A jövő (a 3x-os) igennel kezdődik -Orbán Viktornak, a FIDESZ elnökének tizedik jubileumi évértékelő beszéde a Syma csarnokban
30 perc olvasás 
Orbán Viktor évértékelő beszédét a Syma Csarnokban mondta el, 2008. február 13-án. Ez a tizedik jubileumi beszéd jelentősen eltért a korábbiaktól. Itt Orbán Viktor a korábbi években megszokottaktól eltérően kimérten, mondhatni tárgyszerűen és higgadtan fogalmazott, ezzel eléggé nehéz feldatot adott az ellenzéknek, ha támadni akarja. Beszédének teljes szószerinti leiratát az alábbiakban közöljük:
Orbán Viktor évértékelő beszédét a Syma Csarnokban mondta el, 2008. február 13-án. Ez a tizedik jubileumi beszéd jelentősen eltért a korábbiaktól. Itt Orbán Viktor a korábbi években megszokottaktól eltérően kimérten, mondhatni tárgyszerűen és higgadtan fogalmazott, ezzel eléggé nehéz feldatot adott az ellenzéknek, ha támadni akarja. Beszédének teljes szószerinti leiratát az alábbiakban közöljük:
Jó estét kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Én vagyok a legfurcsább helyzetben: általában azért tisztelnek meg Önök engem a jelenlétükkel, hogy hallják a véleményemet a jövőről. Én leggyakrabban pedig azért jövök el, hogy Martonyi János biztató szavait meghallgassam. Ez ma sem volt másképpen. Kedves János, engedd meg, hogy megköszönjem a meghívást, és megköszönjem a bátorító és baráti szavakat. Ha megengeded, viszonzom is őket. Mindannyiunk nevében szeretnék köszönetet mondani azokért az írásokért, amelyekkel elsősorban az utóbbi hetekben örvendeztettél meg bennünket. Ezek szem- és fülnyitogató írások a világjövő nagy kérdéseiről; mi lesz az antidemokratikus kapitalizmus és a mi jó öreg demokratikus nyugati kapitalizmusunk versenyfutásának vége. Olyan kérdések, amelyek mindannyiunkat izgatnak és érdekelnek. Szükségünk van ezekre a szem- és fülnyitogató írásokra azért, hogy ebből az időnként poros magyar provincializmusunkból ki tudjuk emelni a fejünket. Ezért is fogadtam el örömmel a meghívást.
Tisztelettel köszöntöm természetesen Dalma asszonyt és Mádl Ferenc köztársasági elnök urat. Most nem csak azért, mert mifelénk így illik, hanem azért is, mert köszönetet kell mondanom neki és még hatvanegynéhány társának. Azoknak a felelős magyar értelmiségieknek, akik az egészségbiztosítási rendszer privatizálása ellen nyilvánosan is felemelték a szavukat, és megbíztattak bennünket azzal, hogy van még Magyarországon felelősen gondolkodó értelmiség. Köszönjük szépen, Elnök Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Amikor készültem erre a mai találkozóra, akkor mellettem szólt a rádió is, és ott meghallhattam, hogy miről fogok beszélni. Egybevetettem a két listát. Nem egyeztek. Arra gondoltam, hogyan is fogom majd kivágni magam ebből a helyzetből, mitévő is lehet ilyenkor az ember. Végül is úgy döntöttem, hogy inkább maradok annál a mondanivalónál, amit már napokkal ezelőtt összeillesztettem magamban. Ez úgy hangzik, hogy 2007-ről szólva ma a jóról és nem a rosszról szeretnék beszélni. Arról szeretnék beszélni, milyen jó dolog történt a magyarokkal 2007-ben, mi az, aminek örülhetünk a tavalyi esztendőben. Azért döntöttem így, mert a rossz dolgokról úgyis tud mindenki. Mindenki tudja, hogy mit művelt a kormány, hogy átvertek bennünket. Mindenki tudja, hogy az emberek mérgesek, mindenki tudja, kiábrándító helyzetben van az ország, mindenki tudja, hogy a kormány beleragadt a múltba, a rossz, felkészületlen és szellemtelen kormányzás okozta bajok tartják fogva. Mindenki látja Magyarországon, hogy rossz irányba mennek a dolgok, és hiába az új politika ígéretei, ma már egy szavukat sem hiszi el senki. Ha ezt mindenki látja, akkor minek beszélni róla, kár erre vesztegetni az időnket?
Higgyék el, felsorolhatnám ugyan a lehangoló butaságokat és a kedélytelen hazugságokat, de nem jutnánk vele sehová. Kiút általában a jó dolgokból származik, a rossz dolgokból nem. Márpedig jó dolgok nehéz időkben is történnek, és ha keressük őket, akkor észre is fogjuk venni. Próbáljuk meg ilyen szemmel nézni a 2007-es esztendőt. A jó hír a következő: 2007-ben omladozni kezdtek azok a falak, amelyek eddig elválasztották egymástól a magyar embereket. Beszakadt az a deszkakerítés, amely gátolta Magyarországon az egyetértés kialakulását.
Kedves Barátaim!
