Világvége Napja Azaz A DOOMSDAY Elérkezett

Ha kinézünk az ablakon láthatjuk: pocsék idő van, kissé melegedő tendenciával. Ha pedig a sajtót olvassuk, akkor azt láthatjuk ma kitört a világvége. Lejárt a naptár. A mayák naptára. Pedig….

Ha megnézzük alaposabban nem történt semmi. Csak egy hosszó ciklus kezdődik előlről. És a világ egyelőre fordul tengelyén. Vannak akik ma rettegve az óvóhelyükre menekülnek. Nekik küldöm olvasmányul Garai Gábor versét:

Garai Gábor: Milarépa halála

Hogy Milarépa már mindent tudott,
s házát utolszor is felépítette,
és úgy cserélt, kedvére, alakot,
miként tavasszal téli szőrt a medve;

s szavára dombot növesztett a táj,
s fölfelé hullt a kő, ha ő akarta –
egy este eljött érte a halál
és leült mellé pipálni a padra.

– Eljöttem érted – mondta. – Készülődj! –
Majd jó soká hallgattak mind a ketten.
Messzire néztek, és szemük előtt
eltünt a föld a hízó szürkületben.

– Várj, holnapig még hadd gondolkodom –
szólt Milarépa -, s tudom, hogy megértesz! –
A halál elment. S másnap jókoron
indult a láma öreg mesteréhez.

– Ó, Mester – szólt – a halál hívogat,
de érzem, volna rajta is hatalmam;
ma este még újból meglátogat,
ó, engedd, hogy házamtól elzavarjam! –

A Mester válaszolt: – Megteheted,
ha sajnálod itthagyni por-hazádat;
ha rákiáltasz, szót fogad neked,
de vésd eszedbe: ez tilos varázslat! –

– Ha megteszed, többé nem hajt a fű
szavadra rózsát, és a kő sem enged
intéseidnek, és az együgyű
bodzák többé datolyát nem teremnek;

– enned kell akkor, ha megéhezel,
s vágyadon nem lesz elmédnek hatalma…
Én ennyit mondok, – te meg úgy teszel,
ahogy a szíved óhaja sugallja. –

Így szólt a Mester, aztán lefeküdt.
És Milarépa illőn megköszönte.
S hazamentében játszott: színezüst
virágport hintett a meddő rögökre;

szólt a folyónak, folyjon vissza – és
megtette; minden engedett szavának,
a fán halak csipogta, s a nehéz
elefántok az égen szálldogáltak.

S ő hazaérve, elgondolkodott,
elévődött a felborult világgal.
Utána mindent helyére rakott
s még aznap este elment a halállal.

Mert a világvége hangulat nem más, mint saját rettegésünk kivetítése a környezetre. És egyben hatalmas üzlet. Budapesten is van Világvége party utolsó vacsorával, de sok helyen a világban. A televíziós adók -némelyike nagyon jó – összeállításokat és műsorokat sugároz ebből az alkalomból. A politikusok pedig… folyamatosan tervezik, hogyan csináljanak hülyét polgáraikból, újabb és újabb adókat kizsarolva belőlük, a nyugdíj és a társadalombiztosítás gazdaságig okokra való hivatkozásával hogyan kergessék a halálba vagy éppen az önkéntes (és államilag egyes országokban segített!) öngyilkosságba polgáraikat. Mert a legfeleslegesebb tényező a polgár, aki zavarja a kisded játékaikat. Különösen, ha gondolkodik.

Szóval világvége van. Nálunk. Ausztráliában már elmúlt a vész. Ott már nevetnek a rettegőkön és megint boldog fogyasztásban élik ki megkönnyebbülésüket. Talán azoknak van igazuk, akik azt mondják, most egy újabb, jobb korszak kezdődik? Vagy talán minden rosszra fordul?

Az emberségé vagy az üzleté, a minden emberen átgázoló szabados kereskedésé a jövö? Hülyéket nevelünk, mert az boldog birka fogyasztó és politikus hozsannázó automata vagy éppen gondolkodó, felelős állampolgárokat? A tudósok magukat az Inkvizicó Szent tudatmosó feladatára felkent, minden újat, más véleményt eltipró kasztot alakítanak ki maguknak, vagy éppen alázattal az emberek a köz valós jólétét és a jobb megismerést szolgálják?

Az biztos, hogy a Nap körül kering a Föld, mely forog tengelyén. A dolgok működnek. Csak az emberi kapcsolatok szűntek meg. Korábban, évtizedekkel ezelőtt. Magyarországon valamikor a harmincas években…. Amikor ember és ember, tudás és tudás között szépen lopakodva felrúgták az egyenlőséget, emberi családi baráti viszonyokat verve szét. Amikor a családi vállalkozás vitte előre a világot, és amikor a később arisztokreténeknek és rettegett nagytőkéseknek beállított emberek (Ganz Ábrahám és a hozzá hasonlóak) vállalkozásukkal a közjót IS képviselték, olyan szociális intézkedéseket adva munkásaiknak, amit ma hallva csak ámulunk. Ezért inkább hallgatunk róla. Amikor a nyugdij nyugdij volt. És nem lassú fájdalmas eszköz a nemlétbe szenderüléshez. Amikor az egyetemen Eötvös Loránd és a többiek a maga korának szintjén, a tanulókat magán és egyházi ösztöndíjakkal segítve újat, korszakalkotót alkotott. Ahelyett, hogy a helyért marakodó tanárok és diákok szép lassan egy formális intézménnyé degradálják. Ahol a tanulók megleckéztetése (a nyelvvizsga amnesztia elszabotálása a rektor urak részértől ezt nagyon szépen mutatta) a fontosabb, mint a használható ismeretek elsajátítása. Ahol a képmutatás és a formalizmus fontosabb az eredménynél.

Világvége van. Egyelőre hivatalosan. Egészen holnap reggelig. Éjfélkor pedig a maya naptár kereke visszatér a nullapontra és ujra kezdődik a ciklusok számolása. Csupáncsak új korszak kezdődik.

Rossz vagy jobb lesz? Nem tudjuk. De tőlünk is függ. Sőt csak tőlünk. Mennyire hagyjuk megvezetni magunkat. De miért is hagynánk, az a sorsunk. Erre programoztak bennünket? Vagy mégsem?

Johannes