Békefy Lajos: Karácsony A Reformátoroknál

Luther karácsonyfájaA protestáns reformátoroknál karácsony értelmezése és megtartása igen csak eltérő volt. Bizonyos protestánsok, így Kálvin János, majd nyomában a skót Knox és sok presbiteriánus is szinte elutasította karácsony megünneplését. Ezzel szemben a lutheránusok, több kontinentális reformátor védelmezte és ünnepelte is ezt a napot, mert a testetöltés mélyebb megértését vélte elérni általa. Most főként Luther és Kálvin gondolataira és gyakorlatára gondolunk vissza.

Luther behavazott karácsonyfája
Luther Márton volt az, aki a reformátorok között elsőként karácsonyfát állított és diszített fel gyermekei részére. Behavazott fenyőt vitt be lakásukba Wittenbergben, gyertyákkal diszítette, s megmutatta a csodálkozó gyermekeknek a karácsonyi égboltot. Luther megtartotta a fogantatás és a születés ünnepeit is. Sok karácsonyi igehirdetést tartott, ezekben Krisztusra és testetöltése csodájára irányította a figyelmet. Erről ezt írta: "Nem tudunk más Istent felfogni, csak azt, aki abban az emberben van, aki a mennyből jött. Őt a jászolban találom meg…". Szívesen szólt azok hitéről, akik a jászol köré gyülekeztek, a Máté és Lukács szerinti elbeszélés alapján. Visszahozta az éneklést a gyülekezeti életbe. Számos karácsonyi himnuszt, éneket írt és korálokat szerzett a gyülekezeti közösség örömére. Luther otthonában volt karácsonyi ajándékozás is, 1545-től a Szent Gyermek hozta azokat. Református énekeskönnyvünkben tizenegy éneket találunk a wittenbergi reformátortól, részben átdolgozásokat. Ezek közül is az egyik legismertebb az erfurti idejében Ambrosius himnuszára írt, a "Jöjj, népek Megváltója, Szűznek ékes virága…" kezdetű 303. számú énekünk. A magyar nyelvű reformátusság körében is közismert és szívesen énekelt a karácsonyi lelki ének, "Az Istennek szent angyala…", ami énekeskönyvünkben a 316. számot kapta. Ennek szövegét eredetileg 1535-ben írta Luther, melódiáját is ő szerezte, 1539-ben, átdolgozása Debrecenben 1774-ben történt. Ez alkalommal mégis a "Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét…" kezdetű, Wittenbergben 1524-ben szerzett dicséretét idézzük, ennek is a 2. versét: "Jer, Világoság, ragyogja fel nekünk,/Hogy csak Krisztus legyen mesterünk,/El ne hagyjuk őt, mi hű Megváltónkat,/Aki népének örökséget ad. Könyörüljél!". Érdekességként jegyzem meg, hogy az USA-ban 1997-ben Roland H. Bainton szerkesztésében megjelent egy tanulmánykötet, aminek címe: "Martin Luther karácsonyi könyve", s benne leírja a német reformátor karácsonyi szokásait, teológiai és igehirdetői szemléletét.

Luther a karácsonyi irgalomról
A wittenbergi reformátor – egyebek mellett – Mária éneke, a Magnificat alapján is elmélkedett ádvent és karácsony titkáról, s az ünnepben és annak lényegi eseményében, Jézus Krisztus születésében Isten irgalmasságának kifejeződését és megjelenését látta és ünnepelte. A Lukács 1,46-55-höz fűzött gondolataiból idézünk, kiváltképpen azokból, amiket ehhez az igevershez fűzött: "Az ő irgalmassága nemzetségről nemzetségre van azokon, akik őt félik" (50.v.). Istennek az az első munkája, írja Luther, hogy "Ő irgalmas azokhoz, akik hiányt szenvednek jogosságból, bölcsességből, lelki javakból és készek lelki szegények maradni. Ők az igazi istenfélők, akik semmire sem tartják méltónak magukat, szívesen mutatkoznak mezítelennek Isten és a világ előtt… De a drága kegyelemből hálával, boldogan és félelemmel fogadnak el mindent, mint idegen javakat… Az ő irgalmassága nemzetségről nemzetségre – Mária soha nem fuvalkodik fel, mintha nem lenne többé szüksége erre az irgalomra. Az Ő irgalmassága tart nemzedékről nemzedékre, nem pedig az, amit mi gyakorlunk. Az Ő irgalma minden reggel új. A továblépés, haladás életünkben igazából abban van, hogy napról-napra jobban belátjuk, mennyire szükségünk van Isten irgalmára. Ha életemnek a végére érek, akkor mondhatom ki csak végérvényesen: most aztán igazán végem lesz, ha nem találok irgalmasságot. És ha Isten akkor még egy nappal megajándékoz, akkor ezen az utolsó napon egyre inkább és inkább csak ezt szabad mondanom: Kegyelemre szorulok! Ez lenne az igazi haladás, továbblépés!".