Olyan széleskörű egyetértés jött létre Magyarországon, amelyre nem volt példa a rendszerváltoztatás óta – ha ugyan akkor volt ilyen. Ahogy persze lenni szokott, az egyetértés nem maradéktalan, vannak még, akik húzódoznak tőle – személyes elkötelezettség, mély párthűség vagy egyszerű óvatosság okán. Mint ahogy a leomló falak helyén is mindig maradt törmelék, és a kidőlt deszkapalánk is hagy maga után furcsán meredező léceket. Az egyetértés azonban ma Magyarországon széles. Az emberek elsöprő többsége pártállástól, foglalkozástól, társadalmi helyzettől vagy világnézettől függetlenül változást akar. Más irányt akar szabni az ország számára. Az emberek akarata világos, egyöntetű és határozott: ez így nem mehet tovább. Eljött az ideje, hogy Magyarországnak olyan politikája legyen, amelyet a magyar társadalom támogat.
Higgyék el, ez az egyetértés felbecsülhetetlen értékű. Ha visszaemlékeznek, régóta várunk rá. Tizennyolc év alatt – a fiatalok számára mondom, akkor volt a rendszerváltás – sok eredményt értünk el, de sohasem jött létre olyan társadalmi egyetértés, olyan szövetség az emberek között, hogy igazi áttörést, igazi és tartós áttörést tudtunk volna elérni a legfontosabb kérdésekben. A régen várt egység 2007-ben feljogosított, és arra bátorított bennünket, hogy olyan célokat tűzzünk ki magunk elé, olyan tervek megvalósításáról cseréljünk eszmét, amelyeket az emberek elsöprő többsége támogat. Ez bátorságot és erőt adott, és az év végére sikerült is megalkotnunk, majd nyilvánosságra hoznunk a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség új alapprogramját "Erős Magyarország" címmel.
Persze tudom, Önök, ha olvasták, szintén tudhatják, ez nem varázsszer, és végképp nem a tökéletes élet receptje, de körvonalazza Magyarország talpra állításának és magához térésének általános kereteit. Azt is mondhatnám, hogy méltó hozzánk, méltó egy néppárthoz. Bizonyára Önök is megfigyelték már, hogy egy néppárt politikájának a középpontjába sohasem egy politikai elmélet áll. A mi politikánk középpontjába is mindig az emberek állnak, és az a kérdés foglalkoztat bennünket, hogyan akarják leélni, hogyan akarják közösen, együtt leélni az életüket, és mi ebben hogyan tudunk nekik segíteni. Persze a közös életről és az emberi együttélés módjáról, az emberi együttélés kívánatos formáiról vannak eszméink és vannak ideáink, de mi soha sem engedünk annak a csábításnak, hogy egy politikai elmélet vagy dogma szolgálata helyettesítse az emberek szolgálatát. Ezt hívják néppárti politikának.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Én tudom, hogy Magyarországon ma egyetértés van abban, hogy olyan kormányra és olyan politikára, amit az emberek elutasítanak, nincs szükség. Ezzel magam is egyetértek. De ma azért jöttem el ide Önökhöz, hogy elmondjam, ma már ennél több kell. Ha csak annyit mond valaki, erre nem megyek, legfeljebb ott marad, ahová addig jutott, de onnan tovább nem. Bár azoknak a véleményében is van igazság, akik azt mondják, hogy jobb a szakadék szélén maradni, mint eljutni a mélyére. De ez még nem siker! Gondolják meg, ha csak annyit mond valaki, hogy én ezt és ezt nem teszem meg, legfeljebb nem fárad el, de eredménye, sikere nem lesz. Márpedig Magyarországnak elege van a hat év szocialista kormányzás kudarcaiból: Magyarországnak sikerre van szüksége. Amikor egy fiú megkéri a lány kezét, és ha a válasz nem, akkor valami biztosan véget ér, de nem kezdődik el semmi. Viszont amikor két fiatal igent mond egymásnak, akkor elkezdődik egy új és nagyszerű történet, elkezdődik a jövő, amely lehet sikeres és lehet boldog. Szóval egy szó mint száz, azt akarom mondani Önöknek summa summarum, ami ide van írva a hátam mögé: "a jövő igennel kezdődik".
Kedves Barátaim!
Ugyanígy állunk a verseny kérdésével. Mint tudjuk, ez a modern világ természetes létközege. Aki nem mond igent, aki nem nevez be, az sohasem ér célba. Aki viszont rajthoz áll, legalább esélyt kap arra, hogy eredményt érjen el. Bizonyos értelemben persze akkor is történik valami az emberrel, ha nem mond igent semmire, ha nem indul el semmilyen irányba, és ha nem tesz egyáltalán semmit. Történik vele valami, de nem alanya, hanem tárgya lesz a történésnek. Sikert nem érhet el, és aligha jut el az értelmes életig. Sodródik, csapódik, igazodik, valójában mások élik az ő életét. Ugyanígy van egy nép esetében is. Ha egy nép nem mond igent, elveszti a jövőjét, és élete valamely más nép életét és jövőjét fogja majd szolgálni. Sikert csak olyan nép érhet el, amely belekezd valamibe, nekifog valaminek, elindul valamerre, vagyis tud igent mondani valamire.
