War Inside My Head – programdömping, szélvihar és Suicidal Tendencies a Sziget nyitónapján

A fesztivál-tudósítások lassan időjárás-jelentéssé alakulnak. A nyitónapra, hűvös időt, erős hideg szelet, napsütést és igen-igen erős, sűrű programot kaptunk. Egyik nagy, hazai internetes újság hasábjain jelent meg egy ajánló azzal a szöveggel, hogy aki az első napra rakja össze személyes programját, mindenképp készüljön fel a lemondásra. Azaz valamelyik koncertet be kell áldozni azért, hogy egy másik fontosat látni tudjon az ember. Ez a helyszínen aztán kiemelten valóságosnak tűnt számunkra. A rutinos Sziget-látogató már úgyis megtanult lemondani, hiszen lehetetlenség mindenhol ott lenni – 18 év pedig elég tanulóidő még egy rendezvény történetében is.

A fesztivál-tudósítások lassan időjárás-jelentéssé alakulnak. A nyitónapra, hűvös időt, erős hideg szelet, napsütést és igen-igen erős, sűrű programot kaptunk. Egyik nagy, hazai internetes újság hasábjain jelent meg egy ajánló azzal a szöveggel, hogy aki az első napra rakja össze személyes programját, mindenképp készüljön fel a lemondásra. Azaz valamelyik koncertet be kell áldozni azért, hogy egy másik fontosat látni tudjon az ember. Ez a helyszínen aztán kiemelten valóságosnak tűnt számunkra. A rutinos Sziget-látogató már úgyis megtanult lemondani, hiszen lehetetlenség mindenhol ott lenni – 18 év pedig elég tanulóidő még egy rendezvény történetében is.

Kezdjük ott, hogy aki nem sátorral van kint, annak egy késő éjszakába nyúló koncertnézés után fizikai képtelenség elérni a másnap délután háromkor kezdődő idősávot. A kezdőnapi programokra lefordítva ez azt jelenti, hogy rögtön lőttek a Pop-Rock Nagyszínpadon The Maccabees és az MR2 Nagyszínpadán a Fresh Fabrik megtekintésének. Ez pediglen még csak a kezdet. A tradicionális ír kocsmazenét játszó kaliforniai Flogging Molly 16:30-kor már az elérhetőek közé tartozik, ezt mutatja az is, hogy a zúgó szélben az általunk vártnál is nagyobb tömeg volt rájuk kíváncsi. A műfajon belül egyedüli stílust választó csapat 2004-es lemezét a nagy példaképnek, Joe Strummer-nek a Clash frontemberének ajánlotta, aki Shane MacGowan távollétében 1991-ben egy évet turnézott az ír népzenei-rock/punk műfaj ikonjával, a The Pogues-szal.

Ezzel egyidőben a Világzenei színpadon egy müncheni fúvós hiphop formáció a LaBrassBanda kezdett. Bajor rövidgatyák, népdalok, hiphop és balkáni dallamok együtt. A csapat főleg a külföldön élő németek első számú kedvence, jártak Oroszországban, Zimbabwe-ben is a Goethe Intézet szervezésében, de felléptek a Roskilde Fesztiválon is. Mire ők befejezték a Pop-Rock Nagyszínpadon már javában zúzott a Rise Against Chicago-ból, akik hardcore-punk-ként definiálják magukat valahol a Bad Religion és az Anti-Flag nyomdokain, antiglobalizációs felhanggal. Ehhez képest a szerdai Nagyszínpadon jobban hasonlítottak a manapság bizonyos körökben igen divatos (figyelem, ellentmondás, de igenis trendi!) harcos kirakat állat- és természetvédők középszerű protest-rockzenekarához, mint meggyőződéses punkrockerekhez. Saját közönségük legnagyobb megelégedésére. Ők azok, akik szerint minden normálisan élő és táplálkozó ember egy potenciális gyilkos. Ehhez még erősítést ad, hogy a dobos kivételével a többi zenekartag straight edge (szigorúan alkohol és drogmentes életet él) és mindegyikük vegan. A nemzetközi állatvédő szervezet a PETA kiemelt támogatói – ez is mutatná, hogy lehetnének igazán hitelesek is, ha üzenetük átjutna a rivaldán – de valahogy most nem így alakult. Ráadásul a számok alatt még avatatlan fülnek is feltűnhetett a szétesés, ami élvezhetetlenné tette még a maradék erőfeszítéseiket is.