A kálvini reformáció a szertelen ünneplés ellen
A fiatal KálvinA kálvini reformációban viszont, Kálvin mellett Bucernél, Knoxnál, a skótoknál és a puritánoknál, meg a presbiteriánusoknál sem szerepelt külön ünnepként vagy sajátos ceremóniával, kellékekkel karácsony, de gyakran vették elő a Bibliát, s foglalkoztak ez idő tájt a testetöltés csodájával. A kálvini reformáció sok mindent kiiktatott, ami a bibliai istentiszteletet megzavarhatta. A karácsony szertelen ünneplése sok olyan dologhoz vezethetett, amire három okból sem akartak lehetőséget adni: 1) az egyházi tekintély visszautasítása arra nézve, hogy emberek határozzák meg, legyenek hivatalos ünnepnapok, melyek közül egyik a karácsony; 2) az ivászat, a partik és egyéb erkölcstelenségek kerülése, ami a karácsonyi ünnepekhez kapcsolódott sok helyen; 3) a karácsony hosszabb megünneplése magával hozott sok pogány vallásos ötletet és gyakorlatot, aminek semmi köze sem volt a Bibliához. Ezeket a fenntartásokat igazolta az idő, ma is tapasztaljuk ezen fenntartások jogosságát.

Két eltérő álláspont
Két fő, egymástól eltérő álláspont volt a protestánsok között a szolgálatot, s ebből következően a karácsonyt illetően is: Luther Márton szerint amit nem kifejezetten tilt a Szentírás, az megengedhető az istentiszteleten. Kálvin János szerint csak az engedhető meg az istentiszteleten, amit a Szentírás parancsol. Így aztán azon dolgok között, amelyek meg vannak parancsolva, meg amik nincsenek tiltva, egyre nagyobb rés támadt: rítusok és gyertyák, bibliai előadások tartása, illetve tiltása, zsoltárok a himnuszok és kórusok ellenében, az úrvacsora gyakorisága, a térdelés vagy a meghajlás az oltár felé, illetve ennek teljes hiánya, az imádságok különböző fajtáinak megtartása vagy leszűkítése mind-mind következménye volt a két eltérő nézőpontnak, a wittenbergi és a genfi szemléletnek. Ez erőteljesen belejátszott a karácsony megtartásának milyenségébe, hogyanjába is.

Kálvin: csak amit az Írás parancsol!
Kálvin érvelésének lényege: 1) Az Írások, a törvények és a példázatok megtiltják másféle istentisztelet tartását, mint amit Isten rendelt. A karácsony ünneplésének nincs bibliai igazolása. 2) Karácsony ünneplése behozta újra az egyházba a pogányság befolyását, ami Isten népében elég vegyes érzéseket keltett. Az ünnep tehát a nagy félreértések forrása és a testetöltés tényének torzítása – "Jézuska", jászolbölcső tisztelete…3) A karácsonyi ünnepi misézés vagy pompás istentisztelet azt a téves nézetet erősítheti az emberekben, hogy bizonyos rituálékra vagy ünneplésre szüksége van Istennek, illetve azt Ő jótetszéssel fogadja. 4) A karácsonyi ünneplés elveszi az Úr napjának, a vasárnapnak a szentségét. Márpedig a vasárnapot Isten szerezte ünnepül számunkra, s ennek kell is maradnia az igazi ünnepnek, ami a Feltámadott Úr Jézusra emlékeztet. 5) Karácsony felhasználása valami egészen másra kifejezetten keresztyénellenes lehet, a kereskedelem nyereségét, a tömeghangulat felszínességét, a karácsonyi partik eszem-iszomját teszi a lényeg helyére. Ez Kálvin számára a bálványozás pogányságát jelentette.

