Az öröm a keresztény ember viselete – Böjte Csaba ünnepi gondolatai Szent István királyról

Idén Szent István király ünnepén a budapesti bazilikánál Böjte Csaba ferences szerzetes tesz tanúságot hitéről, életéről. Ezúttal az ünnepről, a megmaradásról, az örömről és természetesen Szent István király példájáról beszélgetett vele a Magyar Kurir egyházi portál.

– Az ünnepeknek nagy jelentőségük van egy nemzet, egy közösség életében…

– Néhány évvel ezelőtt, egy szilveszter estén odajött hozzám egy néni, hogy adjak neki valami ajándékot. Ismertem őt és a családját, tudtam, hogy nagyon szegények. Jó messziről, egy bezárt bányatelepről gyalogolt el hozzám. Otthagyta a gyerekeit a Jóistenre és a kutyákra bízva, és felkeresett, harminc kilométert ment azért, hogy ünnepet vigyen a családjának. Elgondolkodtam: mi a célja az életünknek? Az, hogy ünnepnapot vigyünk egymás életébe. Mindannyian arra vágyunk, hogy a találkozásaink ünnepek legyenek. Egy elöljárónak, egy vezetőnek, egy egyházi méltóságnak fontos feladata, hogy ünneppé tegye a hétköznapokat.

– Mit jelent Önnek Szent István ünnepe?

– A Jóisten kegyelméből megadatott nekem, hogy jártam Németországban, a passaui Niedernburg-kolostorban, amelynek Boldog Gizella volt az apátnője, és ahová eltemették. Vajk huszonhat, Gizella tizenkét éves lehetett, amikor a kölni dómban megesküdtek. Szeretem elképzelni ezt a két fiatalt, ahogy álmodnak, terveznek. Házasságuk negyvenkét éve alatt megszépítették a Kárpát-medencét, ketten közel kétezer templomot építettek. Minden templomnak oltárt, öt rend miseruhát, kelyhet kellett biztosítani. Milyen nagy léptékekben gondolkodtak! Aztán jött Koppány, aki más irányba akarta vinni az országot. Megjelenik előttem, ahogy Gizella Szent György- és Szent Márton-zászlót hímez, amelyek alatt férje elindul a csatába.

Mit is jelent az országalapítás? Elteszik a kardokat és a fegyvereket, előkerül a vakolókanál és az eke. Szent István számomra az az ember, aki mert nagyot álmodni. Ahogyan Jézus eljött közénk: Na, hol az a világ, váltsuk meg! Nem nyafogott azon, hogy az Unió nem írt ki pályázatot világmegváltásra. Szent István bejárta az egész országot, sok nehézséggel megküzdött, de nem adta fel, és Isten és Mária földjévé tette a Kárpát-medencét.

– Nemrég Szent Mártont, az idén Szent Lászlót ünnepeltük, most Szent Istvánról beszélgetünk. Lehet aktuális üzenete egy ezer évvel ezelőtt élt szentnek?

– Minden kor minden embere kap egy feladatot a Jóistentől. Szent Márton is megtette a magáét, nem kiirtotta, hanem megtérítette a frankokat. Szent István is szívesebben épített, mint harcolt. A feladat mindenkinél más: van, aki újságot ír, más árvagyerekekkel foglalkozik, megint más felszolgál egy cukrászdában. De mindannyiunknak ugyanazzal a hittel kell tennünk a dolgunkat.

Szent István is felsorolhatott volna problémákat, morfondírozhatott volna rajtuk napestig. Az ő nagysága abban rejlik, hogy válaszokat is adott; nem nemeket, hanem igeneket mondott; nem elhatárolódott valamitől, hanem elkötelezte magát valami mellett. Ez előremutat és életet szül. Mi nagyon jól tudjuk sorolni a nemeket, de mire mondunk igent?

–Az augusztus 20-i körmenetre Erdő Péter bíboros, prímás meghívott száz dévai gyermeket…

– Egyszer láttam egy férfit bolhacirkusszal. A tenyerébe vette a bolhát, és letakarta egy pohárral. A bolha ide-oda ugrált, nagyokat koppant az üvegen. A bolha azonban nem buta, észrevette, hogy az üveg falán nem tud átugrani, ezért nem próbálkozott tovább. Amikor lekerült róla az üveg, akkor is csak azon a kis területen ugrált, ahol korábban a pohár volt. Trianon egy ilyen pohár, amit ránk tettek valamikor, de már lekerült rólunk. Most már szabadon mozoghatunk, mégis olyan nehezen mozdulunk meg! Magyarországi testvéreink bátrabbak, eljönnek Csíksomlyóra. De arra ritkán kerül sor, hogy az erdélyi magyarság részt vegyen egy magyarországi ünnepen. Tavaly két busszal jöttünk, most még többen leszünk az augusztus 20-i körmeneten. Milyen jó lenne, ha a csíksomlyói vonat egyszer visszafele is szállítana utasokat!

– Néhány évvel ezelőtt mindenkit arra hívott prédikációjában, hogy ajándékozzuk meg Szent Istvánt, méghozzá örömmel…

– Sokat dolgoztam azért, hogy a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrejöjjön. Ha elmentem egy házunkba, és azt láttam, hogy a gyerekek örvendenek annak, amit létrehoztam, magam is örültem. Egy anyuka is örül, ha a gyerekei megeszik azt, amit főzött. Szent István mennyit kínlódott, hogy az álmát megvalósítsa! Ha most lenéz ránk, és azt látja, hogy kesergünk, mert nem franciák vagy németek vagyunk, nos, az nem lehet valami kellemes érzés. De ha azt látja, hogy örvendünk azon, hogy magyarok vagyunk, egy család vagyunk és közösséget alkotunk, akkor megállapíthatja, hogy jó vásár volt, érdemes volt annyit küszködnie. Ha Jézusnak azt kell tapasztalnia, hogy nem örülünk istengyermekségünknek, az felér egy istengyalázással.