Kedves Barátaim!
A siker és a jövő gondolata az én fejemben összetartozik. Senki sem akar olyan jövőt elképzelni, amelyben a fontos dolgok nem sikerülnek. Ugyan ki reménykedne rossz dolgok bekövetkeztében? Meggyőződésem, hogy ebben Magyarországon mindannyian egyformák vagyunk: jobb- és baloldaliak, idősek, fiatalok, családosok, egyedülállók, liberálisok vagy konzervatívok. Mindenki sikeres jövőt akar. Valójában Magyarországon ma mindenki igent akar mondani, legfeljebb nem mindenki tudja még pontosan, hogy mire.
Olyanok vagyunk, ha szétnézünk Magyarországon, mint a híres Buñuel-film vendégserege. Maguk sem értik, hogyan, de képtelenek kilépni a ház szalonjából. Ugyanígy rajtunk is az elveszettség egyfajta érzése uralkodik. Rajtunk, akik hat éve még élenjárók voltunk, és most érthetetlenül, nehezen megfejthető módon lemaradtunk. Hátul kullogunk; sokan úgy érzik, mintha már túl késő lenne bármit is cselekedni. Engedjék meg, hogy azt mondjam, hogy én azonban ezt nem fogadom el. Arra szeretném bátorítani az embereket – erről szól a népszavazási kampány is – higgyék el, próbálják ki, mondjanak igent, és ha igent mondanak, meg fogják találni a kijáratot. Csak egy igent kell mondaniuk, és érezni fogják, hogy újra van jövőjük.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az elmúlt tizenhét évben – talán furcsán hangzik ez egy pártvezető szájából, de – én mindig is tudtam, hogy a magyar nép a legfontosabb kérdésekben egységes. Mindig is úgy gondoltam, hogy a megosztottság művi természetű, mesterséges. Az volt az érzésem az elmúlt tizenhét évben, hogy gyakran azt csak azért rángatják elő, hogy a kormányzati – hogy is mondjam – terméketlenséget leplezzék vele. Én jól emlékszem még a rendszerváltás-kori időkre. Sokan vannak itt, akikkel együtt harcoltunk akkor. Önök is tudják: kötésig álltunk a politikai változások sodrásában. De arra is emlékezhetünk, hogy a politika színesedő fölszíne és az élesedő viták alatt ott húzódott az egyetértés.
Amikor nekivágtunk az egész rendszerváltoztatásnak, akkor még egyetértettünk. Akkor úgy éreztük, hogy mindenki tudja: közös a cél. Azt akartuk, hogy Magyarország jobb hely legyen, még a mi életünkben, vagy ha esetleg ez nem is lehetséges, akkor a gyermekeink életében. Olyan ország legyen Magyarország, ahol jó élni, dolgozni, ahol jó nyugdíjasnak lenni, ahol jó gyermeket nevelni, munkát vállalni és tanulni. Egyetértettünk és egységesek voltunk. Valahogy úgy fogalmaztunk, hogy a gazdag nyugat-európai országok életét akarjuk élni itt, a Kárpát-medencében, és nemcsak az államhatárokon belül, hanem a magyarok lakta teljes területen.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Elnök Úr!
Miért tudtunk akkor egyetérteni? Mert akkor volt egy igazság, amit mindannyian tisztán láttunk. Szóval, ezt úgy fogalmazhatom meg, akkor még tisztán láttuk, hogy az, ami összeköt bennünket, magyarokat, sokkal több annál, mint ami elválaszt. És ha egy pillanatra magunkba nézünk, akkor talán visszaidézhetjük, mi mindenben voltunk azonosak, mi mindenben hasonlítanak, egyezünk egymással mi, magyarok.
Nem fogadjuk el a korlátlan és ellenőrzés nélküli hatalmat. Mindannyian nagyra becsüljük a személyes szabadságot és a hazánk függetlenségét. Mindannyian rosszul érezzük magunkat, ha azt látjuk, hogy a közepes, a középszer legyőzi a kiválót, a rosszabb a jobbat és a hatalom berkein belül álló a hatalmon kívülit. Lázadunk, vagy legalábbis lázadozunk, ha azt látjuk, hogy a pénz, a születés és a hatalom kiváltsága meghatározza, hogy kiből mi lehet Magyarországon. Higgyék el nekem, mindez nem veszett ki belőlünk, ez nem enyészett el, ez most is összeköt bennünket. Sőt, újabb és újabb felismerések egyre erősebb és erősebb szálakkal kötnek össze bennünket. De mielőtt ezekről az újabb fölismerésekről szólnék, engedjék meg, hogy visszatérjek a siker kérdéséhez.