Így jutottunk rövidúton vissza a világzenei deszkák elé, a francia Les Hurlements d'Léo zenéjéért, akik 5 év szilencium után 2011-ben adtak ki új lemezt Bordel de luxe címmel. A francia szigetlakók és a magyarországi francia-oktatás mindenkori résztvevőinek legnagyobb örömére. Ők ugyanis erősen társadalomkritikus, cinikus és maró gúnnyal telített dalszövegeiket csakis francia nyelven adják elő. Sanzon rockzenei alapokon, kis ska-val megbolondítva. Így aztán azok számára is élvezhető marad a koncert, akik nem értenek egy szót sem az ő nyelvükön. Ehhez sokban hozzájárul a színpadkép fő látványeleme, a Moulin Rouge hangulatát idéző öltözetű táncos-díva is. Őket követte a barcelonai Ojos de Brujo búcsúkoncertje, a flamenco fúzió szerelmeseinek azonban nincs oka elkeseredni a csapat tagjai külön projektekben folytatják tovább a zenélést.

A rohanásnak itt persze messze nincs vége, mert bár nagyon hívogató a Pop-Rock Nagyszínpad első napi line-up-ja az amerikai underground nagyágyú Interpol és a napi főelőadó, a brit Pulp fellépésével, a mi szívünk másfelé húzott.  A Pulp-ra annyiszor nyomták rá a divatteremtő brit-pop jelzőt, pedig 1978-ban alakultak megelőzvén korukat és a könnyűzene megfelelő irányzatait, így csak a '90-es évek elején futottak be – bepótolva minden addigi erőfeszítést. Mi előbb az A38 sátrába igyekeztünk, mintegy terepszemlére, hogyan is kell helyezkedni egy jó koncertélmény és főleg jó fotók szempontjából. Pár perces körülnézést terveztünk Motörhead előtt (Rock-Metal Nagyszínpad) az ott fogadó látvány okozta döbbenet mégis hosszabban ottmarasztalt minket. A sátorban az olasz elektronikus zene újdonsült fenegyerekei a Bloody Beetroots and Death Crew 77 zúzott. Mit tagadjuk a zaj amit kiadtak magukból inkább hasonlított egy egész gyáregység aznapi gyűjtött zajszennyezésére, mint zenére, de ízlések és pofonok, mint tudjuk nem egyformák. A többnyire külhoni fiatalok viszont árkon-bokron át, megbabonázva rohantak a sátor felé és aztán a színpad elé, lökve, taposva mindenkit, hogy ott őrült és vad ugrálásba, hadonászásba kezdjenek. Tisztelt félősök, szülők és előítéletesek, nyugodtan elhihetik nekünk, ilyesmi rock/punk-koncerten nem fordul elő – a pogó ehhez képest szalontánc.

Akkor hát irány a Motörhead, a megkerülhetetlen klasszikus. „We are Motörhead and we play rock'and'roll", azaz „ez a Motörhead és mi rock and rollt játszunk" és tényleg. Vegytiszta, pontos, erőteljes és dübörög rendületlenül – ez a Motörhead. Magyarországon tizedszerre járnak, először 1984-ben jártak itt. Ebből a Szigeten másodszor, de a Hegyalja Fesztiválon is kétszer léptek fel eddig. 1996-ban, az akkor még Pepsi Sziget néven futó fesztiválon a Nagyszínpad főelőadója voltak egy kánikulai estén, nem túlzás a színpad körüli fákon is lógtak és ugráltak a rajongók. Akkor még nem volt VIP Szeparé a színpad mellett, úgyhogy a most megkímélten hangulatvilágítással díszített fák keményebb időkről is tudnának mesélni. Kicsit tartottunk is attól, hogy nem lehet majd a színpad közelébe se jutni – de aztán sikerült. A tömeg persze elképesztő volt, ahogy a hangulat és maga a koncert is. Van zenekar, akikben nem lehet csalódni. Lemmy basszusgitáros, Phil Campbell gitáros és Mikkey Dee dobos triója – ebben a felállásban 1995 óta – elementáris erővel zúznak a színpadon és immár többé-kevésbé nagypapakorban, de még mindig hitelesek. Még mindig tudnak újat alkotni, legjobb példa a legutolsó nagylemez és még mindig 100% mindent beleadnak. Leírhatatlan az a kőkemény állandóság, amit a rockzenében képviselnek 1975 óta és a tény, hogy minden egyéb kedvenc keményebb rockzenei műfajunk nem létezhetne nélkülük, anélkül a stílus nélkül, amit megteremtettek és a védjegyüké vált. Hangosítás ide, rossz fények és az érdeklődéshez mérten kis terület oda – hibátlan és kőkemény programot láthattunk.

