Révay András: Nyissuk ki ablakainkat!
5 perc olvasás
Sersovszky Zsuzsanna festőművész legújabb kiállítása Budapesten, a Madách Színház Tolnay Szalonjában nyílt meg és december 8-ig látható. A képek szellemiségének középpontjában ezúttal egy sajátos gondolatkör áll.
Sersovszky Zsuzsanna festőművész legújabb kiállítása Budapesten, a Madách Színház Tolnay Szalonjában nyílt meg és december 8-ig látható. A képek szellemiségének középpontjában ezúttal egy sajátos gondolatkör áll.
Sersovszky Zsuzsanna pályafutása nem nevezhető megszokottnak. Sokoldalú érdeklődése, tehetsége nem engedte „szabályos" pályára. Van papíripari szakvizsgája, tanult szcenikát a Harlekin Stúdióban, első önálló kiállítását 1993-ban, már huszonkét évesen megrendezhette. A Független Magyar Szalon alapító tagja, szerepelt esszékötetben, antológiában, drámai kötet borítóján. Útkeresés című önálló, gyűjteményes kiállításán, 1996-ban, bemutatta ruhaterveit, kollázsait és üvegfestményeit is. Énekelt kórusban, a zene iránti vonzalma magyarázza, hogy alkotásai valójában érzékeny, látványba átvitt érzelmek. Képes arra, hogy megfesse gyors hangulatváltásait, van hozzá saját festői technikája, eszköze. Egy ideig dolgozott a Madách Színházban jelmezasszisztensként, most festőművészként tért vissza önálló tárlatával a színház galériájába.
Kiállításának címe: Ablakok, de van egy alcíme is „Édesapám emlékére". Talán ezért is történt, hogy a megnyitásra ketten, apa és fia vállalkoztak. Rajongója vagyok a Sersovszky-féle vonalaknak, vallotta be a kiállításon Baranyi Péter fotográfus. Színeiben, a képein tükröződő életörömben benne van, hogy boldog gyerekkora volt. Máig őrzi az emlékképet: amikor édesapja naponta hazatért, az aktatáskájából, a „varázstáskából" mindig került elő valami apró ajándék – nagyon erős, gondoskodó szeretet jelképei. Gyorsan kiderült, hogy a kislány nagyon kreatív és már ekkor megjelent nála az ablak, mint jelkép. Az ablakban állva lehet a legjobban ábrándozni, onnan repülhet a legmesszebbre a képzelet. Első alkotásait az édesapa még parketta szegélylécekkel keretezte be, otthon minden támogatást megkapott. Képein kezdettől fogva látszott az egyedi megjelenés és az életszeretet.
Mestereitől igyekezett különféle technikákat elsajátítani. Impulzív egyénisége is hamar megmutatkozott, gyorsan kiderült, hogy a csoportban végzett munka – mint például a jelmezasszisztensi – számára nem a legmegfelelőbb. Ekkor alakult ki benne, hogy a „saját paradicsomot" szeretné megvalósítani, minden energiáját az alkotásba fektetve. Nagyon termékeny művész. A művein megmutatkozó életöröm hatásának is tudható, hogy egymást követő kiállításain vásárolták is a képeket, így ebből egzisztenciát tudott teremteni magának. Egyedi vonalvezetésére, fényhasználatára felfigyeltek a gyűjtők. Színekre épített munkái, hajlított vonalai, tomboló színkeverése csak önmagához hasonlítható.
Vásznairól sugároznak személyiségének fontos elmei az energikusság, az életigénylés, az öröm, az öntörvényűség. Ragaszkodás a természethez. Ablakok mindannyiunk számára léteznek és életünkben mindannyian sok hozzánk közeli embert veszítünk el. Ám ha kinézünk az ablakon – még gyerekként – elfogadjuk, hogy ő ott fönn él, így mindig velünk van. Sersovszky Zsuzsa számára is mindig jelen van eltávozott édesapja. Ha tanácsot kér tőle – megkapja. Ez a kiállítás is részben erről szól, a sok ablak is azt szeretné megmutatni, hogy milyen erős ez a kapcsolat. Arra bíztat, hogy merjünk kinézni az ablakon, merjük kinyitni a saját ablakainkat, mert ez által sokkal erősebbek leszünk, sokkal jobban tudunk majd ragaszkodni ahhoz, amit szeretünk.
Az elhangzottaknak szinte megerősítéseként, a felnőtt korig tartó szülő-gyerek kapcsolatot példázva, a fotográfustól a szót az ő édesapja, a Kossuth- és József Attila-díjas költő, Baranyi Ferenc vette át. Jó húsz évvel ezelőtt – emlékezett vissza – egy kiállításon szaladtam végig és az egyik képnél megtorpantam. Sersovszky Zsuzsa képe volt. A festő és a költő rokonszakmát űznek – folytatta – de különböznek is. Egy grúz költő beszélt egyszer arról, hogy a festő olyan ember, aki meglátva az ablakból, hogy a szomszéd ház ég, ecsetet ragad és igyekszik lefesteni a tüzet. Ha a festő felkap egy vödröt és rohan tüzet oltani, megszűnt festőnek lenni, mindennapi, szürke állampolgárrá válik. A költő, oltani szalad.
Ez nem azt jelenti, hogy a festők önző, kegyetlen, a költők pedig jóságos, segítőkész emberek, hanem, hogy a festő dolga elsősorban szemlélni az életet! Amit lát, tapasztal, azt le kell fesse. A költőnek pedig, hogy nyakig belemerüljön az életbe, és ami ott éri, ütés, egyéb, más hatás, azt versekben megfogalmazza. Zsuzsa a szoros kivétel. Rá ez nem vonatkozik. A képei tele vannak érzelemmel, mintha költemények lennének. Ő verset ír, csak ecsettel! A megfestett ablakokat az édesapja halálának emléke inspirálta. A művészet a mai világban, ebben a nagyon pragmatikus korban nehéz helyzetben van, de se festő se költő nem mondhat le arról a feladatáról, hogy segítsen minket embernek megmaradni. Ez pedig egyre nehezebb feladat napjaink dehumanizálódó környezetében.
