2024.december.23. hétfő.

EUROASTRA – az Internet Magazin

Független válaszkeresők és oknyomozók írásai

GYURCSÁNY FERENC BESZÉDE A BALOLDALI TÖMÖRÜLÉS ÜLÉSÉN

16 perc olvasás
<p>  <span class="inline left"><a href="/node/1542"><img class="image thumbnail" src="/files/images/gyurcsány.thumbnail_4.jpg" border="0" alt="Gyurcsány Ferenc" title="Gyurcsány Ferenc" width="99" height="100" /></a></span></p><p>Gyorcsány Ferenc péntek (2007-05-12) reggel beszédet mondott a Baloldali Tömörülés ülésén. Beszédét szószerinti leiratban adjuk közre.</p><p>

  gyurcsány ferenc

Gyorcsány Ferenc péntek (2007-05-12) reggel beszédet mondott a Baloldali Tömörülés ülésén. Beszédét szószerinti leiratban adjuk közre.

  gyurcsány ferenc

Gyorcsány Ferenc péntek (2007-05-12) reggel beszédet mondott a Baloldali Tömörülés ülésén. Beszédét szószerinti leiratban adjuk közre.

 

Szép jó reggelt kívánok! Szervusztok!

 

2004 õszén a Magyar Szocialista Párt kongresszusa Hiller István barátunk, mostani alelnökünk elõterjesztésével elfogadott egy hosszabb távra kitekintõ mondatot. A program elsõ mondata nagyjából úgy szólt, hogy Magyarország szabad, de igazságtalan. Nagyjából ebben foglalható össze a szocialista párt azóta követett politikájának lényege: felismertük, hogy be kell lakni ezt a szabad Magyarországot. Be kell lakni olymódon, hogy a szabadság mellett több igazságot, egy élhetõbb világot hozzon valamennyiünk számára. Eddig ez nem nehéz. Eddig ezzel valóban sokan egyetértenek.

 

Mi okozza az igazságtalanságot? Vajon egyszerûen csak a jólétnek ilyen-olyan hiánya? Vajon az igazságtalanság megoldható egyszerûen pénzzel? Ennél összetettebb a kérdés. A szocialista pártnak az volt a válasza – nagyon helyesen – 2004-et követõen, és azt gondolom, ma is, hogy az igazságtalanság ott van intézményi mûködési viszonyainkban, abban a szövedékben, amely együtt tartja az országot, amely szövedék részben nagyon is megfogható intézményekbõl, szabályokból áll, részben pedig a kevésbé megfogható közkultúrából, magatartásból, erkölcsbõl, sok minden másból.

 

Ha egy igazságosabb országot akarunk teremteni, akkor ahhoz változtatni kell, nincs mese! Legalább két okunk van arra, hogy ne térjünk ki ezen kihívások elõl. Részint azért, mert saját meggyõzõdésünk szerint lehet teremteni ennél jobb és igazságosabb országot. Másrészt azt látjuk, hogy van egy világ, amely hihetetlen gyors tempóban megy mellettünk, és nem kérdezi meg tõlünk, hogy: Ti magyarok, ti fel akartok szállni erre a vonatra? Hanem azt mondja: Döntsétek el, jöttök vagy maradtok, alkalmazkodtok, alakíttatok vagy magatokba fordultok, egymással lesztek elfoglalva? Mindegy, mi megyünk tovább. Igazságosabb világot teremteni belül, és megkísérelni együtt menni a világon legelöl haladókkal. Ez a két nagy pillér. Ezt kell tudni összeegyeztetni.

 

2002 és 2006 között szociális értelemben sikeres kísérletet tettünk arra, hogy az igazságtalanságokat csökkentsük, alapvetõen úgy, hogy növeltük az állam szociális szerepvállalását. Hosszú évek, évtizedek óta elõször csökkentek a társadalmi különbségek és kimutathatóan csökkent Magyarországon a szegénység. Ez a magyar baloldal kormányzásának erénye és eredménye.