Pontosabban az koncert utolsó tíz percéről hitelesen nem nyilatkozhatunk, fájó szívvel, de ott kellett hagyni egy másik, bár hozzájuk mérten kisebb kaliberű klasszikus miatt. Ha egyáltalán érdemes volna kalibereket meg bármilyen összehasonlításokat tenni. Az A38 sátrában, némileg szadisztikus szervezési ötlet eredményeképp a Motörhead koncertjének vége előtti idősávra osztották be a Suicidal Tendencies-t. Külön cikket érdemelnének a kaliforniai hardcore  trash-metal emblematikus figurái. Az ST-t 1981-ben alapította az énekes-frontember Mike Muir még punkegyüttesként a Los Angeles-i Venice Beach-en. Rengeteg legenda és rémtörténet övezte a csapatot, leginkább szókimondó, kritikus szövegeik és a vélt/valós  bandatagság miatt. Utóbbi alapját a Mike Muir és a fanatikus rajongók által védjeggyé vált kék, speciális mintás, jellegzetesen megkötött bandanna, fejkendő adta. Lemezeik rengeteg munkát adtak a nyolcvanas-kilencvenes évek cenzorainak az USA-ban és világszerte. Jópár kiadó és lemezstúdió legénységét idegelték ki konokságukkal, önfejűségükkel és azzal a meggyőződéssel, hogy mindig közönségközeli zenekar akarnak maradni, nem agyonsztároltak. Zenéjük hallható az Iron Man filmben és a Miami Vice sorozatban is. Mivel az évek során különböző tagcserék és viták borzolták rajongóik idegeit, mi itthon elkönyveltük őket azok közé a kedvencek közé, akiket sajnos hazai pályán sosem láthatunk. Később jöttek a hírek új lemezről, újjáalakulásról – de azt sosem reméltük, hogy 2011-ben leírhatjuk a Suicidal Tendencies már második koncertjét adja Magyarországon. Bármilyen hihetetlen is, szerdán este a Sziget A38 sátrában a magyar közönség másodszor találkozhatott a három eredeti taggal fellépő skate-punk-hardcore formációval: Mike Muir ének, Mike Clark – ritmusgitár, Dean Pleasants – szólógitár, Stephen „Thundercat" Bruner – basszusgitár, Eric Moore dobok. A dobokat felfújható cápák vették körül színpaddíszítésként, a hangosítás erős kivetnivalókat hagyott maga után, az első számot szinte csak a szövegről lehetett felismerni (You Can't Bring Me Down), a számok közt Mike Muir hosszasan filozofálgatott a számok felvezetőjében, többek közt a gördeszkázás és az élet hasonlóságairól, azaz kellő ügyesség és szerencse kell ahhoz, hogy ép bőrrel megússzon valaki egy kemény pofára esést mindkét területen. A kiselőadások mellől persze nem hiányozhattak az olyan alapművek, mint a Possessed To Skate, I Saw Your Mummy vagy a koncert elején rögtön elhangzó War Inside My Head. Ez utóbbinak a videoklipje 1991 táján jutott el hazánkba az új időknek új szeleivel, az MTV ( Music Television) képernyőjén. Jelen sorok írója még ma is tisztán emlékszik arra, hogy elképedve meredt a képernyőre, ahol egy hatalmas skate-parkban gördeszkások és BMX-esek együtt mutatják be tudományukat és aztán együtt buliznak egy kimondhatatlan nevű együttes zenéjére, akik valami irgalmatlan gyors és kőkemény metált nyomnak – mindezt az óceán partján, kék kendőkben. Akkoriban olyan volt ez, mint egy jelenés. Valószínűtlen. Piszok nehezen lehetett a számaikat, lemezeiket egyáltalán beszerezni itthon. Aztán kialakult egy szűk rajongói réteg, akik senkit nem engedtek szinte maguk közé. Ettől azért még lehetett nagyon szeretni a Suicidal Tendencies-t, csak kicsit furán hangzott a Ká-Európai atmoszférában, amikor Cyco Miko arról szónokolt az utolsó kislemez címadója ürügyén (The Suicidal Family), hogy mindenki egy család, aki őket meg a gördeszkázást szereti. Hahaha, idehaza kevés annyira kirekesztő szubkultúrát lehetett találni a kilencvenes évek elején, mint a keményvonalas gördeszkások és a ST-fanatikusok. Hiába Los Angeles és az amerikai gondolkodásmód messze van, a kulturális mikroklíma pedig itthon nálunk. De ne menjünk ennyire veszélyes vizekre egy koncert miatt, pláne, hogy Muir-ék bizonyítva polgárpukkasztó fenegyerek mivoltuk lényegét alaposan próbára tették a biztonságiak idegeit. Az utolsó szám alatt az énekes felhívta a színpadra a rajongókat, jöjjenek ahányan csak bírnak és szeretnének. A zenekar végül nem látszott, csak hallatszott az ugráló tömegben, az biztonságiak meg próbáltak minél több embert kint tartani a nézőtéren, kevés sikerrel. A rátermettebbek még a műanyag-cápákat is megszerezhették. Igaz a koncert inkább kisebb klubokba való, de mi akkoris gazdagabbak lettünk egy sosem remélt élménnyel és egy kis ízelítővel abból milyen lehet a nyári óceánparton gördeszkás punknak lenni. Köszönjük! Still Cyco After All These Years…

Verner Adrienn – Szvitek Péter

Fotó: Szvitek Péter