Veled Is Megtörténhet – Előzetes Letartóztatás Magyarországon

2012. július 29-én a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje újabb „előzetes letartóztatásos" ügyben fordult az Emberi Jogok Európai Bíróságához, amely már többször elmarasztalta Magyarországot megalapozatlan és/vagy szükségtelenül hosszú letartóztatás miatt. Az alább ismertetett, kafkai ügy figyelmeztetés mindenkinek: ha elkapják a magyar igazságszolgáltatási gépezet fogaskerekei, nagy bajban lehet.

A történet áldozata – nevezzük Kafka nyomán K.-nak – 50 éves, büntetlen előéletű kamionsofőr, aki 2011-ben internetes hirdetésre jelentkezve fuvarozási munkát kapott egy cégtől. Feladata az volt, hogy Tatabányáról egy Budapest-környéki depóba vigyen egy szállítmányt, amelyről úgy tudta, innen egy másik sofőr viszi tovább külföldre. Az árut a megállapodásnak megfelelően leszállította, a menetlevélben az útvonalat rögzítette, a céggel kötött szerződést gondosan eltette. A szállítmány azonban nem indult tovább a külföldi célállomás felé, hanem eltűnt a depóból. A rendőrség nyomozni kezdett.

K. – első – szerencsétlensége az volt, hogy amikor Tatabányán felvette a szállítmányt, régi típusú, puhafedelű és igen viseltes személyi igazolványából a kapus rosszul írta ki az adatokat: a nevében két betűt írt el, a személyi igazolvány számában pedig az S betű helyett E-t rögzített. A rendőrség feltételezése szerint K. maga diktálta be rosszul az adatait, hogy utóbb azonosíthatatlan legyen. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ha valaki ilyen módon kívánja álcázni magát, miért nem teljesen más nevet és teljesen eltérő személyi igazolvány számot ad meg, de a jelenlegi bejegyzés célja nem K. – meggyőződésünk szerint kétségtelen – ártatlanságának igazolása, hanem annak bemutatása, milyen könnyen előzetes letartóztatásban találhatja magát valaki ma Magyarországon.

A rendőrség ugyanis – egy évi nyomozás után – azonosította K.-t, és anélkül, hogy megpróbálták volna postai úton idézni, 2012. június 1-jén megjelentek K. lakcímén, ahová negyven éve van bejelentve, és ahol idős szüleivel és beteg testvérével él. K. újabb balszerencséjére ekkor éppen külföldön tartózkodott (ami – lévén K. kamionsofőr – nem meglepő), és ezt édesanyja a rendőröknek el is mondta.

A „külföld" igen szerencsétlen hívószó egy magyar büntetőeljárásban: a rendőrök – anélkül, hogy megpróbálták volna K.-t ismételten, vagy más módon elérni – azon nyomban elfogatóparancsot adtak ki ellene. Miután K. június 7-én este visszatért a külföldi útjáról, és tudomást szerzett az elfogatóparancsról, másnap reggel önként megjelent a rendőrségen, hogy tisztázza magát. Vallomást tett, a házkutatás során átadta a rendőröknek az üggyel kapcsolatos iratokat, és megmutatta azt – a rendőrök számára korábban nem ismert – depót is, ahová az árut Tatabányáról elvitte. Ennek ellenére az ügyészség – a szökés veszélyére és az eljárás meghiúsításának kockázatára hivatkozva – indítványozta K. előzetes letartóztatását. (Az előzetes letartóztatás ugyanis akkor rendelhető el, illetve tartható fent, ha valakivel szemben – szabadságvesztéssel büntetendő – bűncselekmény gyanúja áll fent, és – egyebek mellett – tartani kell attól, hogy szabadlábon hagyása esetén megszökne, vagy megpróbálná meghiúsítani a büntetőeljárás sikerét.) A letartóztatást a Tatabányai Városi Bíróság készségesen el is rendelte, majd a Tatabányai Törvényszék, K. fellebbezését elutasítva, helyben is hagyta.

