You’ll Never Walk Alone – Sohasem Mész Egyedül Sziget Második Nap

Van egy punk együttes Németországból, Észak- Rajna-Vesztfáliából, akiket évek/évtizedek óta szinte figyelmen kívül hagy a magyar zenei újságírás. Ez pedig még a legjobb helyzet, mert ha megemlítik, akkor abból gúnyolódás, lenézés és lehúzó kritika lesz, vagy leginkább ez mind egyszerre. Korra, nemre és stílusra való tekintet nélkül köszörülik a tisztelt kollegák az epés megjegyzéseiket rajtuk, egy-egy koncerten való részvétel után vagy csak úgy ismeretlenül, a programajánlókat böngészve. Aki nem ismerős a műfajban vagy eddig nem jött volna rá a Toten Hosen-ről van szó. A Sziget második hivatalos napján ők kapták ugyanis a délután 6 órás idősávot, olyan társaságban, mint az angol The Ting Tings, a Bloc Party vagy épp Fatboy Slim. Az utóbbiak nyilván ismerősebbek a slágerlistákról vagy a zenetévék klipjeiből.

Pedig a DTH (Die Toten Hosen) idén 27-ik éve képviseli a punk műfajt világszerte, ezen belül is a német punkot. Az együttes 1982-ben alakult Düsseldorfban, többnyire a ZK nevű csapat tagjaiból és a dobos kivételével máig az eredeti felállásban játszanak: Campino (Andreas Frege, ének), Andi (Andreas Meurer, basszusgitár), Breiti (Michael Breitkopf, gitár), Kuddel (Andreas von Holst, gitár), Vom (Stephen George Ritchie, dobok).

A dobos még abban az évbe kilépett, helyét Wölli (Wolfgang Rohde) vette át, aki egészen 1999-ig dobolt a DTH-ban, amikor súlyos gerincproblémái miatt nem folytathatta tovább. Ekkor került a dobok mögé Vom. Számaik nagy része németül íródott, de találni azért angol szöveget is illetve kétnyelvű számokat. Ez nem csoda, hiszen az énekes/szövegíró Campino maga is angol-német kétnyelvű családból származik. Amíg itthon legtöbben a vicczenekar-sörpunk-futballindulók hármas alatt végképp leírja a csapatot, hazájukban és a világ jobban informált területén mára már példaképpé nőtték ki magukat. Nem is véletlenül. Az énekes, polgári nevén Andreas Frege hazájában már a '80-as évek végétől elismert tagja a művészvilágnak. Itt pedig még véletlenül sem a napjaink celebjeit kell érteni. Campino színészként is megállja helyét, mind színpadon, mind a filmvásznon.

Ismert médiaszereplőként pedig nem kisebb sajtóorgánumok bízták meg, mint a „der Spiegel" akik számára Paul McCartney-val és Angela Merkel-lel is készített interjút. Zenei szakmai lapok számára pedig Joey Ramone-val, a The Clash együttessel. De volt szereplője Wim Wenders filmjének is (Palermo Shooting), később pedig a híres rendező működött közre a DTH egyik videoklipjének forgatásán is. 2006-ban Bertold Brecht Koldusoperájának berlini színpadi adaptációjában játszotta a főszerepet, a darab rendezője pedig Klaus Maria Brandauer volt, akit ugye nem kell külön bemutatni.

Campino egyébként azóta is minden interjúban, mint élete és pályája legnagyobb élményét emlegeti a Brandauerrel közös munkával eltöltött időszakot. Vele és az együttessel eddig három dokumentumfilmet forgattak a német tévétársaságok, a legutolsót idén az ARD "Deutschland, deine Künstler" (Németország, a Te művészed) című sorozata keretében 1 órás dokumentumfilmet velük. Az együttes legfőbb társadalmi tevékenységének a mai napig a megkülönböztetés, a fajgyűlölet elleni és az emberi jogokért való küzdelmüket tartják. Ebben a témakörben a legintenzívebb a szerepvállalásuk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy Campino a patrónusa a Schule ohne Rassismus – Schule mit Courage projekt (rasszizmus mentes iskola – bátorító iskola) egyik iskolájának is. Mindezek után bátran kijelenthető, hogy Németországban és hazánkban nem ugyanazt jelenti punk-nak lenni és attól, hogy arrafelé ezt így is lehet, mit sem veszít a dolog a hitelességéből. Itthon talán évtizedek kellenek még ahhoz sajnos, hogy ezt megértsük és támogassunk hasonló művészeket, pedig akadna belőlük nem egy.