Genf: csak az Úr napja – "Nem bánkódtam emiatt"
Vajon a refomáció korában és valamivel azután elmélyültebb lehett a karácsonyi ünneplés, illetve a karácsony tájékán ünnepelt Úr napja? Ma a szekularizáció és a kommersz, az üzleti nyomulás lopja meg karácsony lényegét, fordítja el az emberek figyelmét más irányba. Biztos, hogy Luther szíve tele volt a Jézussal való találkozás kegyelmével és nagy örömével. Más reformátorok is hálásak voltak ugyanannak a megszületett Úr Jézusnak. De nem volt könnyű szembemenni az általános közhangulattal, az emberi szokásokkal. Genfben, Kálvin városában a kiiktatott karácsony csaknem lázadást szított. Tarthatott Kálvin attól, hogy provokációk sora tiltakozik majd a szigorú, de biblikus ünneplés, az Úr napja prioritásának visszahozása ellen. Genfben 1550. november 16-án, vasárnap ediktum szabályozta az ünnepnapokat, s ez leszögezi: csak a vasárnap tekinthető ünnepnapnak, amit maga Isten rendelt. John Haller berni lelkészhez írt levelében Kálvin megemlíti: "Mielőtt bejöttem volna a városba, akkor sem volt más ünnep ott, csak az Úr napja…Nem bánkódtam emiatt". Genfben nem tartottak külön karácsonyi ünnepet, míg Bernben, Strassburgban, Zürichben igen. Voltak viszont Genfben is rendkívüli imanapok, amikor reggel bezártak a boltok, megtartották a közimát, majd ebéd után újra kinyitottak. Ha karácsony nem vasárnapra esett, akkor Kálvin december 25-én kiszolgáltatta az Úri Szent Vacsorát, s a folyamatos bibliaolvasásra épülő igemagyarázatát megszakítva, alkalmilag elővette a születés történetét.

Karácsony evangéliumának igazi hasznáról Kálvin szavaival
1558. előtt tartott karácsonyi igehirdetésében reformátorunk arra kérdezett rá, hogy az emberek milyen vigasztalást meríthetnek a születés történetéből. Ma úgy is fogalmazhatunk: gyülekezeti, közösségi lelkigondozás volt ez a szószékről. (A teljes igehirdetés olvasható németül a reformiert-info.de honlapon). A Lukács 2,1-14. alapján tartott igehirdetéséből idézünk:

"Ahányszor csak a mi Urunk Jézus Krisztus után vágyódunk, és mindennemű nyomoroúságunkban vigasztalódást és visszavonhatatlan védelmet keresünk, akkor Urunk születésénél kell kezdenünk. Itt azonban nem csak arról van szó, hogy hozzánk hasonló emberré lett, hanem annyira megalázta magát, hogy már alig számított az emberek között. Otthona és emberi társasága nem akadt, csak egy istálló, egy jászol fogadta be Őt. Ezen ismerhetjük fel leginkább, hogy Isten az Ő jóságából milyen hatalmas kincset pazarolt ránk, amikor Fiát elküldte hozzánk.

Azt is fel kell ismernünk, hogy születésétől fogva Urunk Jézus Krisztus mi mindent magára vállalt, hogy mi, akik Őt keressük, ne járjunk keresése közben hosszú tévútakat, hogy megtaláljuk Őt, s egyesüljünk Vele. Nekünk is meg kell tanulnunk kicsinnyé válni, hogy felfogadjon minket, hiszen a Fej és a tagok között hasonlóságnak kell fennállnia. Nem kell közben értékeinket lealacsonyítani, hanem csak annyit kell felismernünk, hogy milyenek is vagyunk valójában, s magunkat igazi alázattal odavinni Urunkhoz, Jézus Krisztushoz. Akkor Ő elismer minket a magáénak és megerősít minket.

Amikor Ő belehelyezte magát a mi helyzetünkbe, azonközben megőrizte mennnyei fenségét. Mindkettő egyszerre mutatkozott meg: a mi Urunk Jézus Krisztus jászolban fekszik, egészen szegényen, minden tiszteletet, tekintélyt nélkülözve, valóságos szolgai állapotban – és mégis a Paradicsom angyalai magasztalják Őt, és hódolnak Neki. Először egyetlen angyal hozza az üzenetet születéséről. Azonnal kíséri őt egy hatalmas angyalsereg, akiket Isten azért küldött, hogy tanúsítsák, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus egyúttal a világ Királya is, s megőrzi uralmát, jóllehet az emberek üdvösségéért ennyire megalázta magát.

Bethlehem pedig azt bizonyítja, hogy Őt már régóta megígérte Isten. Hiszen Mikeás próféta már így fogalmazott: "De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között, belőled származik nékem, aki uralkodó az Izraelen, akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van" (Mik 5,1)…

