Orbán ViktorOrbán Viktor a FIDESZ Jövõnk címû konferenciasorozatának versenyképességrõl szóló utolsó konferenciáján szombaton 2007-05-12-én összefoglalta azt, amita Fidesz a magyar zabra (õk szpáhi) típusu adórendszerrõl gondolnak, valamint midazokat a lépéseket, amelyeket szükségesnek válnak a versenyképesség helyreállításához. Beszédét szószerinti leiratban közöljük:

 

Orbán ViktorOrbán Viktor a FIDESZ Jövõnk címû konferenciasorozatának versenyképességrõl szóló utolsó konferenciáján szombaton 2007-05-12-én összefoglalta azt, amita Fidesz a magyar zabra (õk szpáhi) típusu adórendszerrõl gondolnak, valamint midazokat a lépéseket, amelyeket szükségesnek válnak a versenyképesség helyreállításához. Beszédét szószerinti leiratban közöljük:

 

 

 

Elõször is, mint régi kuruc, csakhogy pontosan értsük egymást, nem árt ha tisztázunk egy félreértést. A magyarok a történelem során mindig is szívesen kötöttek megállapodást mindenkivel. Az a feltételezés, hogy valamifajta kultúrantropológiai, ne adj Isten genetikai okból, kénytelenek lennénk arra, hogy másokkal megállapodjunk, nem állja meg a helyét. Azonban megállapodást kötni, hosszabb távon megállapodásokra épülõ kultúrára berendezkedni, az egy olyan elõfeltételt is elõír a számunkra, amely arról szól, hogy bizonyos dolgok, amelyek az életben a legfontosabbak a számunkra, nem kérdõjelezhetõek meg, és ha azokban a dolgokban egyetértés van, azokat a pilléreket senki sem akarja elmozdítani, akkor jöhet az egyezkedés.

 

De azoknak a pilléreknek az ügyében nincsen egyezkedés, ezt mondták a kurucok: ez egy helyes, elvi, jövõbe mutató álláspont, kedves barátaim. Ezért szabadság, nemzeti függetlenség, és emberi méltóság ügyében csak a kuruc álláspont fogadható el.

 

Természetesen az üzletemberek részérõl mi gyakran halljuk azt a véleményt, aminek itt egy sarkos megfogalmazását elkövethettük. De én mindig különbséget teszek az üzleti szemléletû gondolkodás és a nemzet érdeke szerinti gondolkodás között. Amit elmondtam az elõbb, az egy nemzet hosszú távú fennmaradását szolgáló gondolkodásmód. Azt ugyanakkor megértjük, csak nem keverjük össze az elõzõvel, hogy üzletelni meg mindig kell az üzletembereknek, ha diktatúra van, ha van emberi méltóság, ha van nemzeti függetlenség, ha nincs. De ezt a mindig üzletelni kell kultúráját összekeverni és elvi álláspontként helyettesíteni, vagy kiszorítani ezzel a kuruckodást, az értékek mellett való kiállást, az eltökéltség gondolkodását és mentalitását, nem volna helyes.

 

Mindennek meg van az értelme, a kuruckodásnak is, mint Stumpf István mondta, mindig a labancokkal szemben. Meg az üzletelés kultúrájának is, csak az egyiket nem szabad számon kérni a másikon sem egyik, sem másik irányban.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim! Társadalmi versenyképesség. Mielõtt errõl a kérdésrõl beszélünk, nem kerülhetjük meg, hogy néhány szót szóljunk nem elnagyolt, nem eltúlzott, de bizonyos mértékû történelmi összefüggésben is, mármint a magyar társadalomról. Ugyanis nem elméleti vitát folytatunk a versenyképességrõl, hanem a magyarok versenyképességérõl beszélünk.