Ezek után talán nem túl meglepő, hogy hazai rajongótáboruk többnyire németül is beszélő emberekből áll. Az pedig természetes, hogy csütörtök késő délután elvétve sem hallani magyar szót a Nagyszínpad előtt, amikor felhangzik a erősítőkből a nagy példakép, a Ramones Blitzkrieg-bop-ja és színpadra lép a Die Toten Hosen. Hatalmas energiával indul a koncert, alig van szünet az első néhány szám között, aztán lassul a tempó és előkerül a farmerzsebből a rommá gyűrt kiscetli és a magyar szövegek, elsőként a 'sziasztok' és a „köszönöm" adekvát német fordítással utána, hadd legyenek tisztában a német szigetelők is az alapszavakkal. A későbbi cetlihasználat során aztán kerül elő cifrább is, kapunk lóf**szt a s***be, aminek igazán a német verziója hoz osztatlan sikert „ein Horsenschwantz in deinem Arsch". A következő már jobban hangzik: köszönjük a barátságot!. Hát mi is, mindeközben olyan régi alapművek hangzanak el, mint a Wünsch Dir was, a Mechanikus Narancs c. filmből is ismerős Hier kommt Alex, az Auswärtsspiel, Alles Aus Liebe, a Pushed Again vagy a Paradies. Utóbbinál az énekes megállította a zenét az első strófa után, mondván lát itt olyanokat, akik akár nála is jobban tudják a szöveget. Így került a színpadra a biztonságiak frásza közepette, egy megtermett és jócskán megszeppent hosszúhajú srác, aki Frenki-ként mutatkozott be. Feri? – kérdezte vissza Campino, mikor kiderült, hogy a fiatalember budapesti. Ekkor megkapta a korábban szerepelt kiscetli párját a földre „segítségképpen" és a mikrofont. Az együttes többi tagja pedig már leplezetlenül nevetett és folytatta a számot ott, ahol az előbb abbahagyták. Kicsit félő volt, de Feri megmentette a kisszámú magyar DTH rajongók becsületét. Becsülettel énekelte a szöveget, az együttes és Campino néha besegített, amíg zavara végképp le nem győzte őt a végén. Ekkor tisztelettel meghajolt az együttes előtt, majd átvehette díját, a sörösdoboznak látszó objektumot. Hallottunk még számokat a legújabb lemezről illetve az elmaradhatatlan 10 Kleine Jagermeistert is. Végezetül pedig a You'll never walk alone, az együttes kedvenc csapata tiszteletére, ami itt kivételesen nem a Liverpool-t jelenti, bár lehet az ellen se lenne kifogásuk. Ez bizony a Fortuna Düsseldorf kedvéért szólt.

Akinek ezek után nagy hirtelen kedve támad átmenni egy másik koncertre úgy, hogy az még tetszik is neki, az csal, kötelezőből volt a koncerten és unta vagy egyszerűen nem mond igazat. Üröm az örömben, hogy Campino-ék nem hoztak pólókat magukkal, így aztán hosszas keresés után kiderült, hogy az egész Szigeten nincs Die Toten Hosen póló. Miután mégsem engedhetjük meg magunknak, hogy csak úgy hazamenjük 75 perc őrült ugrálás után, megpróbáltunk színvonalában megfelelő programot keresni, hogy ne legyen annyira lehangoló már az összehasonlítás. Alap kedvenc helyszínünk felé vettük az irányt, a Világzenei színpad felé, ahol z Életek Éneke formáció játszott, úgy hirdetik magukat, mint az erdélyi Buena Vista. Hát jobb lett volna nem ilyen nevet választani, hiába a marketingfogások. Bereczki Csaba azonos című filmjében Kelemen László erdélyi zenész mutatja be muzsikustársait, ennek megfelelően vagy 6 különböző erdélyi zenekar és tánc-csoport lépett fel a műsoridő alatt, amolyan táncházas stílusban. Annak ellenére, hogy műfaj ma nagy reneszánszát éli, alig lézengtek a színpad előtt, ami a produkciót tekintve nem is meglepő.