Azóta K. előzetes letartóztatását már meg is hosszabbította a Tatabányai Városi Bíróság, amit a fellebbezésről határozó Tatabányai Törvényszék ismét megalapozottnak talált. Nem kívánjuk az olvasókat az ügy részleteivel terhelni, ezért a bírói döntéseknek csak a szökésveszélyre vonatkozó megállapításait elemezzük annak érzékeltetésére, hogy ma Magyarországon olyan érvelés alapján kerülhet valaki „börtönbe" jogerős bírói ítélet nélkül, amelyről egy átlagos képességű középiskolás is látja: ellentmond a józan ész alapvető követelményeinek.

Amint azt K. védője többször (az előzetes letartóztatásról döntő bírói meghallgatáson, a fellebbezésben és egy szabadlábra helyezési indítványban is) előadta, K. 49 éves és büntetlen előéletű, egy háztartásban él – 40 éve ugyanazon a helyen – idős szüleivel és beteg testvérével, akiket anyagilag folyamatosan támogat, továbbá állandó, bejelentett munkája van. Amikor a rendőr kereste, éppen a kamionsofőri munka miatt tartózkodott külföldön, és legfőképpen: miután megtudta, hogy elfogatóparancs van kiadva ellene, nem hogy nem próbált megszökni, hanem önként jelentkezett a rendőrségen (ezt az ügy iratai között megtalálható rendőri jelentés is alátámasztotta).

Ilyen előzmények után a tatabányai bíróság egy mondatban intézi el a kérdést: a „szökés, elrejtőzés veszélye továbbra is megállapítható, figyelemmel arra, hogy a gyanúsított elfogására elfogatóparancs alapján került sor, mivel korábban külföldön tartózkodott, így alappal lehet tartani attól, hogy a gyanúsított szabadlábra kerülése esetén a hatóság elől elrejtőzne, megszökne."

Nos, vegyük sorra, miért tarthatatlan a bíróság sommás indokolása. Nem elfogatóparancs alapján került sor K. elfogására, hanem – bár valóban volt ellene elfogatóparancs kiadva – önkéntes jelentkezése nyomán. Az elfogatóparancsot ráadásul úgy adták ki a rendőrök, hogy csak egyszer próbálták személyesen felkeresni, és miután édesanyjától – a valóságnak teljesen megfelelő – információt kaptak a külföldi tartózkodásáról, nem adtak K.-nak második esélyt (pl. idézés átadásával). K. ráadásul azért volt külföldön, mert ez bejelentett, legális munkájának elkerülhetetlen velejárója. Mindezeket azonban a bíróság teljes mértékben figyelmen kívül hagyta, mint ahogy azt is, hogy K. külföldről (már azt követően, hogy a rendőrségi érdeklődésről tudomást szerezhetett) hazatért, és menekülés helyett besétált az első útjába eső rendőrőrsre: itt vagyok, rendelkezzenek velem.

Nehéz erre mit mondani, mint ahogy arra is, hogy miután a védő mindezt kétségbeesetten újra leírja a fellebbezésben, érveit a másodfokú bíróság mindössze ennyire méltatja: „A fellebbezések nem alaposak. Az elsőfokú bíróság végzésében írt indokok mindenben helytállóak." (Ez egyébként önmagában is jogsértő, mert az Alaptörvényben is szereplő tisztességes eljáráshoz való jog a strasbourgi mérce szerint magában foglalja az „indokolt döntéshez" való jogot, tehát azt a követelményt, hogy a bíróságok a védelem releváns érveivel érdemben foglalkozzanak, és részletesen megindokolják, hogy miért nem fogadják el azokat. A törvényszék döntése – finoman fogalmazva – nem felel meg ennek az elvárásnak.)

Így K. most várhatja, hogy eljöjjön a szeptember, előzetes letartóztatása „felülvizsgálatának" időpontja, és remélheti, hogy olyan bíróhoz kerül az ügye, aki hajlandó megfontolni az érveit, és levonni a kézenfekvő(nek tűnő) következtetést: nem áll fent szökésveszély olyasvalakinél, akinek külföldről való visszatérése után első dolga jelentkezni a rendőrségen.