 

Röviden összefoglalva talán nem érzik majd túlzásnak, ha azt mondom, hogy a magyar emberek lassan 25-30 éve egyfolytában a tartalékaikat élik fel, lelki, szellemi és anyagi tartalékaikat emésztik fel. Emlékezzenek rá, hogy amikor a '80-as évek elején, amikor a központi gazdasági irányítás csõdöt mondott, és nem ideológiai vagy erkölcsi okokból, hanem gazdasági kényszer okán, az állam úgy gondolta, hogy jobb, ha kicsit több szabadságot enged az embereknek, és õ maga hátrább lép egyet, gmk-k kora, háztáji, vissza tudnak még erre emlékezni.

 

Nos a '80-as éveknek az elején a hatalom azt mondta a magyaroknak: nem tudjuk már biztosítani azt, amit vállaltunk, a szocialista állam nem tudja fenntartani mindazt az ígérethalmazt, amit korábban megfogalmazott. Neked is cselekedned kell a szokásos keresetbõl való megélésed mellett, nyitnod kell még egy másik irányban is. Valamit még a nyolc órás munkás mellett tenned kell. Ezt neveztük akkor maszekolásnak, ha önök még emlékeznek erre.

 

A '90-es évek elején aztán azt vették észre az emberek, hogy már az sem elég, ha van egy hivatalos munkahelyük, meg van egy, a '80-as évek második felébõl itt maradt maszekolásuk, mert a megélhetés egyre nehezebbé vált, és még valamit azért tenni kellett, hogy az ember fenntarthassa maga és családja életszínvonalát. Be kellett zsúfolni még valamit a munkanapba. Egyre többen lettünk Magyarországon, akik nem tíz órát, hanem tizenkettõ, meg tizennégy órákat kezdtünk dolgozni. Ha önök megnézik a nemzetközi összehasonlító adatokat, akkor láthatják, hogy Európában ma a legtöbbet egy héten a magyarok dolgoznak, 53 órát, nagyjából ez ott van, ahol a csehekké, és kicsit meghaladja még az amerikaiakét is, akiket pedig a hivatalos statisztikák, egyébként a világ legtöbbet dolgozó országaként tartanak számon. Nos, magyarán a '90-es évek elején már oda jutott Magyarország, hogy az önkizsákmányolás egyre gyorsuló spiráljában élte az életét, ennek minden társadalmi, lelki következményével együtt.

 

Most egy újabb szakaszba léptünk, tisztelt hölgyeim és uraim! Miközben azt a napi 12-14 – van, aki 16 órát is – ledolgozzuk, ledolgozza, akkor jön a kormány, és azt mondja, hogy ez is kevés.

 

Nincs más választás, többet dolgozni nem lehet, mert 24 órába már nem fér bele. Egyetlen dolgot lehet tenni, hiteleket lehet felvenni. Ezt csinálja ma a magyar társadalom, ebbe az irányba menekül, amíg teheti. Mint Arany János mondta, cserebogárként falnak nem koppan. Ez mikor következik be, nem tudjuk, de mindannyian látjuk, hogy ennek az útnak nincs perspektívája. Valahol minden család számára máshol, de ennek az útnak egy bizonyos pontján falakba fogunk ütközni. Nos, ez az a hangulat, ez a magyar társadalomnak a helyzete, a kivéreztetett állapota, amikor jön a kormány és azt mondja, itt az ideje, hogy versenyképessé váljon a magyar társadalom.

 