Részünkről újabb Sziget-kör, némi inzultus a Roma-sátorba igyekvő, jó negyvenes „műértő közönség" részéről, aki szerint túl lassan mentünk úton, ezért a szerzők női tagját két jól irányzott lökéssel letaszította az útról, hozzátéve hogy takarodjon előle a k*** anyjába. Csak kulturáltan, ahogy szokás, sajnos nem láttam VIP vagy sajtós karszalagot viselt az amúgy jól megtermett férfiember, mielőtt bevágódott volna a Roma-sátorba. Ezek után – elnézést az olvasótól – nem biztos, hogy lesz kedvünk bemenni oda – bármennyire is nem tehet a sátor az oda igyekvő bunkókról. Megnéztük a közelben s távolban fellelhető nagyonis nívós gasztronómiai lehetőségeket, ezek közül is külön figyelmet érdemelnek a Hungaricum Falu étkezdéi, melyek zsúfolásig voltak annak ellenére, hogy a falu aznap esti programjára láthatólag kevés érdeklődő volt kíváncsi, pedig aznap a rábaközi német nemzetiség szokásait és népzenéjét ismerhették meg, a lakodalmas szokásokon keresztül.

Mi viszont vettük a irányt vissza a Világzenei színpad felé, ott ugyanis igazi legenda készülődött a fellépésre, a kubai Orquesta Buena Vista Social Club, igen ők olyan stílust és műfajt képviselnek, ami nem ront el semmilyen más élményt, sőt hozzátesz és még emlékezetesebbé teszi. Az élmény garantált. Minden alkalom ünnep, amikor az embernek még adatik alkalma színpadon látni a kubai son legendás, nagy öregjeit. Soraikban ugyanis egyre több a veszteség: idén Orlando „Cachaito" López, Ibrahim Ferrer zenekarvezető 2005-ben hunyt el, velük még találkozhatott a magyar közönség szerencsésebbik része. Nem úgy a szintén emblematikus Compay Segundo-val és Rubén González-zel, akik emlékét már csak a hangfelvételek és Wim Wenders nagysikerű dokumentumfilmje őrzi. Ez utóbbi ismertette meg igazán ezeket a kivételes kubai művészeket az európai közönséggel és alapozta meg a kultuszt, ami azóta is övezi őket. Nincs az a fáradtság, rosszkedv vagy levertség, amit nem mulaszt el a dallamviláguk és nincs az az ember, aki kibírja mozdulatlanul a koncertet. Mert a kubai dallamokra táncolni és mosolyogni muszáj, kötelező és különben sem lehet mást tenni és ehhez elegendő kereken 2 perc, amíg beállnak és elkezdik bemutatni a hagyományok szerint a zenekar ős-tagjait. A többieket pedig a műsor alatt folyamatosan. A nagy öregek a következők: Guajiro Mirabal (trombita), Jesus Aguaje Ramos (harsona), Manuel Galbán (gitáros, zongorista), Amadito Valdés (timbales – üstdob) és Barbarito Torres (kubai laud). Utóbbi a koncert végefelé mutatta be virtuozitását ezen a speciálisan latin/spanyol 12 húros gitár- és mandolin -rokon hangszeren, amikoris a zenésztársa által tartott hangszeren, háttal, vakon játszotta el egy igen gyors dallamot a szám befejező részéből. A legvégén Guajiro Mirabal is előadott még egy rögtönzött salsa szólót, mármint a tánclépéseket, amikor előrehívták bemutatni őt, majd zenésztársai látván lelkesedését meglepték némi swing ritmusokkal, persze kizökkenteni nem sikerült. Sok ismerős dallamot hallottunk a salsa, a bolero, a danzón és a guajiro világából. Nagy slágereket is, mint a Chan Chan, a Candela vagy az El Carretero. Bár nincs értelme külön kiemelni egyet sem, mivel amibe ezek a zseniális muzsikusok belekezdenek, abból biztos különlegesség kerül ki. Nagyon örülünk, hogy ismét részesei lehettünk ennek a produkciónak.

Távozóban, hogy az egymást taposó tömeg eloszlásáig is hasznosan töltsük az időt, kifelé menet még beugrottunk a MTV-Headbangers Ball sátrába, hogy megnézzük mit művel a norvég Satyricon, a gótikus black metal emblematikus képviselője. Hát némileg többet lehetett várni tőlük, mint a közönség sematikus énekeltetése vagy az agyig torzított gitárhang, pedig amúgy a zene, amikor igazán szólt – jó lett volna. Gyorsan haza is indultunk, kb az ötödik szám után

Verner Adrienn Ágnes

Fotó: Szvitek Péter