 

Másik oldalról ez kevésbé járt együtt az intézményi mûködési viszonyokban rejlõ igazságtalanságok átalakításával, hanem döntõen az állami szerepvállalás mennyiségi bõvítésével, nem pedig minõségi átalakításával, és ez a politika gyorsan megmutatja a határát. Megmutatja kétfajta értelemben is: megmutatja azt is, hogy milyen következményei vannak e politikának szélesebb összefüggésben, mennyire lassítja le a külsõ alkalmazkodást, és megmutatja a tekintetben is, mennyire lesz tartós az eredménye annak, ha nem nyúlunk hozzá a szerkezeti viszonyokhoz.

 

Amit most csinálunk, az a legbonyolultabb vállalkozás – azt gondolom – a rendszerváltás óta. A legösszetettebb társadalmi-gazdasági vállalkozás. Megkísérelni egymással való összefüggésben átalakítani a társadalmi igazságtalanságokat létrehozó intézményi, szerkezeti, szabályozási, mûködési viszonyokat, másik oldalról növelni Magyarország képességét arra, hogy együtt menjen a világgal, hogy ne maradjon le, hanem az elöl haladókkal tartsa a tempót. Ezt a kettõt együtt hogyan lehet hatékonyan megtenni – errõl szól ez a történet.

 

Sokan mondják, tudom, hogy ez emberes, ez nehéz. Igazuk van, ez nagyon komoly kihívás. És ebben a kihívásban szükség van az állam hatékony szerepére ahhoz, hogy segítse emberek sokaságát, százezreit az aktív részvételben.

 

A kilencvenes évek elején hatalmas változások történtek Magyarországon, a magyar gazdaság mélyen átalakult, egész iparágak szûntek meg. Ki emlékszik arra, hogy Magyarországon volt több mint 200 ezer bányász? Ma kevesebb van, mint 20 ezer. Ki emlékszik arra, hogy a magyar mezõgazdaságban százezreknek adott munkát például az egyébként Európában versenyképes Bábolna? Például Bábolna – így van – Európában versenyképes magyar mezõgazdasági szektor. Ki emlékszik arra, hogy varrodák, textilgyárak tucatjai adtak munkát kevésbé vagy alig szakképzett asszonyoknak, édesanyáknak? Hihetetlen átalakulás volt, és az átalakulás végén százezrek vagy milliók maradtak munka nélkül, és kerestek maguknak újra szakmát. Megszenvedték. Vannak, akik a mai napig nem heverték ki ennek a következményeit – alapvetõen azok, akik szakképzetlenek voltak, alapvetõen a legszegényebbek, a legnehezebb sorban lévõk, köztük a több százezres roma népesség.

 

Ezek az emberek azt hallották akkor, a kilencvenes évek elején, hogy nincs mese, ilyen a világ, a világ ránk fogja kényszeríteni az akaratát. És ahogyan Nagy-Britannia, ahogyan Németország nem tudta megvédeni bányászatát, nehéziparát, úgy Magyarország is legfeljebb csak húzhatta az idõt. Ahogyan Franciaország vagy Spanyolország is egyre kevésbé tud munkát adni a hagyományos mezõgazdaságban az embereknek, mert olyan hatékony a termelés, úgy Magyarországon is ez fog bekövetkezni.

 

De volt valami, ami nem változott meg, és nem beszéltünk róla: nem változott meg maga az állam. Nem változott meg az a világ, ahol a tempót nem a külvilág, ha úgy tetszik, nem a piac, nem a verseny diktálta, hanem saját belátásunkra bíztuk, hogy fenntartjuk-e tovább azokat a viszonyokat, amelyeket örököltünk, vagy van hozzá képességünk, bátorságunk és erõnk, és nekimegyünk. Nem változott meg az igazgatás, az elmúlt 17 évben nem változtak a belsõ viszonyai. Alapvetõ kultúrája, szabályozói lényegében változtatás nélkül túlélték az elmúlt 17 évet.

