MAGYARSÁGOM SOKFÉLESÉGE

Kárpát medence — térkép 1899-ből 

Amikor magyarnak születtem egy hatalmas birodalom eldugott szegletében, még csak nem is sejthettem, mekkora galibát okozok – magamnak. Meg a jövőbeli utódaimnak.

Kárpát medence — térkép 1899-ből 

Amikor magyarnak születtem egy hatalmas birodalom eldugott szegletében, még csak nem is sejthettem, mekkora galibát okozok – magamnak. Meg a jövőbeli utódaimnak.

Egyébként eszmélésemtől kezdve folyton azt hallottam, szovjet vagyok. Az intézményesített, rendkívül célirányos (kiirtani az egészséges nemzettudatot) propaganda hatása alatt gyerekként sokszor megálltam a szülővárosom, Beregszász központjában magasodó „Jóságos Nagyapó" szobránál, akiről úton-útfélen hangoztatták, hogy neki köszönhetünk mindent (ezek szerint a semmit is). Akkor még nem sokat mondott nekem a Vlagyimir Iljics Lenin, alias Uljanov neve. Ma már annál inkább.

Az óvoda, az iskola és a sajtó sulykolta demagógia hatását a család próbálta közömbösíteni. Amúgy, a maguk módján. Emlékszem, anyám a fejét csóválta, amikor pionír-szerkóban csasztuskákat énekelve masíroztam fel és alá házunk udvarán. De volt durvább eset is. Ukrán nyelvű óvodába jártam, ahol veréssel jutalmazták a magyar szót. Jópárszor részesültem az efféle nyaklevesekben. Otthon viszont édesapám legyintett meg azért, mert ukránul szóltam. Gyermeki aggyal nem tudtam felfogni a dolgok hátterét, ezért nemes egyszerűséggel nem szólaltam meg semmilyen nyelven.

Később rájöttem, hogy a szovjeten belül magyar vagyok, mert arcomba zúdították a bűnös nemzet legendáját. Törtem a fejem: ha magyar vagyok, miért nem Magyarországon élek? A válasz nem késett: mert minket a „dicső" Vörös Hadsereg szabadított fel a fasiszta megszállás alól, s tulajdonképpen örülhetünk, hogy bűnös nemzetként tagjai lehetünk a szovjet népek nagy és boldog családjának. Merthogy a magyar fasiszta, utolsó csatlós, tehát bűnös nép, s voltaképpen szégyellnünk kellene nemzetiségünket. Ezt sem értettem, hiszen akkor már hallottam a szovjet-magyar barátságról, a Varsói Szerződésről, a szocialista országok egységéről, a KGST-ről, meg a jelszóról: Világ proletárjai, egyesüljetek!

De minek? Kivel? Hol? Mikor? – fogalmazódtak meg a kérdések gyermeki elmémben. Éppen ezért nem tudtam „feldolgozni" a pofont, amit osztályfőnökömtől kaptam a füzetem borítójára rajzolt piros-fehér-zöld zászló miatt. De hiszen egy baráti ország lobogója! – gondoltam keserűen. Vajon a csehszlovák vagy a román zászló is hasonló reakciót váltott volna ki a hivatását túllihegő pedagógusból?

A szovjet-magyar barátságnál maradva, ott volt még a számtalan kézzelfogható példa: Brezsnyev elvtárs és Kádár elvtárs forró repülőtéri csókjai, a csereüdültetések, három évente bevásárló út Magyarországra, vagy éppen az Asztély és Beregsurány között elterülő Barátság almáskert. Akkor mi is van itt elvtársak és továriscsok?

De hagyjuk az érzelmi húrokat, nézzük a tényeket! Sok-sok éven át egyetlen magyar állami vezető sem látogatott el szülőföldemre. A magyar társadalom jelentős része azt sem tudta, hogy a Nagy Testvér birodalmában, Kárpátalján is élnek nemzettársaik. Mi több, sokan közülük ma sem tudják térben elhelyezni pátriám mégoly nevezetes, a magyar történelemben egykor fontos szerepet betöltő településeit: Beregszász, Mezővári, Huszt, Munkács, Ungvár, Nagybereg, Podhering, Visk stb. Történt, hogy Magyarországon élő rokonainkat meglátogatva, az ottani település apraja-nagyja eljött megnézni a „ruszkikat", akik folyékonyan beszélik a magyart. Mert számukra csak ruszkik voltunk – gyarapodott a jelző.

Aztán dugába dőlt a vörös csillagos Unió, amit neveztek népek börtönének, az emberiség szégyenének stb. Ki gondolta volna akkor, hogy bő egy évtized múlva az anyaországtól elválasztó szögesdrótkerítés mögött egy másik Unió veti meg a lábát? Megtörtént. És amíg a másik, az a gonosz, bezárt, ez az új, a jóságos kék csillagos kirekeszt minket, engem. Az „európai magyar" titulus egyelőre elmaradt, ám Ukrajna függetlenné válásakor ruszkiból egy csapásra „ukránná" avanzsáltam, mármint a magyar állampolgárok szemében. Mert szülőföldemen megmaradtam megtűrt magyarnak, és az a türelem egyre fogy.

Az eddigi mérleg tehát: bűnös nemzet tagja, szovjet, ruszki, határon túli, ukrán. Nem kevés, ugye? S ez még nem minden, mert voltam már szórvány-magyar is. Sőt, 2002-től újabb címkét viselek, mert státuszmagyar lettem. Erről igazolványom is van, szép zöld színű, koronás címerrel, és hozzá mellékelt ígérethalmazzal. Persze, papír nélkül is jól tudom, hogy magyar vagyok, de az igazolvány birtokában komolyan hinni kezdtem azt is, hogy végre igazi tagja lehetek nemzetemnek. Amiről hinni véltem, hogy az enyém, hiszen egyazon  nyelvet beszélem, még ha kicsit másként is. Tévedtem: a státusz-igazolvány időközben úgy kiürült, hogy félő, elfújják a történelem fura szelei.

Aztán eljött a Mikulás, vagy ahogy tetszik Télapó. 2004. december 5-én az anyanemzet, mostohának bizonyult és alaposan arcul csapott minket, engem. Hogyan? Miért?

Summa summarum: az évek során számos jelzővel illettek, de azokat soha nem én választhattam. Végül így lettem csalódott magyar, vagy csak egyszerűen csalódott.

Lengyel János