Önök is tudják, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy a modern világ tele van a sikerről szóló hangzatos propagandával, és valljuk be, üres fecsegéssel is. Ha a hivatalosságot hallgatjuk ma Magyarországon, mi is csak kapkodjuk a fejünket. A kudarc tűnik sikernek, és amit sikernek éreznénk, arról kudarcként beszélnek. Ha több gyermek születik, ha több támogatás jut a családoknak – ez jövő, ez siker. Ma évről évre kevesebb gyermek születik, a családi adókedvezményt elvették, az árak nőnek, és sokan hitelből fizetik a rezsit – ez kudarc; nem a családok, hanem a magyar politika kudarca. Ha új munkahelyek jönnek létre, ha nőnek a bérek, a nyugdíjak, ha egyre többen dolgoznak – ez jövő és ez siker. Ha a bérek csökkennek, az árak nőnek, a munkáért kapott bér egyre kevesebbet ér – ez kudarc. Ha új iskolát nyitunk, ha harmincezerrel több fiatal kezd tanulni a felsőoktatásban – ez jövő, ez siker. Ha iskolákat zárnak be, ha harmincezerrel kevesebben jelentkeznek a felsőoktatásba – no, ez kudarc, ez a semmibe vezető út. Eladni, bevárni, megszüntetni, sohasem siker, mindig kudarc.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az ember már csak olyan, hogy fejlődést és sikert akar, nem reformokat. Sikereket! Ki az ördögnek kell olyan reform, amivel mindenki rosszul jár Magyarországon? Kedves Barátaim, az erről szóló politikai vitákat az teszi Magyarországon rendre lehangolóvá és kisszerűvé, hogy állandóan arról szólnak, mire nincs pénz. Honnan kell elvenni, ha valakinek adni akarunk, és kinek a kárára lehet elérni, hogy valami másnak a helyzetén javítsunk. A vita végén általában a politikusok megpróbálnak egyre vékonyabb szeleteket vágni a kenyérből, és a vita oda torkollik, hogy kijelentik, megmagyarázzák, mit miért nem lehet megcselekedni. Magyarország ma ezen az úton jár. Márpedig ez az észjárás és ez a gondolkodás vakvágány.
Először is, bátran jelentsük ki, hogy van pénz, csak nem oda teszik, nem oda juttatják, ahova kellene. Ha Önök összeadják az elmúlt években hirdetésekre, propagandákra, új autókra, telefonokra, bútorokra, a jó ég tudja, hogy mi mindenre – áltanulmányokra – elköltött milliárdokat, akkor valahol a 120 milliárd forint környékén húzhatják meg az összeget.
Másodszorra: a mi programunk, a mi célunk, a mi jövőnk más természetű és más észjárást követ. Mi a növekedésben bízunk, nem az egyre vékonyabb szeletekben; az egyre nagyobb kenyérben hiszünk. Mi hisszük, hogy nem a mai kenyeret kell másképpen szeletelni, hanem az országnak kell nagyobb kenyeret sütni. Ez a növekedés programja. Hisszük, hogy a gazdasági növekedés teszi sikeressé az országot, és ez hozza aztán el a mindennapi élet sikerét is: alacsonyabb adók, emelkedő bérek, több családi támogatás. De mi kell a növekedéshez? Miért esett ez nálunk vissza, miért lassult le, miért szorult hátra Magyarország?
Kedves Barátaim, azért, mert akiknek dolga lett volna, elfelejtették, hogy a növekedéshez három dolog kell, három feltétel: egészség, tudás és felelős kormányzás. A sikert nem adják ingyen – Önök is tudják – keményen kell dolgozni érte. Ezért a növekedés legfontosabb föltétele a világ minden népe esetében, hogy mindenki elvégezhesse a mindennapi munkáját, hogy mindenki bírja a munkát, és lehetőleg minél tovább bírja, és minél jobb minőségben végezze el. Ehhez elsősorban is egészség kell. Ezért a növekedés, a növekedés politikájának fizikai erőforrása maga az egészség. Azt is tudjuk, hogy a modern világban a népek között zajló verseny egyre több és több erőfeszítést követel. Önmagában nem elég, ha a szokásos módon, napról napra elvégzik az emberek a munkájukat. Egyre nagyobb teljesítményre van szükség, márpedig ehhez képzettség és tudás kell. A növekedés szellemi erőforrása nem más, mint a tudás.
Egészség és tudás. Ha ez a kettő megvan, szükségünk van a harmadik dologra, a felelős kormányzásra, amely képes megszervezni az előző kettő együttműködését. A felelős kormányzás elsősorban felelős vezetőket jelent. Olyan vezetőket, akik komolyan veszik az embereket, akik vállalják a felelősséget a tetteikért, akik vállalják, hogy az adott lehetőségekből a legegészségesebb és legképzettebb közösséget szervezik meg. A demokráciában az emberek joggal várják el, hogy a kormány értük dolgozzon, őszinte legyen velük, és elmondja nekik az igazat. De mi nálunk a helyzet?