 

Nem változott meg az egészségügy. Az egészségügy nagyobbrészt belsõ viszonyaiban, kultúrájában ugyanolyan, mint volt a hetvenes-nyolcvanas években: apró alkuk, kijárás, hiány és pazarlás együtt. Függelmi viszonyok és feudalizmus, helyenként a legmodernebb technika, máshol pedig még az ágytállal is baj van. Együttesen egy kis itt maradt hetvenes-nyolcvanas évek, a maga összes erényével és ellentmondásával.

 

Alig-alig változott az oktatás világa. Alig-alig. Ha változott, akkor sok tekintetben azt a változást hozta magával, hogy mára az olyan gyerekeknek, mint amilyen én voltam annak idején, akinek édesapja, édesanyja segédmunkás, ma nincs lehetõsége bejutni a legjobb állami egyetemekre. 18 éves korukig annyi hátrányt szednek össze ezek a gyerekek, hogy ma a Közgázon száz hallgatóból ha kettõnek az édesapja vagy édesanyja segédmunkás. Ha kettõnek! Közben Magyarországon minden harmadik ember az.

 

A közszolgáltatások széles világa, a magyar értelmiség jelentõs része és a magyar középosztály jelentõs része ilyen-olyan oknál fogva védte ezeket a pozíciókat. De ezek a pozíciók mára az igazságtalanság egyik fõ forrásává váltak. Másik oldalról, éppen azért, mert az állam egyre nagyobb erõfeszítéssel tudja csak fenntartani ezeket a rendkívül ellentmondásos, helyenként anakronisztikus rendszereket, elveszítette egy fontos képességét. Ma egy baloldali számára ez a legnagyobb probléma: az államnak mit kellene tudni tenni inkább? Intenzíven beavatkozni azokban a térségekben, ahol a piac önmagában nem hoz életet, nem hoz prosperitást: utat építeni, iskolát építeni, megerõsíteni a szolgáltatásokat. Az államnak intenzíven kellene ott lenni az oktatásban, a kutatásban és a fejlesztésben, annak érdekében, hogy az ország tarthassa a tempót, hogy többre jusson.

 

De amíg az állam el van foglalva régi, rosszul mûködõ rendszerének fenntartásával, aközben elveszíti az erejét, hogy oda fektessen be, ahova be kéne fektetni. Miközben alacsony hatékonyságú és igazságtalan rendszereket tartunk fent, és az állam roskadozik ezek súlya alatt, eközben nem tudja megtenni azt, amit leginkább meg kellene tennie, hogy a széthúzódó, egyre nagyobb társadalmi és területi különbségeket mutató országban okosan és célzottan be tudjon avatkozni, és abban lehessen nagyon erõs, ami elõreviszi az országot. Még egyszer mondom: ez a kultúra, az oktatás és a tudomány. Filléres gondokkal kell megküzdeni itt azért, mert máshol alacsony hatékonyságú rendszereket mûködtetünk régi, rossz kultúrával.

 

Erre kétfajta válasz lehetséges. Lehetséges az, amit mond az ellenzék, és lehetséges az, amit hagyományosan nagyon sokszor mondtak baloldalon is, hogy nem kell változtatni, majd megoldjuk pénzzel. Na de kérem, az igazságtalanság nem csak pénz kérdése. Nem csak pénz kérdése! Ha valaki, akkor a Magyar Szocialista Párt tudja, hogy önmagában attól, hogy 2001 és 2003 között 50 százalékkal növekedett a magyar egészségügyben a közráfordítás – döntõen a bérekre -, attól nem lett jobb a magyar egészségügy.