Szökésveszély és józan ész

K.-t nyilván nem vigasztalja, hogy nem ő az egyetlen, akit a logika legelemibb szabályaival dacoló okfejtés alapján tartanak vagy tartottak előzetes letartóztatásban. Már Strasbourgban van például annak a férfinak az ügye, aki miután 2007 januárjában megtudta, hogy súlyos bűncselekménnyel kapcsolatban keresték a lakásán a rendőrök, ügyvédjével együtt jelentkezett a rendőrségen. Előzetes letartóztatásba helyezték és 2007 októberéig – a vádirat benyújtásáig – azon az alapon tartották bent, hogy szabadlábon hagyása esetén megpróbálná meghiúsítani az eljárást. A szökésveszélyre ebben az időszakban egyetlen bíróság sem utalt, ami az önkéntes jelentkezésre tekintettel logikusnak tűnik. Minthogy azonban az eljárás meghiúsítása a nyomozás lezárása után (amikor már minden bizonyíték összegyűlt) igen nehézkes, és a bírói gyakorlat sem igen fogadja el az erre való hivatkozást a vádirat benyújtását követően, 2007 októbere után a bíróságok elővették az addig sehol fel nem bukkanó szökésveszélyt és azon az alapon tartották bent a férfit 2008 decemberéig, hogy ha szabadlábra helyeznék, biztos megszökne. Az önkéntes jelentkezés tényét egyre reményvesztettebben ismételgető vádlott és védő érvei egyszerűen lepattantak a döntéshozókról.

Hasonlóan abszurd a környezetvédő Zsák Ferenc sajtónyilvánosságot is kapott ügye, akit büntetlen előéletére és részletes vallomására tekintettel a nyomozási bíró nem helyezett előzetes letartóztatásba, így elsőre szabadon távozhatott, azonban az ügyész fellebbezése alapján a megyei bíróság mégis elrendelte a letartóztatását. Bár az elsőfokú döntés és a fellebbezés alapján elrendelt letartóztatása közötti két hétben Zsák Ferenc a debreceni lakhelyéről felutazott Budapestre, hogy a rendőrség idézésének eleget téve ismételten vallomást tegyen, majd visszatért a bejelentett lakcímére, a megyei bíróságot a védő nem tudta meggyőzni, hogy a gyanúsítottnál nem áll fenn a szökés veszélye.

Ide vág Hagyó Miklós nagy nyilvánosságot kapott esete is, akiről 2009 végén már mindenki tudta, hogy amint országgyűlési képviselői mandátuma lejár és mentelmi joga megszűnik, büntetőeljárás fog indulni ellene. Néhány nappal az új országgyűlés 2010. májusi megalakulása előtt Hagyó jelezte a rendőrségnek, hogy kész a hatóság előtt az ellene irányuló vádak tisztázása érdekében megjelenni, ez azonban nem akadályozta meg az előzetes letartóztatását. Az ismételt védői beadványok ellenére a bíróság sokáig nem volt hajlandó tudomást venni arról a tényről, hogy mentelmi jogának hatálya alatt Hagyó senkitől sem zavartatva hagyhatta volna el az országot, de nem tette. Bizarr módon a bíróság még azt is a szökésveszélyt megalapozó tények közé sorolta, hogy a volt polgármester-helyettes 2009 őszén nagy értékű ingatlant adott el, holott ez nyilvánvalóan azt jelenti: nem csak a mentelmi jog tette volna számára lehetővé a szökést, hanem a pénze is meg lett volna hozzá.

Azt, hogy a külföldi tartózkodás ténye, emlegetése nem szerencsés, ha valaki büntetőeljárás hatálya alatt áll, annak az első fokon letöltendő szabadságvesztésre ítélt, de a másodfokú eljárás idején szabadlábon védekező férfinak az esete igazolja, aki – nehogy bonyodalom legyen belőle – jelezte az ügyészségnek: két hétre Ázsiába utazik. Az ügyészség szökésveszélyre hivatkozva nyomban indítványt tett a férfi házi őrizetére (mivel előzetes letartóztatásba helyezni eljárási okokból már nem lehetett), és másodfokon a bíróság ezt annak ellenére el is rendelte, hogy addigra a férfi az előzetes terveknek és a korábbi bejelentésnek megfelelően régen hazatért.