Kedves barátaim, ha mindezt a rendszerváltás összefüggésébe helyezzük, akkor nyugodtan kimondhatjuk, hogy nem mindenkire igaz, de sok millió magyar emberre kétség kívül igen, hogy a rendszerváltoztatás nem szabadságot hozott, hanem kiszolgáltatottságot zúdított rájuk. Nem szabadok lettek, hanem kiszolgáltatottak, védelem nélkül maradtak. Ott álltak a szocializmus romjainak kõsivatagában, a szocialista nagyipar hirtelen múzeummá minõsülõ szerelõcsarnokaiban, a széthulló téeszek omladozó majorjainak melléküzemág telepeinek udvarán a csõdöt mondott állam áporodott levegõjû hivatalaiban, a bizonytalan sorsúvá lett kórházak és rendelõintézetek orvosi szobáiban, ott álltak védtelen a fél évszázados okkupáció lelki és mentális rombolásától megverten a felperzselt föld közepén, amelyen hamarosan megjelentek a 20. század második felének szociális piacgazdasága elõtti korból származó brutális kapitalizmus monstruózus alakzatai. Tisztességes szabad piac és versenyképesség: szólt az orákulum a rendszerváltás elõestéjén. A tisztességes piachoz elõször is tisztesség kell. A szabadpiachoz elõször is szabadság kell, a versenyképességhez elõször is verseny kell. A tisztességes szabad piachoz és versenyképességhez tisztesség, szabadság és verseny kell. Miközben életünkben se tisztesség, se szabadság, se a verseny, így válaszolnak ma a magyarok.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim! Ezért ma is magyarok milliói állnak kiszolgáltatva munkavállalóként, kamarai, szakszervezeti és munkahelyi védelem nélkül. Kiszolgáltatva fogyasztóként, fogyasztóvédelmi oltalom nélkül. Kiszolgáltatva homo sapiensként, a természeti környezetet védeni képes szervezett erõ nélkül. A demokráciába vetett egyre vékonyodó hittel és reménnyel, a demokrácia miben léte felõl egyre erõsödõ kételyekkel. És ekkor mondja a kormány, hogy itt az ideje, hogy versenyképesek legyünk.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim! Versenyképesség. Úgy érzem fontos, hogy pontosan fogalmazzunk. Ez egy divatos kifejezés. Amikor elõször hallottam, fiatalabb voltam, a Fradi-leves jutott az eszembe: mindent bele. Mindent el lehet mondani ennek a szónak az ürügyén. Csaba László közgazdász mondta itt talán az elõzõ bejátszásban, hogy az emberek megijednek ma már, ha a versenyképesség szót hallják. Szerintem ez igaz, de nem feltétlenül csak azért, amit õ okként megnevezett. Hanem azért is, mert az ember, mikor hallja ezt a szót, érzi, hogy ehhez neki semmi köze. Nemcsak arról van szó, hogy rosszat jelent, ha olyan szót hall, amit egyébként a természet nem rakott a vállunkra. És olyan, hogy versenyképesség a teremtés rendje szerint nincsen.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim! Valójában nem létezik, és ezért nem is lehetünk elég hálásak a természetnek. Ugyanis a társadalomnak soha sem célja, hogy versenyképes legyen. Az emberi lénynek soha sem célja az, hogy versenyképes legyen. Egy társadalomnak és egy embernek az a célja, hogy boldog legyen. Mindig, minden idõben, minden történelmi körülmények között, ez a cél van legfelül. Messze az úgynevezett versenyképesség felett. Minden más, csak a boldogság alatt, az azt megcélzó emberi törekvések, érzések, együttélési formák alatt helyezkedhet el.

 

Kétség kívül igaz, ezért mondtam, hogy fontos a pontos fogalmazás, hogy e cél elérésének, a boldogi emberi együttélés, a boldog egyéni családi élet elérésének modern világban egyik, de koránt sem egyetlen eszköze a versenyképesség. Egy közösség versenyképessége, beszéljünk egy ország versenyképességérõl, sok tényezõbõl áll össze, ebbõl az egyik a versenyképesség.

 

Van egy másik, ami szerintem legalább ilyen fontos, és úgy nevezhetjük, hogy társadalmi kohézió. Arról, hogy mi a versenyképesség, amikor készültem ide, fellapoztam néhány lexikont, megnéztem, hogy mi jelent meg ebben a tárgyban manapság, hogy csak az elmúlt fél évben négy könyv jelent meg a versenyképességrõl, és akkor nem soroltam ide Chikán Attilának és Czakó Erzsébetnek a hatvan, több mint hatvan tanulmányból álló, errõl a kérdésrõl készült elemzését.