 

Lehet-e azt mondani egy gazdának, hogy ne szántsál és ne vessél, mert az erõfeszítés, és olyan messze van még az aratás ideje? Lehet, csak ez balgaság. Lehet-e azt mondani egy embernek, aki házat épít, hogy ne alapozzál, hiszen a házat nem lefelé kell építeni, hanem fölfelé? Lehet, csak ez balgaság. Lehet-e mondani az erdésznek, hogy ne vágd ki a fát, ha elkorhadt, vagy megérett a kivágásra? Hiszen az erdésznek nem az a dolga, hogy pusztítsa az erdõt, hanem az, hogy telepítse. Lehet, de ez balgaság. Lehet-e azt mondani a magyar baloldalnak, hogy ne változtass, mert a változtatás nehéz és ellentmondásos? Lehet, de ez balgaság. Magyarország nem fog magától megváltozni. Nem fog!

 

Mi vagyunk Magyarország. Nem csak akkor vagyunk mi Magyarország, amikor ünnepi beszédeket kell mondani. Ezek a mi rendszereink, mi mûködtetjük õket. Nincs más, aki megváltoztassa. A nagy társadalmi-politikai, ha úgy tetszik, történelmi dilemma arról szól, hogy vállalja-e a magyar baloldal a nemzeti progresszió legjobb hagyományainak folytatásából rá háruló feladatot: a változások sorozatával teremteni egyszerre egy igazságos és versenyképes világot. Verseny és szolidaritás együtt van ebben a rendszerben, igaza van a baloldali tömörülésnek.

 

Ezektõl a változásoktól, ezektõl a változtatásoktól fél az önmagát jobboldalinak mondó ellenzék. Fél megküzdeni. Fél megküzdeni szemtõl szemben is. Fél a demokráciától. Szeretné újra elkerülni a demokratikus megmérettetést, fél attól, hogy a magyar baloldal és az ország sikeresen lesz túl a változásokon, és 2010-ben újra szembetalálják magukat velünk. És a sokadszor elbukó pártvezérnek újra el kell szenvednie azt, hogy megint nem tudja bizonyítani saját oldalának azt az egyébként megalapozatlan és elfogadhatatlan ígéretet, hogy a jobboldalnak történelmi jogai vannak az ország vezetésére, és én – mondja õ – hozni fogom ezt a gyõzelmet.

 

Miért siettetik a küzdelmet? Miért radikalizálják a politikai versengést? Mert félnek a holnaptól. Félnek a demokratikus megmérettetéstõl. Igen, azért. A politikai félelemnek ez a sûrûsége gyávaság. A jobboldal vezére gyáva. Gyáva, amikor nem érti, hogy Magyarországon összehangolt változások sokasága építhet egy új jövõt. Gyáva, amikor nem mer programot adni. Évek óta az a legnagyobb erõfeszítése, hogy miért ne adjon programot – a programtalanság, a politikai félelem összesûrûsödése, hogy mondani kell valamit az országnak azon túl, hogy mit nem akarok.

 

Természetesen tudjuk azt, hogy ezek a változások komoly erõfeszítést igényelnek mindenkitõl. Ezek a változások befektetést jelentenek. Befektetést a holnapba. Ezek a változások arról szólnak, hogy ma teszünk valamit annak érdekében, hogy holnap jobb legyen az ország. De valóban, ez azt jelenti, hogy most mi teszünk az országért. A közjó csak a köz erõfeszítésébõl épül föl. Aki azt mondja, hogy én ajándékba fogom hozni nektek a jövõt, és rátok nincsen szükség, majd én megoldom, ha kormányon leszek, az nem hisz a saját nemzetében, az nem hisz a saját országában. Az nem meri elmondani, hogy rátok szükség van Magyarországon. Nem egyszerûen csak kaptok valamit, hanem a ti magatok cselekvésébõl épül föl az.