Megjegyzendő, hogy a fenti ügyek szenvedő alanyai – hónapok vagy évek után végül mégiscsak bekövetkező – szabadlábra helyezésük után mindannyian megjelentek a hatóságok, bíróságok előtt, szökést, elrejtőzést nem kíséreltek meg.

Hogyan fordulhatnak elő ilyen nyilvánvalóan, szemet bántóan megalapozatlan érvek egy olyan bírói döntésben, amely a legsúlyosabb büntetéssel (a szabadságvesztéssel) azonos jellegű hátrányt okoz egy jogerősen bűnösnek még nem talált személynek, s amelyet éppen ezért illene véresen komolyan venni?

Többféle válasz létezik a kérdésre. Egyesek szerint a bírák azért támaszkodnak nagymértékben az ügyészi indítványra és hagyják figyelmen kívül a védők – mégoly megalapozott – érveit, mert – még ha öntudatlanul is – nem tartanak azonos távolságot az ügyvédektől és az ügyészektől. Ennek oka részben az intézményi kultúra, részben az eljárási szerepekkel kapcsolatos felfogás. Mind a bírák, mind az ügyészek állami alkalmazottak, akiknek feladata az igazság érvényre juttatása, ezzel szemben a „magánvállalkozó" ügyvédek elsődleges feladata védencük érdekeinek védelme még akkor is, ha történetesen bűnös. A hozzáállásban tapasztalható különbségre példaként egyes ügyvédek azt a szerencsére visszaszorulóban lévő jelenséget hozzák fel, hogy a tárgyalások előtt, amikor a bírói tanács tagjai már bent vannak, az ügyészek külön hívás nélkül is beléphetnek a tárgyalóterembe, és esetenként hosszasan társalognak a bírákkal, míg az ügyvédeknek meg kell várniuk, hogy a bíróság beszólítsa őket.

Mások úgy vélik, az a döntő, hogy az előzetes letartóztatásról határozó bíró számára személyesen sokkal kisebb rizikó bent tartani, mint kiengedni a terheltet. Ha nem rendeli el vagy hosszabbítja meg az előzetes letartóztatást, és a gyanúsított/vádlott megszökik, vagy újabb bűncselekményt követ el, sokkal élesebben merülhet fel a bíró személyes felelőssége, mint ha az eljárás végén felmentik a vádlottat, vagy ha a strasbourgi bíróság – évek múltán – megállapítja: szükségtelenül, illetve szükségtelenül sokáig volt előzetesben. Ilyen esetekben nem a bíróság, hanem a – Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium által képviselt – magyar állam fizet kártalanítást, vagy kártérítést, és soha senkiben nem merül fel, ki és miért nem helyezte időben szabadlábra a panaszost.

Úgy gondoljuk, célszerű lenne – az angolszász országok gyakorlatához hasonlatosan, de az ottaninál rövidebb tartamban – megkövetelni, hogy a bírák ítélkezési tevékenységük megkezdése előtt legalább egy-két évig ügyvédként tevékenykedjenek. Így saját tapasztalatuk lenne számos, egy büntetőeljárásban kulcsfontosságú kérdésről: arról például, hogy mi minden kerülhet hajnali 1 óra körül egy rendőrségi jegyzőkönyvbe, de arról is, milyen az, ha az ember visszhangtalanul szajkózza akár évekig, hogy nem állhat fent a szökésveszély valakinél, aki maga jelentkezett a rendőrségen, amikor megtudta, hogy körözik.

Akárkivel megtörténhet?

És hogy miért lehet mindez fontos a kedves jogkövető olvasó számára – amellett, hogy az esetenként milliós kártalanítást és kártérítést az ő adójából is fizetik – jól megvilágítja a 2006. szeptemberi tömeges előzetes letartóztatások példája. A tévészékház ostroma utáni napokban számos olyan embert állítottak elő, majd vontak büntetőeljárás alá, aki véletlenül keveredett a zavargások közelébe. Az ügyész 172 esetben kezdeményezte az előzetes letartóztatást, amiből 145 esetben a bíróság azt el is rendelte, 12 esetben pedig házi őrizetbe helyezte a gyanúsítottat. Az ügyek jelentős része büntetlen előéletű, rendezett családi körülmények között élő fiatalokat érintett, hiszen jellemzően ők tartózkodnak az utcákon azokban az esti időpontokban, amikor a rendőri akciókra sor került. Sokukkal szemben utóbb meg is szüntették a nyomozást, mert nem volt bizonyítható, hogy részt vettek a randalírozásban.