 

Nos, a versenyképesség, miután az emberi társadalom boldogulásának a modern idõben egyik feltétele, ezért próbáljuk pontosan meghatározni, mirõl is beszélünk. Talán miközben mindenki úgy definiálja a saját gondolatának pilléreit adó szavakat, ahogy azt a legjobban és leghelyénvalóbbnak érzi, én annyit mondhatok, hogy felfogásomban az ország versenyképessége azt jelenti, hogy egy ország, ez esetben a mi országunk más országoknál gyorsabban tud elõrehaladni az emberi életkörülmények javítása terén. Vagyis csak ebben az esetben tekinthetjük úgy a versenyképességet, mint a társadalom boldogságának elõsegítését szolgáló eszközt.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim! A mai napon arról beszéltek elõadóink, hogy egy ország versenyképességéhez, vagyis hogyan tud Magyarország más országoknál gyorsabban elõrehaladni az emberi életkörülmények terén, mivel járulhat hozzá a gazdaság. Több ilyen hozzászólást is hallottunk.

 

Ha össze akarom foglalni ezek a gondolatokat, akkor azt tudom mondani, hogy elõször is azzal tud hozzásegíteni, talán az elsõ beszédben hangzott ez el, ha nem próbálja maga alá gyûrni a társadalmat. A gazdaság azzal járulhat hozzá elsõsorban az ország versenyképességéhez, hogy nem próbálja minden áron maga alá gyûrni a társadalmat, ha nem próbálja a piaci haszonelvû szemléletet ráerõltetni a társadalom olyan területeire, ahol azoknak nincsen helye.

 

Tehát egy ország versenyképességéhez a gazdaság leginkább akkor járulhat hozzá, ha nem tart igényt arra, hogy a maga haszonelvû szervezõdési elvét, mint a társadalom legfontosabb szervezõ elvét fogadja el egy közösség. Ez magyarul azt jelenti, hogy le kell számolnunk azzal a dogmával, hogy mindent a piacra kell bízni. És az élet megszervezésében minél inkább hasonlít valami a piacra, az annál jobb lesz. Röviden ezt szerettem volna mondani. Ez nyilvánvalóan szétveri a kohéziót és a szolidaritást, most nincs módom, hogy bebizonyítsam, de felfogásom szerint ráadásul ez még középtávon már magának a gazdaságnak is árt.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim! Egy idézetet szeretnék ennek a gondoltnak az alátámasztására megosztani önökkel. Számoljunk le a tabukkal és mondjuk ki, hogy a piaci dogma nem tudja helyettesíteni a közös társadalmi felelõsségvállalást, nem képes igazságos és mindannyiunknak emberhez méltó életfeltételeket biztosító társadalom megteremtésére. Egyszerûen nem erre találták ki. A piaci dogma materiális érdekekben, és materiális haszonban gondolkodik, mindent ezeknek rendel alá, nem vesz tudomást az emberi természet, piaci értelemben irracionális lényegérõl. A piacon egyáltalán nem értelmezhetõ az áldozatvállalás, holott a társadalom mûködésének egyik, ha nem a legfontosabb energiája. Egyetlen gyermek sem nõne fel a szülõ, elsõsorban az anya áldozatvállalása nélkül. Az áldozatvállalás nem helyettesíthetõ a befektetéssel. A legmerészebb befektetésnek is matematikailag leírható ésszerû határai vannak. De miféle matematikai határai vannak egy édesanya gondoskodásának, vagy akár annak, amikor egy orvos messze túl a munkaidején akár 24 órás szolgálat után is ellátja még a súlyos sérültet. Vagyis a gazdaság akkor tud legjobban hozzájárulni az ország versenyképességének, ha ezt a tételt elfogadja, és nem akarja maga alá gyûrni saját maga szervezõ elvét ráerõltetni a társadalom gazdaságtól különbözõ részeire.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim! Az ország gazdasági versenyképességét jelentõsen gyöngíti az a tény, hogy Magyarországon a piacgazdaságból egy dolog hiányzik, méghozzá annak lényege és lelke, ez pedig a verseny. Errõl is hallhattunk utalásokat.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim! Ha önök vetnek egy pillantást egy átlagos magyar vállalkozó mindennapi életére, és nem az õ szakzsargonjában próbálják megérteni, hogy mi a problémája, hanem kellõ távolságtartással szemlélik az eseményeket, akkor azt fogják látni, hogy a magyar vállalkozók vállalkozóként nem annyira egymással versenyeznek, mint inkább az állammal. Ki és hogyan tud kiszabadulni az állami adóprés alól. Ki és hogyan tudja elkerülni az állami adósarcot, vagy fordítva, miként tudnak a vállalkozások állami megrendeléshez, pályázati támogatáshoz jutni. Az ezeken a területeken folyó verseny egy-egy vállalkozás sikere szempontjából ma gyakran fontosabb, mint hogy milyen a vállalkozás technológiai felkészültsége, vagy éppen a menedzsment tudása.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim! A másik dolog tehát, amit tehet a gazdaság egy ország versenyképességért, az a növekedés. Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban néhány szót szóljak a jelenlegi magyar gazdasági helyzetrõl. Nyilvánvaló, a gazdaság egy közösség versenyképességéhez, a gazdasági növekedés teljesítményén keresztül tud hozzájárulni.

