Két koncert

Paul Robeson Koromnak és jó sorsomnak köszönhetően két híres budapesti koncerten is részt vehettem. Merőben más körülmények között.

Paul Robeson Koromnak és jó sorsomnak köszönhetően két híres budapesti koncerten is részt vehettem. Merőben más körülmények között.

A Paul Robeson koncert idején, 1949. augusztus 10.-én a Mechanikai Mérőműszer Gyár tanoncaként ismerkedtem a szerszámgépekkel. Szorgalmamat elismerve küldöttnek választottak a budapesti VIT-re, a Világifjúsági Találkozóra. A fővárosi házak még magukon viselték a négy éve véget ért háború nyomait. A felrobbantott Petőfi, Erzsébet, Árpád híd borzasztó látványt nyújtott. Az újjáépített Lánchíd viszont már átadás előtt állt.

   Négynapos turnusokra osztották a magyar küldötteket, hogy minél többen vehessenek részt az eseményeken. A város tele volt színpadi előadásokkal, népszerű színészekkel, énekesekkel, zenekarokkal, néptáncosokkal, utcabállal, szavaló kórusokkal. Rövid tűzijáték is volt minden nap. Néhány százan jegyet kaptunk a városligeti szabadtéri színpadon tartott Paul Robeson koncertre. Csodás előadás volt. Tomboltunk az Old Man River eléneklésekor.

   Részvételi igazolványunk felmutatásával a kijelölt éttermekben ebédeltünk, vacsoráztunk. Sétahajóztunk a Dunán, már amennyire a romos hidak között lehetett. Kézzel-lábbal, fogyatékos nyelvismerettel kommunikáltunk az olasz, német, francia fiatalokkal. „Zakatoltunk" (ez egy társastánc volt), jelvényt cseréltünk, autogramokat gyűjtöttünk. Szerelmek szövődtek.

    Akkor elhittük a VIT-induló sorait: „Bárhol is van hazája, bármely ég néz le rája, küzdő korunknak új nemzetéke mind itt halad velünk." Vezető szlogen volt: „Egy a jelszónk a béke." A béke jegyében történt minden, jóllehet soha még nem költöttek annyit fegyverkezésre a „legyőzhetetlen béketábor" országai, mint akkor. Természetesen az életszínvonal rovására, mert csodák már akkor sem léteztek.

   A VIT után másfél évvel bevezették Magyarországon a kenyér-, liszt, tejtermék, hús- és más élelmiszer jegyeket. Érthető: nem ehettük meg az aranytojást tojó tyúkot.

Louis Armstrong  Tizenhat évvel később, 1965. június 9.-én  Louis Armstrong koncert a Népstadionban. Az első igazi amerikai jazz szupersztár, aki eljött hazánkba. Az amerikai lapok is beszámoltak a koncertről, ahol 93.000 néző tombolt, amikor az Oh, when the Saints Go Marching-ot énekelve megjelent a színpadon.

   Armstrong hazai fellépésére évtizedeket kellett várnunk. Nyugat-Európában már a második világháború előtt is sokszor vendégszerepelt, majd az 50-es évek elejétől újra fellépett Angliától Hollandiáig mindenhol. Nem véletlenül lett közismert az 50-es évektől az Ambassador Satch, illetve a Satchmo becenév, amely egy európai körúton rögzített lemezalbum címe is volt. Irigykedve értesültünk arról, hogy 1959-ben  Jugoszláviában turnézott. 1965 tavaszán pedig Prága híres koncerttermében, a Lucerna  Hall-ban, a későbbi jazzfesztiválok legendás színhelyén koncertezett. Sok magyar rajongó utazhatott el oda.

   Visszatérve a koncertre, a Népstadion akusztikája nem volt éppen ideális, de ezzel nem törődött senki. A futballpálya közepén emelvényt állítottak fel, a zenekart reflektorokkal világították ki. Sokan látcsővel figyelték a műsort. Az Indiana, Black and Blue, a Tiger Rag, a Koldusoperából Bicska Maxi dalára emlékszem és persze a zárószámra, a Hello Dolly-ra.

   A koncert a jazz nagy ünnepe volt. Gyalog indultunk hazafelé, mert a villamosforgalmat a sok tízezres tömeg miatt szüneteltették. A koncertről ötven perces összefoglaló az Interneten megnézhető.

Láng Róbert