Révay András: Anna örök
7 perc olvasás
Szinte kivédhetetlen, hogy a Nemzeti Múzeum legújabb kiállítása kapcsán ne Juhász Gyula jó kilencven évvel ezelőtt írott verse jusson a látogató eszébe. Mindkettő – a kiállítás és a vers – tárgya az elhibázott élet, amiről persze csak utólag tudjuk megállapítani, hogy elhibázott. Mindkettő rokon még valami másban is; az életben és a kiállításon is mi magunk hozzuk meg a döntést, a következmények csak később lesznek láthatóak.
Két dátum is összecseng, de ez már véletlen játéka. A Nemzeti Múzeumban 1920 óta nem volt arra példa, hogy átvettek volna valahonnan egy teljes, kész kiállítást. Most ez történt. Az „Anna. Változatok székely asszonysorsra” című kiállítás a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum időszaki kiállítása – mely 2017. november 30-tól 2018. április 29-ig látogatható – két fiktív történeten keresztül, a kisember szemszögéből láttatja az elmúlt évszázadot. Főszereplője, Anna, 1920-ban született. Ez az Anna nem valós személy, sosem létezett. Alakját a képzelet szülte, megannyi megtörtént eset alapján. Benne egy egyszerű székely lányt ismerhetünk meg, akinek fiatalon sorsfordító döntést kell hoznia: megtartja-e egy szerelmes este nem kívánt gyümölcsét vagy sem? Akár igent mondunk Annával, akár nem, mindkét esetben megnézhetjük, hogyan alakult az élete a 20. század viharai közepette.
Ez olyan kiállítás, mely nőről szól és a nők szempontjából közelíti meg a társadalmi problémákat – de férfiak találták ki: Miklós Zoltán a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója, Kinda István pedig Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban dolgozik. A látogató a kiállítás területére egy 1816-ban készült székelykapun át lép be, a történet viszont száz évvel később kezdődik. Anna 17 éves korában komoly döntés elé került, melyet erősen befolyásoltak a társadalmi normák, a család véleménye a székely, falusi társadalomban és – ott volt még az egyház is, amely szigorú korlátok közé szorította a párkapcsolatokat. Anna történetei nem betűkön, olvasmányokon keresztül jutnak el a látogatókhoz, hanem Bocskor Bíborka (a Magashegyi Underground énekesnője) hangján, egyes szám első személyben, mobiltelefonos applikáción keresztül hallgathatók meg. Ezáltal a fiktív elbeszélés és a hiteles múzeumi tárgyak is jól megkülönbözethetővé válnak, hiszen a hagyományos tárgy- és enteriőrleírásokon keresztül a díszletek mögött láthatóvá válik a tudomány által feltárt valóság is. Mobiltelefonokat a látogatók ingyenesen kölcsönözhetnek az információs pultnál!
A székelykapun belépve egy csűrbe jutunk, ott zajlott a falusi mulatság, mely során Anna majd elmegy egy legénnyel és pár lépés után a látogató választhat, először melyik életutat kívánja végignézni. Megtartja Anna a gyereket és a társadalmi nyomás hatására férjhez megy egy idős férfihez vagy pedig magzatelhajtás után távozik a faluból és cselédnek áll a városban. Annyit már most – elöljáróban – elárulhatunk: bárhogyan is dönt a látogató, bármelyik úton indul el, egy idő után visszakerül a kiindulási pontra, hogy onnan bejárhassa a második életutat is. Látni fogja, milyen lehetett a házasságba belekényszerített asszony sorsa? Milyen lehetett a cselédé, a gyári munkásé? Hogyan befolyásolta a történelem változása az egyén életét? Hatalom volt-e a néphatalom? Szabadság volt-e a magány? Ezekről szólnak majd Anna, szinte csak saját magának elmondott, gondolt szavai.
Ha elindulásnak azt az utat választjuk, amikor férjhez megy egy idős, enyhén rokkant, de az akkori viszonyok között tehetősnek számító férfihoz egy másik faluba, látjuk a még XIX. századvégi kor szerinti falusi otthon tárgyait, 1938-ban. Anna sehol nem látható – hiszen ő mindenhol ott van, ő mesél. Megszületik a gyerek, a kis Ferike, a férj tisztességes, a nevére veszi fel is nevelik ketten a jóeszű fiúcskát. Anna lelkiismeretesen ápolja öregedő férjét haláláig, közben kitör a második világháború, majd jön Erdélyben a „román világ”, a kollektivizálás. Annát – ahogy elmeséli – ez nem viseli meg, beadja mindenét a közösbe, hiszen a vagyon, a termény, az eszközök, amiket elveszít, eredetileg sem volt az övé. Munkát kap a városban, ingázik. A fia tanul, mérnök lesz, felnő, elszökik Magyarországra, majd onnan is továbbáll. Néha érkezik levél tőle.