 

Van itt azonban egy kérdés, Nagy Feróra hajaz kicsit, csak nekem finomabban kell fogalmaznom. Ki mire áll készen, és mikor. Azt el kell dönteni, amikor szemben találja az ember magát egy bajjal, akkor mi a célja. Az a célja, hogy elszenvedje-e azt a bajt, vagy az a célja, hogy orvosolja azt a bajt. A magyar gazdaságpolitika filozófiailag elhibázott lényegét akarjuk megérteni, akkor ezt a kérdést érdemes feltenni. Abban nincs vita közöttünk, hogy Magyarországon ma baj van. Van egy gazdasági, és van egy politikai válság. A politikai válságról az elõzõ három alkalommal már sokat beszéltünk, a lényeget ismerjük. A demokráciában mindig politikai válságot okoz, ha a választókat lépre csalják, kiügyeskedik a szavazatukat, elorozzák a bizalmukat, majd a megszerzett hatalmat egészen más célokra használják, mint amire korábban ígéretet, vállalást tettek. Ez a politikai válság lényege Magyarországon.

 

Azonban van egy gazdasági válság is Magyarországon, hiszen mindegy, hogy a kormány – mondandóm szempontjából most mindegy -, hogy így vagy úgy került parlamenti többségi helyzetbe.

 

Ha már egyszer a végrehajtó hatalom helyzetében van, akkor cselekednie kell. Mert a végrehajtó hatalomnak az a dolga, hogy orvosolja a válságot. Ezért érdemes feltennünk a mindenkori kormánnyal szemben, hogy jó módszerekkel orvosolja-e a válságot.

 

Erre mondom én azt, hogy itt szembesül, mint ahogy a magánemberek is mindig, minden kormány azzal, hogy a bajt csak túl akarja élni, elfogadja, tudomásul veszi, vagy pedig orvosolni is akarja.