Nem tudom, milyen széles körben köztudomású a tény, de a heti munkaórák számát tekintve mi és még talán a csehek és a lengyelek dolgozzuk a legtöbbet Európa népei között. Azt is tudjuk, hogy a mi vállalataink munkásai a világ bármely cégének munkásaival felvehetik a versenyt, ezért is csábítják őket Nyugatra. Azt is tudjuk, hogy az elmúlt tizenhét év elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a nyugati világ szakmai és vezetői tudásában is jártassá váljanak a magyar gazdasági vezetők. Vagyis röviden, kedves Barátaim, most már csak arra volna szükség, hogy olyan felelős kormánya legyen Magyarországnak, mint amilyen felelősségteljesen dolgoznak azok, akiket a kormány szolgál. Mit kapunk azonban felelős kormányzás helyett? Egyfajta menekülő kormányzást…
Márpedig a menekülés a modern világban biztos kudarc. Föl sem venni a kesztyűt, választ sem keresni a kérdésre, ez a biztos kudarc receptje. A kérdés a modern világban úgy hangzik, hogyan szervezi meg egy kormány az oktatás korszerűsítését, az egészségbiztosítás fenntartását, hogyan teszi hozzáférhetővé az újabb és újabb gyógyítási eljárásokat az emberek számára. Az adóemelés, az elvonás, a megszorítás, a leépítés, a kiszervezés és az eladás valójában megfutamodás a feladat elől. Én úgy gondolom, hogy nem bújhat ki senki sem, Európa egyetlen kormánya sem bújhat ki a felelősség alól, és nem hozakodhat elő azzal a nevetséges érvvel, hogy az állam rossz gazda, az állam korrupt, pazarló és alkalmatlan az ellátás megszervezésére.
Felelős kormány sohasem hivatkozhat az állam fogyatékosságaira. Azért nem teheti ezt, mert az állam fogyatékossága és tehetetlensége valójában azonos a mindenkori kormány fogyatékosságával és tehetetlenségével. Beszéljünk egyenesen: valójában sohasem az állam, hanem mindig a kormány a rossz gazda. Mindig a kormány a korrupt, mindig a kormány a pazarló és a kormány képtelen arra, hogy megszervezze az emberek életéhez szükséges ellátásokat.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Népszavazásra készülődünk. Ha a tandíjról szóló vitához hozzá akarunk szólni, akkor talán tegyünk olyat, amit ebben a vitában még nem tettek meg: idézzük fel egy pillanatra, hogy mi tartotta a reményt, mi tartotta az életkedvet a diktatúra éveiben a mi szüleinkben és nagyszüleinkben. Vajon miért dolgoztak, miért tettek meg mindent azért, hogy a gyereket tanítathassák? Nos, azért, mert tudták, ha a gyerek jól tanul, akkor még egyetemi végzettséget is szerezhet, előbbre juthat, és többre viheti. Én emlékszem, ezért ültek oda mellénk este fáradtan. Nem volt könnyű, egy-egy nyakleves is leesett, de ma már pontosan tudjuk, hogy megérte. Megérte, mert mi még elvégezhettük az egyetemet, mi még többre vihettük, mi még előbbre juthatunk. Ha jól tanultunk, előre jutottunk, és ez még akkor is igaz, kedves Barátaim, ha voltak, akiket politikai okokból a rendszer ettől megfosztott. Ez még akkor is igaz, ha a határ nem volt éppen a csillagos ég. Előbbre jutottunk, és ez még akkor is igaz, ha Lenin sapkás képe előbb vagy utóbb valahogy minden tankönyvből visszanézett ránk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A helyzet úgy áll, ha tandíj lett volna, akkor én ma nem állnék itt. Ha tandíj lett volna akkortájt, Önök közül nagyon sokan nem ülnének ma itt. Beszéljünk ismét egyenesen: a tandíj a magunkfajtákat kirekeszti az egyetemekről. A tanulás a mi időnkben sem volt ingyenes – én emlékszem -: albérlet, kollégium, különórák, nyelvórák, tankönyvek… Az egyetem mellett a mi időnkben is mindig dolgozni kellett: végig is dolgoztuk. Valahogy fenn és el kellett tartani magunkat, a szülői támogatás mellett is. Éjszakánként nyomda, istálló, teherpályaudvar… Ha azonban tandíj lett volna, kedves Barátaim, az már egy elkerülhetetlen és kivédhetetlen csapást jelentett volna a számunkra. Gondoljanak bele abba, mit érezhet ma egy diplomás házaspár, vagy mit érezhet egy munkás, aki látja a gyerekében a tehetséget, észreveszi a felvillanó észt, mit érezhet, amikor azt kell mondania, jövőre nem tudom fizetni az egyetemi tanulmányaidat. Ha nincs pénzed, nem tanulhat a gyereked! Ezt jelenti egész Magyarország számára a tandíj.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Én öt gyermeket nevelek. Ha bármelyik közülük azért nem tanulhatna, mert én nem volnék képes előteremteni a tanulásukhoz szükséges összeget, ha nem tudnám kifizetni a tanulás árát, akkor ezt én az életem kudarcának érezném, és ezért sohasem fogok belenyugodni abba, hogy Magyarországon tandíj zárja el a gyerekek előtti felemelkedés lehetőségét.