Anna – életében először – a maga ura lesz, a kornak megfelelő körülmények között, de régi életéhez képest feltétlenül viszonylagos jólétben él. A férjétől rámaradt házat eladja és beköltözik a városba egy szép új panellakásba, „a városi kényelembe”. A kiállításnak ebbe a terébe lépve, a mai fiatalok könnyen felismerik szüleik, nagyszüleik tárgyait, lakásaik berendezését. A nyolcvanas években a Székelyföldön is hasonló volt egy átlagos lakás. Elérkezünk 1989 decemberébe, a romániai forradalom hírei, képei a televízión keresztül jutnak el hozzá. Ám Anna életét Ceaușescu bukása már nem változtatja meg – 69 éves. Halljuk a hangját, töpreng, emlékein vívódik – talán más sorsa is lehetett volna, ha akkor – 17 évesen – másként határoz, más utat választ.
A kiállítás látogatója, sétája közben itt ér vissza arra a pontra, ahol az útelágazás kezdődik. Most lehetősége van bejárni azt az utat, ami megmutat egy olyan lehetőséget, melynek kezdetén Anna a gyermek elvetetése mellett dönt. A XX. század első évtizedeiben egy falusi „megesett leány” számára a kiút – hogy meneküljön a falu szája elöl – szinte készen állt. A magzatelhajtás után elment cselédnek egy városi családhoz. Anna is ezt teszi, mint oly sokan abban az időben. A kiállítás Weinberger Jakab kolozsvári lakásába viszi el a nézőt. Anna is ott él egy aprócska szobában. Mos, varr, takarít, vigyáz a gyerekekre, a kimenőjén a több cseléddel sétál. Az asszonya varrni is megtanítja, oly jól bánnak vele, hogy szinte családtagnak érzetheti magát – tudjuk meg tőle, amikor az itt töltött éveiről mesél.
Ezért volt számára különösen drámai az a pillanat, amikor 1944-ben a zsidóknak fel kellett varrni a sárga csillagot. Sírva segít az asszonyának esténként felvarrni a csillagot még a gyerekek ruháira is. Néhány hónap alatt Erdélyből is elviszik a zsidókat, a deportálásból a Weinberger család egy tagja sem tér vissza. Anna úgy érzi nincs többé maradása Kolozsváron, 1944 nyarán hazatér Székelyföldre. A románok ebben az életútban is megérkeznek Anna életébe, 1944. szeptember 12-én már Romániában találja magát, Magyarország helyett. Amint pedig ez ebben a korban Európa sok országában hasonló módon történt, a most már nem falusi, hiszen városon „világot látott”, írni-olvasni tudó lányt, az újonnan berendezkedő hatalom a bűvkörébe vonzza, saját szolgálataiba állítja.
A negyvenes évek második felének történései felforgatták a korábbi gazdasági berendezkedést. Államosították az ipart, kereskedelmet és a földet is. A fiatalok közül nagyon sokan elhitték, amit az akkori eszmék sugalltak: a kevesek birtoka mindenkié lesz. Mindenki jobban fog élni. Ennek persze voltak hivatalnokai is, akik a „papírmunkát” elvégezték – Anna is egy lett közöttük. Elhitte, hogy új világ épül, a nép kezében van a jövő, a dölyfös nagygazdák ideje lejárt. Megtanult írógépen írni, jó hasznát vette a „Bizottság”. Eljárt a falvakba felvilágosító munkát végezni. Udvarlók is akadtak, de újból férjhez menni már nem akart: „minek megint cselédnek állni egy ember oldalán?” Majdnem húsz évet dolgozott a Néptanács titkárságán, jó fizetése volt, kiutaltatott magának egy szép új lakást – nyugodtan él „a városi kényelemben”. Ahová e csöppet sem hétköznapi kiállítás látogatója ismét visszaérkezik a második életút bejárása végén – és, ha engedte hatni magára a látottakat-hallottakat, bizony akad még elgondolkodni valója, kifelé menet a múzeumból.