 

A mai végrehajtó hatalom, tisztelt hölgyeim és uraim, rossz megoldást kínál a gazdasági válság kezelésére. A kormánykoalíciós pártok egy olyan gazdasági filozófiát, a Nyugatban, Nyugaton fellelhetõ gazdasági filozófiák közül épp egy olyan irányzatot tüntetett ki a figyelmével, és alkotott abból kormányzati politikát, amely éppen azért bukott meg számos alkalommal, számos nyugati országban, mert mindig a megszorításokat állította a politikája középpontjába. A megszorítás nem más, mint annak a ténynek az elismerése, hogy baj van, és a bajjal együtt kell élni. Az egyetlen célunk, ami lehet, hogy túl éljük a bajt. A bajban nem lehetõséget, nem az orvosság, egy új orvosság kikísérletezésének a lehetõségét látjuk, nem azt a választ adja a megszorítás politikája, hogy milyen gazdaságot kell építenünk ahhoz, hogy még egyszer ne kerülhessen sor megszorításokat kiváltó helyzetre, csak egyetlen gondolat vezeti: ezt a mostani bajt, ezt hogyan éljük túl megszorításokkal.

 

Ez a gondolkodásmód elfogadja a bajt, és alkalmazkodik hozzá. A másik gondolkodásmód, amirõl mindjárt beszélnék, pedig orvosságot akar találni, és meg akarja elõzni, hogy a baj még egyszer elõállhasson.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim! A bennünket leginkább gúzsba kötõ dogma úgy hangzik, hogy a bajt, kormányzati elismerést élvezõ dogma, hogy a bajt nem lehet legyõzni, a bajt csak elszenvedni lehet. Meggyõzõdésem, hogy a jobboldal politikai gondolkodóinak ezt a dogmát kell ledönteniük, és ki kell mondaniuk, hogy ebben a nehéz helyzetben a kitûzhetõ cél nem az, hogy a bajt elszenvedjük, hanem az, hogy legyõzzük, vagyis megakadályozzuk, hogy még egyszer bekövetkezzen.

 

Ezért, tisztelt hölgyeim és uraim, nekünk egy új megközelítést kell alkalmaznunk. Ez pedig azt jelenti, hogy az ország ne megszorításokkal kerüljön ki a pénzügyi válságból, vagyis ne kikoplalni próbálja a válságot, hanem nõje ki, úgy ahogy a gyermek is kinövi a gyermekbetegségeket.

 

Vagyis a megoldás nem az, tisztelt hölgyeim és uraim, a mai helyzetben, hogy az emberektõl elvesszük a hiányzó pénzt, mármint az államkasszából hiányzó pénzt elvesszük az emberektõl, a megoldás az az, hogy a hiányzó pénzt közösen megtermeljük. Ezt nevezik gazdasági növekedésnek. Ezért a magyar jobboldalnak amellett kell érvelnie, hogy a mai megszorító központú gazdaságpolitika helyett modern, innovatív és növekedésközpontú szemléletre váltson Magyarországon.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim! Természetesen miután mégis csak egy kormányzati múlttal rendelkezõ, és kormányzásra is készülõ párt vagyunk, mindig felteszik a kérdést, persze és mit kellene másképpen csinálni, merthogy elvileg másképp kellene megközelíteni a helyzetet, azt értjük.

 

Szétveszíti a mai konferencia témáját a kérdésre adandó válasz, de azért jelezzük egyértelmûen, hogy van világos gyakorlatias válasz erre a kérdésre. Három lépésbõl álló választ adnánk mi akár holnap reggel a mai pénzügyi egyensúlytalanság problémáiról. Elõször is a kormányzati kiadásokat be kell fagyasztani. Második pontban szinten kell tartani a közszolgáltatásokra fordított költségek reálértékét, és harmadszor pedig be kell indítani a gazdasági növekedést.

