett más, csak az ő táncuk.
Sokszor láttam már hétköznapi csodát, s mindig belereszkettem a gyönyörűségbe. Ugyanígy éreztem, valahányszor a tíz magas, karcsú balerina táncolni kezdett. Egy pillanatra mozdulatlanná meredve várták a jelet, s aztán az addig szikár, fáradt bőrű teremtések fiatal lányokká változtak, s korukat meghazudtolva szelték a levegőt, uralták a teret.
Sokszor láttam őket. Nem eleget. Most már csak a felvételek őrzik alakjukat. Sokszor láttam őket, de újra és újra odaülök majd a képernyő elé, ha a róluk készült filmet vetítik, hogy ismét nézhessem a tíz átváltozni képes táncost: Arthur Rubinstein ujjait…
Sándor Judit
Eredetileg az írás megjelent: RTV Újság 1982. Rubinstein halálára