Ám szeretném, ha a szavunk azokhoz is eljutna, akiknek a gyermekei nem fognak egyetemre vagy főiskolára járni. Szeretném őket meggyőzni arról, hogy a felsőoktatás és az egyetem nekik is fontos. Gondolkodjanak el a helyzetünkön: hat év alatt elsőkből utolsók lettünk. Mi ma a kérdés? A kérdés az, hogyan lehetünk utolsókból elsők, és ha terepszemlét tartunk, és megnézzük, mi áll rendelkezésre, akkor azt tudjuk mondani, hogy hazánk még a határon túli magyarokat is magunkhoz számolva – mint ahogy ide is tartoznak -, méret és népesség tekintetében bizony szerény. Ipari nyersanyag, természeti energiaforrás – a mezőgazdaságot leszámítva – jószerivel nem áll rendelkezésünkre.
Egyetlen erőforrás áll rendelkezésre bőségesen, az, ami itt van, kedves Barátaim, az, ami a fejben van: az eszünk. Mondjuk ki: tehetséges nép vagyunk! Ne szégyelljük ezt kimondani, ész dolgában mindig is jól álltunk, ám ha nem pallérozzuk, ha nem műveljük, akkor nem sokra megyünk az eszünkkel. Az információ és a tudás világában, korszakában élünk már. Ha képezzük és élesítjük az eszünket, akkor a világ bármelyik fontos versenyében elsők lehetünk, és fordítva is igaz, ha ezt elhanyagoljuk, ha nem tesszük, akkor minden versenyben alul fogunk maradni. Ezért azt javaslom, tegyük félre a tandíjról szóló, időnként egyébként megokolható elméleti és erkölcsi vitákat, és amíg nem leszünk Európa legokosabb és legképzettebb nemzete, addig ezt a vitát ne is vegyük elő újra.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem tudom, Önök közül kik azok, akik elgondolkodtak a tandíj távlatosabb következményeiről. A tandíj ugyanis nemcsak az egyetemekről szorítja ki az okos, de szegény családba született gyerekeket, hanem előbb-utóbb a gimnáziumból is. Mert minek járjon gimnáziumba a gyerek, ha úgysem tudjuk majd utána fizetni az egyetemet? Az út vége belátható, nem a tudás alapú iparágakba, nem az igazi európai jövőbe kapcsolódunk be, még csak nem is az idetelepített gumigyárakban fogunk dolgozni, hanem a végén majd szemetet fogunk égetni, mint ahogy a harmadik világ országaiban teszik.
Márpedig, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ma, itt és most még minden lehetősége megvan Magyarországnak arra, hogy a tudásalapú világba, a tudásalapú iparágakba kapcsolódjunk be. Summa summarum, a tandíj kapcsán azt szerettem volna mondani Önöknek, hogy egyetlen anyuka vagy apuka sem adhat szebb ajándékot a gyerekének, mint azt, hogy egy olyan országot épít, ahol a gyerekek minden képessége érvényesülhet, és ahol megadjuk az összes esélyt, hogy kihozzák magukból azt, ami nekik adatott, ami bennük van.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
A népszavazás másik nagy témája az egészségügy és a jövőnk. Azt talán mindenki tudja ebben az országban, hogy Európa egyik legtöbb adót és járulékot fizető országa vagyunk. Ezért aki ingyenes egészségügyről beszél, ezt a fontos tényt valójában elhallgatja. Magyarországon ma egy átlagos jövedelmű dolgozó és az ő alkalmazója évente mintegy 260-261 ezer forint egészségügyi járulékot fizet be. Ez évente több mint negyedmillió forint! Hol van itt az ingyenesség? Joggal várja el az ember cserébe, hogy ezért megfelelő időben és megfelelő színvonalú alapellátást kapjon. Joggal várjuk el cserébe, hogy az orvosokat és az ápolókat tisztességesen megfizessék. Nézzék meg, hova jutottunk a hálapénz elleni sikertelen harcban, szélmalomharcban ma már hálapénzt is, meg listapénzt is fizetünk. Listapénzt azért, hogy előbbre jussunk azon a várólistán, amelyen, ha előrejutunk, talán majd hamarabb fognak bennünket meggyógyítani.
Mit jelent hát végül is a vizitdíj és a kórházi napidíj? Azt jelenti, kedves Barátaim, hogy kétszer fizetünk ugyanazért! Ez olyan, mintha egy színházba befelé és kifelé is jegyet kellene váltani. Higgyék el, máris sokan vannak – és ahogy elnézem a gazdaság fejleményeit, egyre többen lesznek – azok, akik nem tudnak kétszer fizetni. Ez azt jelenti, hogy nem mennek orvoshoz, nem gyógyulnak meg, és a végén nem lesznek munkabíró emberek: az államra fognak szorulni. Segély, mesterségesen létrehozott munkahelyek, valahogy az életben maradáshoz való segítés terhe. Ez azt jelenti, hogy ez a politika, ez az egészségpolitika összességében többe kerül Magyarországnak, mint amit az állam vizitdíj és kórházi napidíj formájában beszed.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Talán arra a kérdésre kell még választ keresnünk, hogy hogyan segíthet bennünket közelebb a sikerhez a népszavazás. Vajon miért mondjuk, mondom azt, hogy a népszavazás utat nyithat a sikeres jövőhöz? Vagyis arról kell most beszélnünk, mit jelentenek az igenek, és mit jelentenek a nemek. Elöljáróban engedjék meg, hogy úgy fogalmazzak, hogy a népszavazás ténye már önmagában győzelem. Ne felejtsék el, a két népszavazásra – a három igenesre és az egészségbiztosítás privatizációjának megakadályozásáról szóló, most folyamatban lévő aláírásgyűjtési akcióra – összességében lassan mintegy kétmillió aláírás gyűlt össze. Kétmillió! Kétségkívül vannak, lehetnek átfedések, de akkor is majdnem minden negyedik magyar választópolgárról beszélünk! Ez önmagában óriási siker.