 

Ez magyarul a következõket jelenti. Elõször is a kormányzati kiadásokat be kell fagyasztani, vagyis a felesleges és pazarló kiadásokat meg kell szünteti. A vérlázító kormányzati negyedre például semmi szükség nincsen. Másodszor szinten kell tartani a közszolgáltatásokra fordított költségek reálértékét. Ma nem ez történik. Ma ezeknek nemcsak a reálértékét, idõként a nominális értékét is csökkentik. Például csak az egészségügybõl a kormányzat 250 milliárd forintot von ki három esztendõ alatt, ahogyan ezt a konvergencia programban egyébként be is vallja. Szerintünk erre semmi szükség nincsen. Ha a kormányzat felesleges kiadásait megszüntetjük, a kormányzati kiadásokat szinten tartjuk, a gazdasági növekedést pedig beindítjuk, akkor a reálértéken megtarthatók lennének a közkiadásaink, a közszolgáltatásokra fordított kiadásaink.

 

És végezetül, tisztelt hölgyeim és uraim, természetesen csökkenteni kell az adókat. Vita van arról a magyar közgazdászok társadalmában, hogy lehet-e Magyarországon ma az adókat csökkenteni. A többség persze azon az állásponton van, hogy szinten tartani biztosan lehet, tehát további emelés elfogadhatatlan, de sokan vannak, vagyunk, akik azt mondják, hogy csökkentés is lehetséges. Van, aki a radikálist sem tartja elképzelhetetlennek, én közéjük tartozom. Van, aki pedig inkább a mérsékelt adócsökkentést tartja reálisnak, de az irányon ez nem változtat. Az irány, hogy az adókat nem lehet emelni, és ha lehet, csökkenteni kell õket. Azon az állásponton vagyunk, hogy az adók csökkentése növeli az adóbevételt, mert csökkenti a fekete gazdaság arányát és növeli a nemzeti összterméket.

 

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, a gazdasági növekedés elõtt magasló összes akadályt le kell bontanunk, hogyha versenyképesek akarunk lenni, ez azt jelenti, hogy minden felesleges szabályzót ki kell iktatni. A szpáhi elven mûködõ adórendszert meg kell változtatni, és a korrupciót kíméletlenül, radikálisan gyilkos erõvel vissza kell szorítani, mert egyébként az ország megfordíthatatlan, lezüllött állapotba kerül. Ezt a korrupció miatti lezüllést mindannyian érezzük. Ma már mindenhol érezzük, nemcsak a gazdaságban, hanem azon kívül is. Ügyeink elintézéséhez egyre inkább szükséges, vagy azt gondoljuk, hogy szükséges a korrupció ilyen vagy olyan változata.

 

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim! Igaz, hogy a korrupció, mert hogy a hal a fejétõl a bûzlik, felülrõl indul ki, de eléri a farkát. Ez azt jelenti, hogy mindannyian áldozatai leszünk, mindannyian áldozatai leszünk annak a züllésnek, amelytõl ma szenved Magyarország, mint ahogy belesodródtunk és áldozatai lettünk a szocialista együttélés sajátos szabályainak, dacára annak is, dacára annak, hogy nem mi alkottuk meg azokat a szabályokat.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim! Tehát a felesleges szabályzók visszaszorítása, megszüntetése, a szpáhi elven mûködõ adórendszer átalakítása és a korrupció minden korábbinál elszántabb visszaszorítása.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim! Magyarán azt szerettem volna mondani, hogy a gazdasági versenyképességhez nem a megszorítások gazdaságpolitikáján keresztül vezet az út. Azt szerettem volna mondani, hogy a társadalmi versenyképességhez pedig nem kizárólag a gazdasági versenyképességen keresztül vezet az út.

 

És végül azt szerettem volna elmondani, hogy semmi szükség arra, hogy a versenyképesség pokrócával takarózva ma a kormány a megszorítások politikáját versenyképesség javító politikaként adja el, és mi pedig ezt elhiggyük.