Noha törvényi követelmény, hogy az előzetes letartóztatásnak minden esetben az ügy és az érintett személy egyéni körülményeinek tüzetes vizsgálatán kell alapulnia (hiszen csak így lehet aggálytalanul megállapítani, hogy fennáll-e az adott esetben pl. az eljárás meghiúsításának veszélye), a 2006. szeptemberi ügyek iratai elképesztően sematikus bírói döntéshozatalról tesznek tanúbizonyságot. Mennyire lehetett például egyéniesített annak a bírónak a végzése, aki 19 gyanúsítottat helyezett előzetes letartóztatásba egy olyan hatoldalas döntésben, amelyből öt oldalt a gyanúsítottak és védőik adatainak felsorolása tett ki, és a maradék egy oldal nagy része a feltételezett bűncselekmény leírásáról szólt?

Valószínűleg nem függetlenül a széleskörű társadalmi felháborodástól, a másodfokú bíróságok ezekben az ügyekben valóban alaposan megvizsgálták, bent kell-e tartani mindenkit, és több mint 110 esetben elengedték a gyanúsítottakat. Utóbb azzal indokolták a nagyszámú szabadlábra helyezést, hogy míg az elrendeléskor a folyamatban lévő zavargások miatt nagy volt a bűnismétlés veszélye, addig a másodfokú döntések meghozatalának idejére lecsillapodtak a kedélyek, így emiatt már nem kellett senkit bent tartani. A helyzet azonban az, hogy az általános közhangulatra nem, csak a konkrét gyanúsított személyében rejlő bűnismétlési hajlandóságra lehetett volna hivatkozni, így még akkor sem lehetne helytálló ez a nagyszámú megalapozatlan letartóztatást magyarázó érvelés, ha valóban ez volt az első- és másodfokú bíróságok – más esetekben lényegesen ritkább – véleménykülönbségének oka.

Az elsőfokú döntések után azonban a Helsinki Bizottság (amely az ügyben nyílt levelet intézett a Legfőbb Ügyészséghez, a Legfelsőbb Bírósághoz és az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumhoz) számos döbbent telefont kapott kétségbeesett szülőktől, akik értetlenül álltak az előtt, hogy „jó családból való", a törvénnyel korábban soha összeütközésbe nem keveredett gyermekük hogyan kerülhetett gyakorlatilag az ügyész „bemondására" előzetes letartóztatásba. Az embernek ilyenkor nyilvánvalóan az a feladata, hogy bíztassa az elkeseredett családtagot, és nem tiszte kioktatni a hozzáfordulót, de elkerülhetetlenül felmerült bennünk a gondolat: pontosan ez folyik évek óta, éppen ez történik meg rendszeresen az iskolázatlan, marginalizálódott társadalmi csoportok tagjaival. 2006 őszén azonban olyanok is megtapasztalták az állami szervezetrendszer árnyékos oldalát, akik státuszuknál, iskolázottságuknál, anyagi helyzetüknél fogva jellemzően nem kerülnek abba a helyzetbe, hogy rá kelljen döbbenniük, mennyire kiszolgáltatottak lesznek, ha a hatóságok csak papíron tartják be az eljárási szabályokat, amelyek feladata, hogy MINDENKIT megvédjenek az önkényes intézkedésektől, döntésektől.

Ezért bármennyire közhelyszámba is megy: észben kell tartanunk, K. története bármelyikünké lehet. Ha a bíróság nem veszi komolyan a jogvédelmi szerepét, elég ehhez egy szakadt személyi és egy figyelmetlen portás. És ha végül fel is mentik K.-t, a börtönben töltött hónapokat senki nem adja vissza neki és a családjának.

Szerző: Dr. Kádár András Kristóf

Az eredeti publikáció megjelent:
http://helsinkifigyelo.hvg.hu/2012/08/08/elozetes/