A népszavazás jogát és lehetőségét nem megkaptuk, hanem kiharcoltuk. Az emberek egy alkotmányos jogért voltak kénytelenek több mint egy éven keresztül harcot folytatni. Azonban ez azt jelenti, az emberek ezeket a kérdéseket fontosnak tartják, úgy érzik, ez életük néhány olyan fontos kérdése, amelyekben nem adhatják át másnak a döntés lehetőségét. Nem adhatják át szakembereknek, nem adhatják át pénzügyi köröknek, és nem adhatják át politikusoknak, hiszen végül is a tudás és az egészség kérdéséről van szó. Ez egy igazi győzelem, és erre Magyarországon pártállásra való tekintet nélkül mindenki büszke lehet. Úgy is fogalmazhatok, hogy a képviseleti demokrácia, amely négyévente csak egyszer tart ránk igényt, – amikor elmegyünk szavazni -, most kiegészült a részvételi demokrácia egy fontos elemével. Ne tartóztassuk vissza magunkat, ne ijedjünk meg a magasztosnak tűnő szavaktól: az igazság úgy áll, hogy a népszavazás az erőszakmentes népi mozgalmak legfejlettebb formája, és ezt sikerült valóra váltanunk Magyarországon.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Elnök Úr!
Aki kilencedikén igent mond, az az egészségre, a tudásra, a felelős kormányzásra mond igent, nemcsak a tandíj, a vizitdíj és a kórházi napidíj eltörlésére. Aki igent mond, az a gazdasági fordulatra, a növekedésre és a sikeres jövőre mond igent, és nem csak egy rossz politika megállítására.
Mit jelent a nem? Barátaim, aki nemmel szavaz, az a beletörődésre szavaz. Beletörődünk abba, hogy nem lehetünk egészségesek, nem lehetünk képzettek, és hogy nem lesz felelős kormányunk. Aki nemmel szavaz, felhatalmazza a kormányt arra, hogy úgy folytassa, ahogy eddig tette. Sőt, aki nemmel szavaz, még ront is a mai helyzeten, hiszen a kormány eddig nyilvánvalóan a nép akarata ellenére, felhatalmazása nélkül politizált. Most zöld utat kapna a véget nem érő áremelésekre, adóemelésekre, újabb adókra és leépítésekre, és higgyék el, a kormány alig várja, hogy erre megkapja a felhatalmazást a magyaroktól.
Kérem, azt is őrizzük meg, azt is idézzük az eszünkbe, hogy a népszavazás tétje hétfő óta megemelkedett. Hétfőn a magyar parlament két fontos döntést is hozott. A koalíciós többség elfogadta – immáron második alkalommal – az egészségbiztosítás privatizációjáról szóló törvényt, és elutasította az ezt a törvényt megerősítő népszavazási kezdeményezést. Elutasította a népszavazás lehetőségét ebben a fontos kérdésben, pedig pontosan tudhatta, hiszen ő is látja a civilek, a szakmai szervezetek, a fölmérések, az aláírásgyűjtések magas száma, a mindenki által ismert állampolgári vélemények igazolják, hogy az emberek elutasítják az egészségbiztosítás privatizálását. Én megértem azt, hogy egy kormánykoalíciós képviselőnek kötelességei vannak a saját kormányával szemben. Megértem a kormány iránti elkötelezettségét. De azt már nem fogadom el, hogyha valaki ismeri a nép véleményét, és ismeri, hogy ez egy elutasító vélemény, akkor megakadályozza, hogy a nép maga népszavazás formájában dönthessen erről a törvényről, hogy a törvény megmérettethessék. A kormány iránti elkötelezettség tiszteletre méltó dolog, de a kormány iránti elkötelezettség sohasem írhatja felül a demokrácia iránti elkötelezettséget úgy, ahogy ez hétfőn történt a magyar parlamentben. A végén még oda jutunk, hogy felidéződik sokunkban az a bonmot, miszerint a kormány elégedetlen a néppel, ezért le fogja váltani.
Kedves Barátaim!
Az igenek győzelme meggyőződésem szerint a remény győzelme a beletörődés felett. A jövő győzelme a hiábavaló várakozás felett. Nézem a miniszterek és államtitkárok ma oly divatos körforgását. Higgyék el nekem, attól, hogy egy macska a saját farkát egyre gyorsabban kergetve körbeforog, még egy jottányit sem jut előre. Ez a helyzet a mai kormányunkkal is. Ezért a népszavazás győzelme a jövő győzelme a hiábavaló várakozás felett.