Ezenfelül azoktól, akik számunkra tanítóul és vezetőül adattak, meg kell tanulnunk, hogyan jutunk a mi Urunk Jézus Krisztushoz… A legmagasabb bölcsességre akkor jutunk el, ha mi ezektől az egyszerű pásztoroktól tanulunk. Mert ugyan mire mennénk, ha a világ minden bölcsességét a fejünkben hordanánk, de hiányozna nekünk az az élet, amiben minden bölcsesség gazdagsága rejlik, amint azt Pál is mondja (Kol 2,3). Ezen a ponton azt kell mondanunk, nincs mit szégyellni azon, hogy azokat kövessük, akik a mi Urunk Jézus Krisztushoz mennek. Isten ezt a tisztességet nem a világ nagyjainak adta, nem a gazdagoknak, nem a kiválóknak, hanem erre az egyszerű pásztorokat választotta ki. Bolondos őrületünket le kell vetkőznünk, mintha Isten csodálatos titkait a mi beképzelt fogalmainkkal meg tudnánk ítélni. Egészen egyszerűen imádni kell megtanulni ezeket a titkokat. Ehhez pedig az egyszerű pásztorok hitére van szükségünk…

Ha pedig Ő születésekor pólyába takarva egy jászolban feküdt, szilárdan megmaradhatunk annál, hogy Ő már akkor a mi Közbenjárónk volt, Aki minket Istenhez, Atyánkhoz vonz és számunkra bemenetelt biztosít a mennyek országába, ahonnan mi kizártuk magunkat.

Ha megbékülünk Istennel, akkor igazi örömünk lesz, nem földi, világi örömünk, hanem olyan, amit a Szentlélek ígért meg nekünk. És mindkét dolog összefügg egymással: a béke és az öröm. De ha oly sok nyomorúság vesz körül minket, hogyan lehet akkor örömünk? És ha arra gondolunk, hogy Ádámban elkárhoztunk, s a harag gyermekei vagyunk, Isten pedig a mi ítélőbírónk, s haragjában méltón megsemmisíthetne, akkor hogyan is tudnánk ebben a helyzetben örülni? Először a békességnek kell megszületni bennünk, hiszen tudjuk, hogy Isten minket gyermekeiként vállal, s bűneinket nem tulajdonítja nekünk. És ekkor békességre jutunk Istennel, ami aztán örömöt szül a szívünkben.

A Szentlélek vezetésével tudunk a mi Urunk Jézus Krisztus elé járulni. Az az üzenet, amit itt az angyalok hirdetnek, számunkra égő fáklyaként mutatja az utat, mert a hit kell a vezetőnk legyen, és tudnunk kell, hogy mielőtt Isten bennünk van, azelőtt Istennek velünk kell lennie. Az pedig, hogy Isten velünk van, ezt jelenti: Ő a mi emberi természetünkben akar lakozni mint valami templomban, éppen ezért bennünk is akar lakozni, hogy megtapasztaljuk közösségét velünk.

Mindenek ellenére egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy Istennel békességben élhetünk. Kérni is szeretnénk Őt arra, hogy Ő ezt Szentlelke által éreztesse is velünk. Ez az a dolog, ami minden emberi értelmet felülhalad. Azt is megtanulhatjuk, hogy Jézus Krisztus, a mi Urunk és az Ő lelki javai által, amiből gazdagon részesít minket, minden szükséget és ennek a világnak minden kísértését türelmesen elviseljük. Az sem okozhat fájdalmat, ha minden oldalról csak a lenézés vagy a terhek vennének körül, ha minden kárt és szennyet ránk zúdítanának az emberek. Ha Jézus Krisztus velünk van, ha megáldja szükségeinket és próbatételeinket, akkor az emberek ebből megjegyzik, hogy mi mindösszesen egyet akarunk: még ilyen helyzetekben is Istent dicsőíteni. Ha pedig a világ fiai elkárhozásuk közepette csak triumfálni, úrhatnámkodni tudnak, ha csak abban lelik örömüket, hogy Isten ellen fordulnak, akkor is megmarad a mi örömünk, ami abban van, hogy minden félelem és megaláztatás közepette Őt szolgáljuk és az engedelmességben egészen Neki szenteljük magunkat. Ez az az igazi haszon, amit ebből a történetből magunkkal vihetünk".

Amint a fentiekből kiviláglik, a reformátorok különbözőképpen értékelték és élték meg karácsony szent titkát. Különbözőképpen ünnepelték Wittenbergben és Genfben Urunk Jézus Krisztus születését. De valami közös volt bennük: a csodálat és a hódolat az Isten-Gyermek, az Őt ajándékozó irgalmas Atya előtt, a Szentlélek közvetítésével. Ezt a csodálatot és hódolatot Luther inkább a szívével, énekeivel, Kálvin értelmével, biblikusságával fejezte ki. Szív és ész, akarat és érzelem hódoljon bennünk is ezen a karácsonyon az előtt, akit ezredévek vártak, s megszületett, s újra és újra eljön a világ, és életünk megváltására…

(Luther és Kálvin szövegeit fordította a cikk szerzője)