Fesztbaum- és Kosztolányi-est.

A Víg Házi-ja. Egy színpadlás a negyediken. Egy előadás a Házi színpadon. A léggömb elrepül. Hogy miként jön ez össze? Az utóbbi a cím. Annak az előadásnak a címe, melyet Fesztbaum Béla tart Kosztolányi emlékére, Kosztolányi műveiből, Kosztolányiról. A Vígszínház Házi színpadán. Mely valóban sok lépcsőfokon felgrádicsolva közelíthető meg a nagy színház-épület oldalán. Érkezési sorrendben elfoglalt helyek, szinte teltházasan is családias előadás. A program szerint közel nyolcvan perc, szünet nélkül.

A Víg Házi-ja. Egy színpadlás a negyediken. Egy előadás a Házi színpadon. A léggömb elrepül. Hogy miként jön ez össze? Az utóbbi a cím. Annak az előadásnak a címe, melyet Fesztbaum Béla tart Kosztolányi emlékére, Kosztolányi műveiből, Kosztolányiról. A Vígszínház Házi színpadán. Mely valóban sok lépcsőfokon felgrádicsolva közelíthető meg a nagy színház-épület oldalán. Érkezési sorrendben elfoglalt helyek, szinte teltházasan is családias előadás. A program szerint közel nyolcvan perc, szünet nélkül.

A program szerint, mert ebből az előadás alatt semmit nem venni észre. Az előadás zajlik, gördül, és odaszögez a kissé kényelmetlen székekre. A varázslat azonban nem is ez. A varázslat az a színház, melytől olykor már el is szokunk, amikor a kultúrforradalmak feletti polémia zajlik a mindennapokban. Az a színház, melyből az előadáson is kis ízelítőt ad a művész, amikor Kosztolányi gyermekkori padlásszínházát, a gyermek Kosztolányi játékát idézi. De ami az előadás maga. A nézőt odaemelni a korba, amiről a darab szól. Beemelni abba az életbe, melynek jelenetei megelevenednek. S elfelejtetve azt, hogy Kosztolányi sok éve halott. Eltüntetve a színészt, és odabűvölve azt, akinek életéről a mese szól.

Szárazon a programban persze lehet azt olvasni, hogy az író művei, életrajzi adatai adják az előadás alapját. Ám ettől ez lehetne még egyfajta felmondó-, vagy felolvasó est, vagy akár az életrajzi lexikon Kosztolányi-címszava. Esetleg életének olyan metszete, mely nem annyira az embert, mint azt a képet mutatja be, mely képet az utókor belelátni, láttatni akar. S talán a művészet ott kezdődik, hogy megtalálódjék a határ az emberen innen és a lexikonon túl. Összeválogatva azt, ami ezt segíti, és kiejteni a rostán azt, aminek már nincs helye ebben a képben. Ami korántsem jelenti azt, hogy az előadásnak ne lenne üzenete a mához. Vagy talán éppen ezért van. Éppen ezért lehet. Aztán a kerék forog tovább.

Ha megvannak a szilánkok, össze kell állítani a mozaikot. A sorrendet. A kezdetet és véget. Mettől érdemes, és mit bemutatni, és meddig érdemes eljutni. Hol van az a pont, amikor az írótól el kell köszönni, és a közönséget el kell engedni. Visszaengedve a mába, a székekre, melyekről figyelmüket magába olvasztotta az előadás. A mozaik persze még kevés. Olyan értő keret, színpad kell hozzá, melyben az megmutatkozni tud, és olyan színművész, aki a mozaikot a maga összetettségében tudja megmutatni. Akiről elfeledteti, hogy ő nem Kosztolányi. Akinek előadásában látjuk a gyermeket, az utazót, a pápától audienciát kérőt. Aki maga lesz Kosztolányi arra az időre, míg a varázslat tart.

Az idő közös buborékjába zárva, időutazóvá válva, és időutazóvá téve azt,aki jegyet vett erre az utazásra. Melyen ott vagyunk Kosztolányi gyermekkori Karácsonyán. Együtt meditálunk azon, hogy ki is tehet történelmileg létfontosságú nyilatkozatokat, és együtt izgulunk a kézirat kiadásakor a nyomda előtti hajnalon. S ez az a varázslat, melyhez a pálcát Fesztbaum Béla tartotta kezében, a Vígszínház Házi padlatán. Az Úr 2012. évének május 18.-án.

Simay Endre István