– Szinte már közhely, hogy a magyar pesszimista. Úgy tűnik, ennek gyökere az állandó elégedetlenség. A világ állapotát nézve ugyanakkor könnyen elkeseredik az ember…

– Most békésen ülünk itt, a Balaton partján, körülöttünk mindenki nagy fagylaltot nyalogat, és senkinél nincs fegyver. Úgy jöttem el Erdélyből, hogy felmutattam egy kis igazolványt és már mehettem is az utamra. Nemsokára részt veszünk egy szentmisén, ahol nem kérdezik, miről fogok beszélni, cenzúra sincs. Ha most valaki azon kesereg, hogy milyen nehéz ma a Kárpát-medencében magyarnak lenni… Ne a fantáziaképünkkel vessük össze a valóságot, hanem az elmúlt ezer évvel. Volt valaha huszonöt év, amikor nem öltek meg valakit a hitéért, az identitásáért? Milyen jó, hogy most békében élhetünk!

A Szentírásban a mi Urunk, Jézus Krisztus biztat, bátorít, azt mondja, hogy bízzunk benne. Jézus mindig pozitívan gondolkodik, feltámadása után is azt mondja, „ne féljetek, veletek vagyok”. Hívja mindazokat, akik elfáradtak az élet terhe alatt. A gonosz lélek az, aki a feszültséget, az idegességet, a gyűlöletet és az elégedetlenséget szítja. De Krisztus legyőzte a gonoszt. Öröm nélkül nem lehet összegyűlni egy ünnepre. Az öröm a keresztény ember viselete.

– Ünnepeinkkel kapcsolatban gyakran beszélünk a magyarságról, a megmaradásról. Ilyenkor sorra vesszük, milyeneknek kellene lenniük a körülményeknek, mit kellene tenniük másoknak. A változást mégis önmagunkon kell kezdenünk…

– A 21. század magyarjainak nem azon kell keseregniük, hogy kicsik vagyunk, hogy kevés az erőnk. Azt keressük, hogy mit kér tőlünk Isten, és merjünk – mint Szent István – belevágni álmaink megvalósításába a magunk Gizellájával.

Korinek László néhány évvel ezelőtt elindította a Magyarok Kenyere programot. Nekem tetszik ez a kezdeményezés, hiszen nem azzal foglalkozik, mennyire megosztottak vagyunk, hanem egy szimbolikus cselekedettel segít egységbe kovácsolni a nemzetet. Korinek professzor először úgy gondolta, hogy sütnek néhány kenyeret, és azt elfogyasztja majd a barátaival. De aztán annyi liszt gyűlt össze, hogy nemhogy megenni, még elosztani sem tudták a kenyereket. Ekkor kerültek a látóterébe a szociális segítségnyújtással foglalkozó alapítványok. Nagyon sok árvaházba jutott ebből a kenyérből.

Számomra is nagy kihívást jelentett 1993-ban, hogy árva gyerekekkel kezdjek foglalkozni. De azt gondoltam, ha Isten ezt kéri tőlem, akkor teszek érte, legalább egy lépést mindennap. Mára már elmondhatjuk, hogy több mint hatezer gyereket fogadtunk be. Akik kirepültek tőlünk, azok közül egy sincs börtönben, dolgoznak, sokuknak három-négy gyerekük is van. Ha valaki huszonöt évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy ezt meg lehet csinálni, nem hittem volna neki. Jelenleg is kétezer-kétszáz gyereknek adunk otthont. Mindegyiknek kell asztal, szék, ágy, ceruza, fogkefe. Hatalmas beruházás ez. De meg tudtuk csinálni, mert nem a nehézségeket néztük, hanem – ahogyan Szent István is – Isten segítségét kérve, társakat gyűjtve megvalósítottuk a tervünket. Ez a dolgunk: lássuk meg, mi a feladatunk, és tegyünk érte.

– Államalapító Szent István ünnepén aktuális a kérdés: a hívő ember, az Egyház mit tehet annak érdekében, hogy jobb legyen a világ?

– Nagyon rokonszenves Jézus aktivitása. Odamegy Mátéhoz, aki éppen pénzt számol, és rászól: „Gyere velem!”. Ő pedig megy. Hívja Jakabot, Jánost: „Gyertek, nézzétek meg, hol lakom”. Jézusban ott a dinamikus, férfias erő, ahogy megragadja az ember derekát, és viszi magával táncolni. Ma kicsit olyan az Egyház, mint az a lány, aki a sarokban ül és árulja a petrezselymet. Aki pedig táncba hívja, azt levizsgáztatja. Bátornak, lendületesnek kell lenni! Szent István nem foltozgatta a régi pogány világot, hanem belefogott egy újba. Minden szenttől azt tanulhatjuk, hogy ne várjuk sarokba húzódva a jobb világ eljövetelét, mert azt a jobb világot Isten velünk akarja megépíteni. Azt szoktam mondani a gyerekeknek, hogy a Jóistennek nincs keze és lába, mert azt akarja, hogy én adjam oda neki a kezemet és a lábamat. Általam akar gyereket vigasztalni, ennivalót adni az éhezőknek, általam akar mások arcára mosolyt varázsolni.

Fotó: Lambert Attila

Baranyai Béla

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2017. augusztus 20-i számában jelent meg.