Kopott ház az utcasarkon
5 perc olvasás
Ez a kopott ház Budapesten, a XIII. kerületben, a Hun utca és Lehel utca sarkán áll. Bármelyik irányból is jönnénk, elmegyünk mellette, nincs miért felfigyelni rá. Most néhány napig ez másként lesz! A Hun utcai oldalon, a ház falán emléktábla van – egy ideig még friss koszorúk díszítik. Illyés Gyula születésének százhuszadik évfordulóján helyezték el őket, a XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja ebben a házban élt és dolgozott.
A Tolna vármegyei Sárszentlőrinc-Felsőrácegrespusztán született 1902. november 2-án Illyés Gyula, költő, író, műfordító. 
Amióta a Kossuth-díj létezik, mindössze nyolcan vannak, akik háromszor is megkapták – ő az egyik! Nem volt könnyű sorsa. A puszta megszokott életét élte: mezítlábas cselédgyerekként részt vett a gazdasági munkákban. Apja kétkezi munkát végzett, szántógépeket, vasboronákat javított, az olvasás és a tanulás szeretetét édesanyja hozta magával családjából és adta tovább gyerekeinek. A legkisebb gyerek, Gyula születésekor a környéken alig háromszáz ember lakott, volt kápolna, iskola, ám az első négy osztályt Pálfán a katolikus iskolában végezte el. A család neve eredetileg Illés volt. Gyulának 1925-ben jelentek meg első versei. Rokonaira tekintettel Illyés néven publikált, a nevet hivatalosan 1933-ban vette fel. 
Illyés Gyula a volteriánus hagyomány rendíthetetlen híve volt, egyetlen felekezet hitrendjét sem gyakorolta – mondta el róla Báthori Csaba, József Attila-díjas költő, irodalomtörténész, műfordító, az emléktábla előtt tartott megemlékezésen. Születése kettős értelemben is különös. Születése napját, november 2-át az egyháztan halottak napjának nevezi, ezen a napon nyert életet, de ma is várja helyét az örök esztétikai mértékben. Gazdag életműve egyetemes értékű és személyét illetően körültekintésre int bennünket. Hosszú pályafutásának ragyogását látjuk keveredni a mérlegelések fékező józanságával. Életének az a része, mely ebben a kerületben, a Gömb utca – Lehel piac – Lehel út – Balzac utca – Lőportár utca sokszögében zajlott, az I. Világború és az azt követő, sokrétű nyomorúságok, a forradalmi mozgalmak, a nemzeti bukás tragikus következményeinek időszaka volt. 
Illyés az egyre erősödő, szaporodó vallomások tarkította, helyenként megrázó korrajzaiban, főleg a „Beatrice apródjai” című, 1979-ben megjelent művében, meghökkentő nyíltsággal ábrázolja a pusztáról elmenekült, a Székesfővárosban amolyan félszáműzetést választó édesanya és a 14 esztendős fiú tétova tájékozódását, bukdácsolását. Ezt az anyai eltökéltséget bámulnunk kell. Egy pusztai asszony merészen, családot, férjet hátrahagyva, fejest ugrik a számára vadidegen nagyváros sötétjébe, abban a hiszemben, hogy egyszer jobb sorsot teremthet kisebb fiának, Gyulának. Őt viszont eleinte a „pusztai csököttség” gátlásai nyomasztják, itt, a Lehel-piac és a környező utcák dzsungelében. Ámulattal nézi a villamosok ablakait, mert retteg, nehogy betörje őket – tudjuk meg róla Báthori Csaba emlékező beszédéből. 
Illyés Gyula maga is leírta: „ingatag talaj volt nekem még a járdák világa is”. Ő itt, Angyalföldön „a város peremén” válik felnőtté, itt erősödik meg forradalmi felfogása, a nagyobb közösségért tenni akaró elhívatottsága. Életművének nem csekély részét ma is a szociográfiai kíváncsiság, aprólékos pontosság, a szegény múlt tárgyi világának rögzítése teszi, nélkülözhetetlenné, feledhetetlenné. Az igazsághoz való ragaszkodás fűti. Az eszmei tisztázás, a század baloldali szellemének „feltérképezése” mellett prózai művészetének jellegzetes vonása a megjelenítő erejű stílusa. Emlékezetesen ecseteli az angyalföldi vasárnap délelőttök világát. Az itt élők hétköznap szinte alig ettek emberhez méltót, a vasárnapok voltak az oázisok. Egy ebéd alatt elfogyott egy egész hétre való. 
Páratlanul szabatos, részletgazdag leírásokban ábrázolja a változó mikrokörnyezetet, az I. Világháború végén, a vagonlakásokban élő menekültek nyomorúságát, a hajnalban munkába indulók hömpölygését. A nemzeties gondok hangoztatása mellett magasabb eszmények vonzásában próbált tájékozódni. Összegyűjtött verseinek nem véletlenül adta a „Haza a magasban” címet. Megpróbálta európai szintre emelni a magyar irodalmat. Noha alkalmasint bírálta mesterét, Babits Mihályt, szellemének örököse volt. Életműve az erősen nemzeti beszédmódtól, a II. Világháború után – kisebb-nagyobb kitérők közben – utólag könnyen hibáztatható viselkedésmódok, önkényuralmat tűrő évtizedek után, kivételes magasságokba emelkedett. Ezt egyedülálló nyelvi teremtő erő, a messzi múltba és mélybe érő összefüggések kidolgozása, a nagy emberi, egzisztenciális kérdések előtérbe állítása jellemzi. Élete utolsó húsz évében mindinkább az ember maga érdekli, akit a történelem, a személyes sors, a fizikai gyötrelem, a boldogtalanság, a közösségek boldogításának elbukott kísérletei foglalkoztatnak. 
Művei, a Kháron ladikján, a Tiszták, a Minden lehet nagy ívű gondolati költészete, Illyést kétségtelenül legjobb felvilágosítóink közé emelik. Annak érdekében, hogy igazságra intse honfitársait, egyik késői könyvének is ez a címe: Csak az igazat! Idősödve egyre inkább hajlandó volt szóba hozni az egész emberiségre tekintő előfutárainak a szabadságot és humanitást hangsúlyozó eszméit. Elfogadta Széchenyi álláspontját: „A magyar szó még nem magyar érzés, az ember, mert magyar, még nem erényes ember, a hazafiság köntösében járó még koránt sem hazafi!”
A megemlékező ünnepség az emléktábla megkoszorúzásával ért véget.