 

Azt szerettem volna elmondani önöknek, semmi szükség az emberek életét megkeserítõ, nyomorúságot és hosszabb távon szinten leküzdhetetlen gazdasági hátrányokat elõidézõ újabb és újabb kormányzati megszorításokra, amelyeket a kormány reformként meghirdetett, részben már be is vezetett, és amely az élet minden területén már teljes kudarcot is vallott.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim! Kedves barátaim! Végezetül szeretném az önök figyelmét felhívni arra, hogy egy történelmi lehetõség küszöbén is állunk. Nem egyszerûen csak a versenyképességrõl szólhatunk ma 2007 májusában, hanem a polgári nemzeti keresztény értékek iránt elkötelezett, az új többséghez utat keresõ emberek számára ennél többrõl, ennél nagyszerûbbrõl is beszélhetünk. Történelmi lehetõség küszöbén állunk.

 

Ez a konferencia, amelynek, ha jól értem, ez volt az utolsó eseménye, ez a konferencia-sorozat, melynek ez volt utolsó eseménye, és amelynek majd utóbb ki fog derülni, azt hiszem felbecsülhetetlen volt az értéke, és jelentõsége. Számot kell vetni azzal a ténnyel, hogy egy sajátos idõpontban történt, mármint ez a konferencia-sorozat, 2007 tavaszán. Szétfeszítené mondanom kereteit, de szeretnék visszautalni a 2002-ig terjedõ idõszakra. Ami nem jelenti azt, hogy 2002-ig a politika valami elegáns dolog lett volna Magyarországon, már voltunk néhányan, akik idõnként fontosnak tartották ezt is. Aztán vagy sikerült teljesíteni ezt a maguk elé kitûzött célt, vagy nem. De 2002-ig a politika mégis csak egy alapvetõen értelmes tevékenység volt, mondhatnám értelmi tevékenység volt. Hogy rossz ízû értelmiségi szót most ne használjam, megtanultam Lánczi Andrásról, hogy õ nem értelmiségi, hanem filozófus, mi sem értelmiségiek vagyunk, hanem politikusok. Csak azt gondoltuk, hogy a mi szakmánknak az értelemhez, a rációhoz, az okfejtéshez, az érvek ütköztetéséhez nemcsak van valami köze, hanem arra épül.

 

2002-ben egy alapvetõ változás következett be. 2002-ig sem volt valami magas elismertsége a politikának, de azért az emberek mégis a politikáról, a teljesítményrõl, a kérdésekrõl, a pártokhoz kötõdõ kérdésekrõl mégis csak elsõsorban a teljesítmények alapján próbáltak ítéletet alkotni. Ami nem jelenti azt, hogy pontosan meg tudták ítélni a szereplõk teljesítményét, de úgy gondolták, hogy amikor véleményt mondanak egyik vagy másik szereplõrõl, akkor a teljesítményérõl mondanak véleményt, mert ez volt a szándékuk. 2002-ben ez megváltozott, a magyar politika eltorzult, hogy erõteljesebb kifejezést most ne használjak. Vakvágányra tévedt.

 

2002 óta az emberek tekintélyes része már nem is volt kíváncsi, hogy milyen teljesítmény kötõdik egyik vagy másik irányzathoz, eszméhez, gondolathoz, személyhez vagy kormányhoz. Mások alapján gyûlölet, elõítélet, szétpártosodás, elfogultság alapján alkotott ítélet. Ez tönkre tette az országot, ezért vagyunk ma itt, ahol vagyunk.

 

A mostani lehetõség, ami elõttünk áll, és amely lehetõség ajtajának kinyitásában ez a konferencia szerintem történelmi szerepet játszott az, hogy vissza vigyük végre – mert hogy bajban vagyunk ilyenkor, lehet – visszavigyük végre a közgondolkodást, a politikai értelmet, a politikai diskurzust oda, ahova való. Teljesítményekrõl, utakról, lehetõségekrõl, a jövõnkrõl beszéljünk. Úgy gondolom, hogy ez a történelmi lehetõség most 2007 májusában nyitva áll elõttünk, az ajtót ez a konferencia-sorozat kinyitotta, kis képzavarral azt mondanám: itt az ideje, hogy a Fidesz a kongresszusán be is lépjen ezen az ajtón. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük