Vox humana

  Évszázadokon át vesződtek tudósok az emberi hang rögzítésével. Edison 1878-ban találta fel és szabadalmaztatta a hengeres fonográfot, a „mechanikai hangíró és visszajátszó eszközt". De a múlt század közepéig csak színészek, énekesek, közéleti szereplők hangjait lehetett megőrizni. A hétköznapi ember is vágyott arra, hogy hangja fennmaradjon családja, barátai számára, megfizethető módon. Egy alig harmincéves pesti fiatalember ráérzett erre a tömeges igényre és meg is oldotta a kérdést, a vox humana egyszerű rögzítését.

  Évszázadokon át vesződtek tudósok az emberi hang rögzítésével. Edison 1878-ban találta fel és szabadalmaztatta a hengeres fonográfot, a „mechanikai hangíró és visszajátszó eszközt". De a múlt század közepéig csak színészek, énekesek, közéleti szereplők hangjait lehetett megőrizni. A hétköznapi ember is vágyott arra, hogy hangja fennmaradjon családja, barátai számára, megfizethető módon. Egy alig harmincéves pesti fiatalember ráérzett erre a tömeges igényre és meg is oldotta a kérdést, a vox humana egyszerű rögzítését.

   Kevesen emlékezhetnek már a „Saját hangja, vigye haza!" stúdióra, amely Budapest-Terézvárosban, a Nagymező utca 8. számú ház első emeletén működött az 1940-1948. közötti években. Alapítója, tulajdonosa és működtetője Seiber-Mike József mérnök-zenész fiatalember hangtechnikai kísérletekkel foglalkozott, ez érdekelte mindenekelőtt.

   Megélhetése érdekében különböző állásokat vállalt. A Fővárosi Operettszínházban esténként dobolt, a Mogyoróssy-féle hangszerüzlet és hangszerkölcsönző ütőhangszereit szállította és kezelési technikájukat mutatta be a vevőknek, valamint  zeneiskolákban tanított zenetörténetet és zeneelméletet. Lakásában pedig folytatta kísérleteit, hangfelvételeket próbált készíteni a Standard Villamossági Rt. által gyártott Darling típusú rádiója segítségével. A Darling akkor a legkorszerűbb rádióvevő készülékek közé tartozott, úgy hirdették, mint „luxusvevőt", mint „az éter új királyát".

   A hanganyag acetilcellulóz alapanyagú, okkersárga színű, 25 centiméter átmérőjű korongokra került, amelyet 78-as fordulatszámmal lehetett lejátszani. Egy-egy lemezre 3-4 percnyi anyag fért rá. Csak az egyik oldal volt alkalmas a lejátszásra. Néhány újsághirdetés és a Fővárosban elhelyezett plakát nyomán 1940-ben megkezdődött a munka. Aztán lassan-lassan egyre több lett a megrendelő és az ambiciózus fiatalember tovább lépett. Három helyiségből álló lakása legbelső szobájának falait gondosan hangszigetelte, berendezte. A rekvizitumok: állványos mikrofon, zongora, dobfelszerelés, kottaállványok, asztal, néhány szék és egy falra  szerelt kivilágítható doboz, tájékoztató feliratokkal: Csendet kérünk. Próba felvétel indul. Felvétel indul. Felvétel vége. Közelebb a mikrofonhoz. Távolabb a mikrofontól. A középső szobában készült a hanglemez, az első szoba váróteremmé alakult.

   A lemezekre elsősorban szöveg került, de lehetett rá énekelni (ha a megrendelő akarta, zongorakísérettel), vagy szólóhangszeren játszani. És a felvételt azonnal haza lehetett vinni a szlogen szerint. Felesége volt az asszisztens, anyagbeszerző, könyvelő, pénztáros. A tájékozatlan jelentkezőket tapintatosan átsegítette a kezdeti nehézségeken, elmagyarázta, hogyan készül majd a felvétel, részt vett az esetleges próbákon, eloszlatta a lámpalázat. A hangstúdió működési ideje alatt mintegy 14-15 ezer felvétel készült, jó részüket elküldték a rokonoknak, barátoknak, vidékre és a világ sok tájára. A felvett hang minősége gyenge volt, még az akkor forgalomban lévő bakelit lemezekéhez képest is. A zörejek, torzítás és recsegés ellenére a hangjukat megörökíteni vágyók elégedettek lehettek: felismerték és „haza vihették" saját hangjukat.

   1948-ban felszámolták a stúdiót és kivándoroltak Ausztráliába. Sydneyben telepedtek le, folytatva a hangfelvételek készítését. A stúdiót „Make this your choice: Take home your voice!" szlogennel reklámozták, később azonban megjelentek az első orsós magnetofonok és nem volt akkora szenzáció a lemezes hangfelvétel, ezért vállalkozásuk abbamaradt, ez után fotóüzletet nyitottak.

  Engedjen meg az Olvasó néhány sort a Seiber-Mike családról. Hárman voltak testvérek, mindegyikük zenei tehetséggel megáldva. A legidősebb Mátyás zeneszerző, zenepedagógus és karmester, Kodály Zoltán tanítványa a Zeneművészeti Főiskolán. Huszonhárom éves korában megpályázta és elnyerte a frankfurti Állami Zenei Főiskola jazz tanszékének professzori állását. A középső Marika, zongora- és orgonaművész, a költő- irodalomtudós-kultuszminiszter, Keresztury Dezső felesége. Az elektrotechnika iránt már gyermekkorában érdeklődő legkisebb József egyszerre tanult a budapesti Műegyetem gépészmérnöki karán és a Zeneművészeti Főiskola ütőhangszer szakán.

   A Seiber-testvérek emlékére Doráti Antal, a külföldön élő, világhírű karmesterünk emlékdíjat alapított fiatal zeneszerzők, karmesterek és szólisták részére. A múlt század nyolcvanas éveiben több tehetséges zeneművész vehette át a  Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen a díjat, amely oklevéllel, pénzjutalommal és külföldi tanulmányúttal is járt.

Láng Róbert