 

Ilyen változások sokaságával jár sok minden, amire azt mondja az ember: Na jó, itt meg ott korrigálni is kell. Ez igaz. De muszáj azt mondanom: 17 év után elõször, Magyarországon elõször mélyen és érdemben alakul át a hagyományos központi igazgatás. Ez nem arról szól, hogy kevesebben dolgoznak. Ez arról szól, hogy egy új igazgatási kultúra, teljesítményelvû kultúra, szolgáltatáselvû kultúra honosodik meg. Amelyben mérik és ösztönzik a teljesítményt. Amelyben nem sok kis vár él egymás mellett – alapítványok, kht.-k, minisztériumok és háttérintézmények sokasága. Soha senki nem merte ezt megtenni tizenegynéhány évig.

 

Ami a felsõoktatásban történik annak érdekében, hogy a minõség legyen az úr, hogy megszûnjenek az InterCity-professzorok, hogy a finanszírozás a teljesítményhez és a minõséghez igazodjon, hogy annak, aki rászorult és jól tanul, annak könnyebb legyen tanulni jövõre, mint az idén – mert a hallgatói juttatások átalakult rendszere ezt jelenti -, az egész folyamat, ami nyilván sokkal korábban kezdõdött, szerintem rendkívüli módon ígéretes. A jövõrõl szól. Hogy viták is vannak benne – ez természetes.

 

Hogy az egészségügy átalakítása vitákkal terhes, azt gondolom, hogy normális. Hogy a két koalíciós partner között ebben vannak viták, az elkerülhetetlen, mert két külön párt vagyunk. És azért vagyunk két külön párt, mert a világról nem gondolkodunk azonosan. És a szocialisták és a liberálisok kormánya nem olyan kormány, ahol a miniszterelnök ukázba adja, hogy mit gondolunk együtt. Hanem olyan kormány, ahol megvitatjuk, melyikünk mit gondol, és hogyan lesz ebbõl okos kompromisszum. A szocialisták és a liberálisok értik a felelõsségüket. Ezért akik naponta koalíciós válságról beszélnek, azok a vágyaikról beszélnek. Mindkét oldal a tudatában van annak, hogy a koalíciót az ország érdekében fenn kell tartani, de egyikünk sem gondolja úgy, hogy azon az áron kell fenntartani, hogy az ország megújítása holnaptól zárójelbe kerüljön. A reformpolitikát ki kell szélesíteni és el kell mélyíteni, nincs ok megállni, de ki kell szélesíteni, sokak közös ügyévé kell tenni.

 

Ezzel a politikával – hogy is mondjam – a kormánynak kellett elindulni. Egy év történésével, tapasztalataival minden okunk megvan, hogy ezt a politikát szélesítsük, többek ügyévé tegyük, többeket vonjunk be. Ugyanakkor mélyítsük is: szociális rendszer, rehabilitáció, gazdasági kérdések sokasága, egyensúly mellett építkezés, növekedés, fejlesztési kérdések kerülnek elõtérbe. Rosszul spekulálnak, akik azt gondolják, hogy ez a kormány vagy a miniszterelnök csak azért, mert ez jelentõs erõfeszítést igénylõ program, csak azért, mert vannak viták, és csak azért, mert a viták sokasága természetesen idõnként meg is terheli az országot, ezért a szocialista párt, a kormány vagy a miniszterelnök erre úgy fog válaszolni, hogy: akkor álljunk le vagy lassítsunk. Tévednek. Tévednek!

 

