70 évesek A M. Kir. Honvédség Hegyi Csapatai

2009. október 5-én a Magyar Örökségdíjas Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum patinás falai közötti díszudvarban került sor a Magyar Királyi Honvédségben létrehozott hegyi csapatok 70. évfordulója alkalmából tartott megemlékező ünnepségre.

Dr. Holló József ny. altábornagy a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója tisztelettel köszöntötte a Honvéd Hegyivadász Alakulat veterán bajtársait, a Honvéd Hegyivadász Alakulat Alapítvány tagjait valamint a megjelenteket.

„Emlékezni jöttünk egy szép dátumra, emlékeztetni egy elit fegyvernem, a Honvéd Hegyivadász Alakulat kiváló katonáira. Habár Magyarország nem teljesében hegyi ország, de mégis kiváló jól felkészített katonákkal, tisztekkel, honvédekkel mindenkor mindenütt helytállt. Az utóbbi időkben méltatlanul elfeledett ez a fegyvernem, amely akaratban, bátorságban, tisztességben, felkészültségben, pszichikai és fizikális állóképességben talán minden alakulatot felülmúlt. Fontos ezekre a katonákra emlékezni! Felkészítésük különleges, olyan technikák kidolgozása, olyan felkészültség, amely a fortély, a talány, különböző állóképességek, a szív és a gondolkodás együttes arzenálja" – mondta Holló József megnyitó beszédében.

Tekintsük át, mit is mond a Hadtörténeti Intézet és Múzeum a m. kir. Honvédség 1939-1945 közötti Hegyicsapatokról:

A Magyar Királyság 1939 évi államhatárainak biztosítására speciális felszereltségű és kiképzettségű katonai alakulatokat rendszeresítettek. Így 1939 kora tavaszán megkezdődött a hegyicsapatok szervezése. Több hónapos előkészület után az új hadrendben október 1-jével állt fel a m. kir. kárpátaljai 1. honvéd hegyidandár. Parancsnoksága Ungváron, majd Máramarosszigeten települt, az alárendeltségébe tartozó három hegyi zászlóalj pedig Perecsenyben, Szolyván és Rahón állomásozott.

A veteránokA zászlóaljak három puskás és egy géppuskás századból, távbeszélő, árkász és aknavető szakaszból álltak. A tűztámogatást egy 4 db 7,5 cm-es hegyiágyúval felszerelt üteg biztosította a zászlóalj részére. Ehhez kapcsolódott a zászlóalj-vonat, mely az utánpótlást látta el, valamint a zászlóalj-törzs. Háborúban beállításra került még egy felderítő szakasz is. A zászlóaljakat úgy alakították ki, hogy mind gazdászat-közigazgatási, mind pedig harcvezetési szempontból önállóak legyenek. Az 1940-es év végén az előbb említett három zászlóaljon kívül Aknaszlatinán felállításra került a 4. is. A keleti országhatároknak megfelelően gondoskodni kellett azok őrzéséről, ellenőrzéséről és a közvetlen határsáv megvédéséről. Ezeket a feladatokat Magyarországon 1938-tól általában a határvadász alakulatok oldották meg, amelyek a honvédség kötelékébe tartoztak.