Végezetül, tisztelt Hölgyeim és Uraim, engedjék meg, hogy visszatérjek az egyetértés és az összefogás kérdéséhez. Hol is tettük félre a gondolatot? Valahogy úgy fogalmaztam, hogy mindaz, ami összeköt bennünket, ami ehhez a nemzethez köt bennünket, sokkal több, mint az, ami elválaszt.
Tisztelt Elnök Úr, Hölgyeim és Uraim!
Ma egy II. kerületben és egy Nógrád megyei faluban élő, illetve két, egy II. kerületben és egy Nógrád megyei faluban élő férfi között a várható élettartam tekintetében tizenkét év a különbség. Ez azt jelenti, hogy a II. kerületben tizenkét évvel várhatóan tovább él egy férfi, mint egy Nógrád megyei kis faluban! Az egyik egy szép nyugat-európai átlagadat. A másik egy ukrajnai átlag, tisztelt Hölgyeim is Uraim! És ha így mennek tovább a dolgok, akkor ez a különbség nőni fog, és nem is olyan sokára el fogja érni a húsz évet. Ez olyan Magyarországot eredményez majd, ahol egy kisebbség úgy él – vagy legalábbis úgy érezheti, hogy úgy él -, mintha a New York-i Central park oldalában lenne a háza. A többség pedig úgy él, és úgy is fogja érezni, mintha a harmadik világban élne. Én hiszem, hogy abban, hogy ezt elkerüljük, abban, hogy ezt megakadályozzuk, ma Magyarországon pártállásra való tekintet nélkül valójában minden állampolgár egyetért.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha így mennek tovább a dolgok, különösen az oktatásban és az egészségügyben, akkor Magyarországon még egy olyan téves képzet is kialakulhat, hogy a diktatúra többet tudott adni az embereknek, mint ma a szabadság. Én tudom persze, hogy a bajok gyökere ott van, hogy ma azok építik a kapitalizmust, akik húsz évvel ezelőtt riogattak vele, és pontosan olyanra is építik, mint amilyennel riogattak bennünket. De mégis, akik itt vagyunk ma ebben a teremben, mindannyian rendszerváltók vagyunk. Én is rendszerváltó politikus vagyok. Én hiszek abban, hogy a szabad világhoz tartozni mindenkinek jobb, mert több lehetőséget teremt, mint egy diktatúra. Én hiszek abban, hogy a szabad világban jobb oktatási és jobb egészségügyi rendszernek kell lennie, mint amilyen a diktatúrában volt. És arra kérem Önöket, hogy igenis ne mondjunk le arról az eszményről, hogy a szabadság mindig többre képes, mint a diktatúra.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Elnök Úr!
Milyen következményekkel jár az igenek győzelme? A legtöbben talán ezt a kérdést szokták nekem szegezni, ha találkozom a választópolgárokkal. Amit biztosan mondhatok, a következő: az igenek győzelme egy új korszak nyitánya lesz. Ne zavarja meg Önöket az a vélemény, amely ezt cáfolni akarja! Ma azok mondják azt, hogy a népszavazásnak nem lesz következménye, akik korábban azt mondták, hogy nem is lesz népszavazás, mert ezekről a kérdésekről nem is lehet tartani. Szóval, tisztelt Hölgyeim és Uraim, egy új korszak kezdődik, mert március kilencedikén az emberek képesek lesznek, lehetnek arra, hogy sikert érjenek el. Sikert érjenek el, ha kell a kormány ellen is. És idézzék fel: ilyen nem volt. Ez most először történhet meg a rendszerváltás óta. Egy népi mozgalom, amely sikert ér el konkrét, számon kérhető ügyekben a kormányzattal szemben.
Ez az a nap, március 9-e lesz az a nap, amikor az ország megmutathatja, hogy még képes talpra állni. Megmutathatja, hogy nem törődik bele abba, hogy rossz kormányzati döntések lerontsák az életét. Önök is tudhatják a saját személyes életükből: mindig az első a legfontosabb, mindig az első siker a legfontosabb. Ez hozza meg a siker ízét, és ez adja meg mindig az embernek az önbizalmat. Ha egyszer sikerült, sikerülni fog legközelebb is. Március kilencedikén Magyarország elindulhat a változás útján. Persze tudjuk, hogy minden út, még a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. Hogy az első lépés, az első siker lendületével meddig juthatunk, és hány állomás kell majd még a végső sikerhez, nos, ez csak Önökön, ez csak az embereken múlik. Az első lépés hosszát az határozza meg, mennyien mennek el, és hogyan fognak szavazni március kilencedikén. Egy biztos: ez az út, amelyre most ráléptünk, egy igazi nagy célhoz vezet. Ahhoz a célhoz, amikor olyan kormánya lesz Magyarországnak, amelyik csak akkor érezheti magát sikeresnek, ha az emberek is sikeresek.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!