Soha nem fogom azt mondani, hogy nem az a dolga ennek a kormánynak és nekem nem az a dolgom, hogy annak érdekében folytassuk az átalakítást és a változtatásokat, hogy a magyar oktatás, a magyar egészségügy, a magyar igazgatás, a magyar szociális ellátás, mindaz, amiért az államnak közvetlen felelõssége van, ne mûködjön ennél igazságosabban és hatékonyabban. Az átmenet és az átmenet összes nehézsége sem elegendõ ahhoz, hogy engem errõl ez lebeszéljen. Nem elegendõ. Én a kormányom és a magam sorsát összekötöttem az ország megújításával, azzal, hogy szociálisan igazságos, társadalmilag, gazdaságilag versenyképes országot teremtsünk. És ha naponta meg kell érte küzdeni, ha a jobboldal naponta támad, egyre agresszívebben, az csak azt üzeni nekem, hogy jó úton járok. Ha a jobboldal útjában vagyok, akkor azt tudom mondani, hogy akkor és csak úgy fogunk tudni politikai értelemben megküzdeni, ha van mondanivalójuk az országról. Amíg csak rólam van mondanivalójuk, meg arról, hogy mit ne csináljunk, addig a harciasság és a hevesség elõl ki fogok térni. Küldhetik jobboldali rohamcsapataikat, dobálhatnak, sérthetnek, megyünk tovább. Mert a mércét nem õk jelentik, a mércét az ország jelenti.

 

Végül, barátaim, sokatoknak sokkal hosszabb politikai múltja, tapasztalata van, mint nekem. A magyar baloldal ízlelte már elégszer a gyõzelem édes ízét, a magyar baloldal már megismerkedett jó néhányszor emberes gondok és bajok keserû kihívásával is. A magyar baloldal mindig megõrizte azt a képességét, hogy a gondokból, bajokból tanuljon, a sikerektõl pedig ne szálljon fejébe a dicsõség. Ez az igazi titok. Nem tekintette magát kiválasztottnak, csak megválasztottnak. Ez fontos. Ha volt küldetése, akkor nem önmagára vonatkozóan, hanem a feladatra vonatkozóan volt küldetése. Ezek a fontos ügyek.

 

A magyar baloldal, azt gondolom, hosszú, 17 éves átalakulásában hû maradt saját maga eszményeihez: a humanizmushoz és a demokráciához. És elkerülte az a betegség, amely a jobboldal legnagyobb pártját – úgy látom – ledönti a lábáról, aminek a vége egy kibogozhatatlan politikai személyiségzavar, a félelem és a gyávaság zavara, a liberálisból polgári, a polgáriból a szélsõjobboldallal szövetkezõ, mára a se bal, se jobb, hanem magyar nacionalista és populista igézete – újabban azt olvasom, hogy nemzeti középpárt. Kérem szépen, aki nem meri megmondani, hogy õ kicsoda és mit képvisel, annak egyetlenegy dolog forog a fejében: valahogyan hatalomra jutni. Ha van hazugság, Hölgyeim és Uraim, drága Barátaim, akkor az igazi hazugság az a politikai mimikri és kaméleonjáték, amit itt látunk. Az igen! Az az igazi hazugság. Egy ország, egy nemzet félrevezetése.

 

Ha van számunkra tanulság, akkor az az, hogy szélesíteni kell az e politikában aktív szerepet játszók körét és lehetõségét. Nem eltitkolni a szándékot – ezt hagyjuk meg a jobboldalnak, ez az õ dolga. Nem elgyávulni a kihívásoktól – ezt is hagyjuk meg neki. Egy éve nem mer szembenézni velem a jobboldal vezére. Egy éve. Mindenfajta ákombákomot kitalál, nehogy összetalálkozzunk a parlamentben. Nem csodálom. Van is mitõl tartania, mert lenne néhány kérdésünk, amire nem tudna válaszolni. Nekünk nem az a dolgunk, hogy féljünk, nem az a dolgunk, hogy kikerüljük a kihívásokat.

 

Az a dolgunk, hogy válaszokat adjunk, sokak válaszát. Erõs szövetséget kössünk és higgyünk magunkban. Higgyünk magunkban, hogy ez az ország mindig kellõ bölcsességgel értette, hogy ki akar elõremenni és ki akar visszamenni.

 

Barátaim! Egyetlenegy dolgunk van: okosan, sokak bevonásával elõremenni! Köszönöm szépen!

EZ IS ÉRDEKELHETI

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Alapította : Pósvári Sándor - 1973. Powered by WebshopCompany Ltd. Uk Copyright © All rights reserved. 2025©