A veteránokEgy határvadászdandár-parancsnokság alárendeltségébe többnyire négy-hat határvadász zászlóalj tartozott. Egy-egy ilyen zászlóalj két részre oszlott: az úgynevezett csapatrész bizonyos eltérésekkel megegyezett egy gyalogos, vagy hegyi zászlóalj felépítésével, s ezenkívül létezett még a határszolgálatos rész. Ide a határvadász őrsök tartoztak, – létszámuk 20-70 fő körül mozgott – melyeket a portyázó század-parancsnokságok fogtak össze. Amíg a zászlóaljak előbbi része tisztán katonai jellegű tevékenységre volt alkalmazható, addig az őrsök katonái a határ és a határsáv ellenőrzését, biztosítását végezték, járőröztek, igyekeztek megakadályozni az illegális határátlépést, csempészést, egyszóval kifejezetten rendészeti feladatokra rendszeresítették őket. Mindezeket persze a Beszkidek és a Máramarosi-havasok zord, 1500-2000 méteres vonulatai között is meg kellett valósítani. Így e hegyifelszerelésű határvadász zászlóaljak, valamint a hegyidandár hegyi zászlóaljai és a közvetlenek képezték a m. kir. honvédség hegyicsapatainak gerincét. A sajátos rendeltetésű, elitnek minősíthető csapatok önérzetének növelésére oly határozat született, hogy a kérdéses alakulatok megkülönböztető jelvényekkel láttassanak el. Ezért minden hegyi és hegyi felszerelésű zászlóalj katonája a honvédség egészétől eltérően szemernyős Bocskai-sapkát viselt, jobboldalán a hegyiek jelvényével, a havasi gyopárral. A hegyi határvadászok a baloldalon még egy ezüst színű vadászkürtöt is hordtak, benne a zászlóalj számával, valamint a zubbonyukon és a köpenyükön a kardot markoló turulos határvadász-jelvényt is. A hegyi zászlóaljbeliek díszben a sapka mellé fajdkakas-tollbokrétát, a határvadászok sima kakastollat tűztek. A felszerelés jellegzetessége volt a szögecses talpú hegyibakancs, a buggyos szárú hegyinadrág; a katonák hátukon az akkor szokásos „borjú" helyett hátizsákot cipeltek. A mozgósítási készlet része volt a hószemüveg, hótalp, mászókötél, vagy a jégcsákány és elmaradhatatlan volt a síléc. A fegyverek megegyeztek az egyéb egységeknél használtakkal, kivéve a már említett ágyút. Ezek a nem egészen hétmázsás lövegek hét egységre voltak bonthatók, s a darabokat, szintúgy a hozzávaló lőszert öszvérekre, vagy miként a katonák mondták, mulikra málházva szállították. Ezeknél a csapattesteknél az átlagosnál sokkal jobb fizikai állóképességgel kellett rendelkeznie a katonáknak. A teljes felszereléssel történő hegyi menetek, sziklamászások igen komoly erőnlétet kívántak. Ezenkívül ismerni kellett a terep minden sajátságát és a sítudás is elengedhetetlen volt. A tisztikar hozzáértő irányítása alatt ezen zászlóaljaink 1944-re a honvédség legkitűnőbb alakulatai közé emelkedtek, tekintve akár felszereltségüket és kiképzettségüket, akár pedig összeszokottságukat és szellemiségüket. Megközelítőleg mintegy 50-55.000 katona szolgált és harcolt a magyar királyi honvédség hegyicsapatainak kötelékében 1939 és 1945 között. Ezen idő alatt – igen kevés kivételtől eltekintve – derekasan megállták helyüket, becsületesen védelmezve a rájuk bízott területet: a Kárpátokat. A magyar hegyi seregtestek, azok zászlóaljai és közvetlenjei szervezés, felszerelés, valamint kiképzés szempontjából megfeleltek az akkori korszerű elveknek, noha a dandár-rendszert (zászlóaljak és a közvetlenek alkották a dandárokat) tekintve alapvetően különböztek a német hegyicsapatoktól (az ezredek és a közvetlenek hadosztályokat képeztek, amelyek hegyi hadtestek alárendeltségében működtek). Szellemiségük, a megoldandó harcfeladat különlegességéből (is) eredő, az átlagosnál erősebb bajtársiasságuk, összeszokottságuk, rendkívül komoly fizikai felkészültségük és nem utolsósorban fegyvertényeik valóban a II. világháború magyar haderőinek egyik elit csapatnemévé emelte őket.

„Hozzájuk tartozni kitüntetésszámba ment. Az általuk viselt havasi gyopáros jelvény több volt, mint szimbólum. Az aranyló sárga közepű hófehér szirmú virágot nem lehet ezer méter alatt találni. Aki ezt meg tudta szerezni az komoly felkészültségű! Ez a kis virág nagyon szívós, lepréselve száraz mivoltában is tartása van, mint a hegyi vadászoknak. Emlékezzünk és emlékeztessünk, hajtsunk fejet azok előtt, akik már nem lehetnek közöttünk, akik derék honvédekhez illő módon vitézül éltek és haltak." – fejezte be megemlékezését Holló József.

Az ünnepélyes esemény zárásaként koszorúkat helyeztek el a Magyar Királyi Honvédség hegyi alakulatai kötelékében szolgált hősi halált halt bajtársak emlékét őrző és hirdető emléktáblánál.

Lantai József