Egy fénykép a múltból: Károlyi Amy

103 éves lenne Károlyi Amy (1909. július 24. – 2003. május 29). Nem csak Weöres Sándor felesége és alkotótársa, hanem saját jogon is jelentős költő volt. Későn kezdett írni, az első kötetét 38 évesen publikálta. 60 éves kora felé írta a legjobbakat. Szóval, sosem késő.

103 éves lenne Károlyi Amy (1909. július 24. – 2003. május 29). Nem csak Weöres Sándor felesége és alkotótársa, hanem saját jogon is jelentős költő volt. Későn kezdett írni, az első kötetét 38 évesen publikálta. 60 éves kora felé írta a legjobbakat. Szóval, sosem késő.

Ezt az anyjáról írta, aki viszont fiatalon abbahagyta a zongorázást:

A ZONGORA

Két évvel ezelőtt még rút kiskacsaszámba ment, nyakigláb és zöldszilva arcú. Most meg fenn áll a pódiumon, és szinte elcsodálkozik önmagán, mint aki ajándékba kapott hajas babát szemlél. Ez volt az első koncertje a Vigadó kistermében, s míg belülről habzottak és pezsegtek a hangok kifelé, az egyszervolt nagyterem egyszervolt árkádjai alatt két férfi rótta a métereket oda és vissza, oda és vissza. Jobban mondva csak az árkádok közepéig jutottak egymással szembe, onnan mindkettő sarkon fordult, s egymásnak hátat fordítva folytatták a különös őrjáratot. Kellett hogy ismerjék egymást, ha ennyire nem akarták ismerni egymást. Az egyik fiatal, daliás ember, kezében kis csipkés csokor, a másik középkorú Jupiter-fejű polgár. Mindketten a koncertező lányra vártak. Az egyik vinni akarta, a másik nem akarta adni. Szegény kislány korán belekóstolt az Érzelmek Iskolájába, az első siker édességét egyazon percben ismerte meg a furdaló szorongással, hogy mi is történhet kinn az árkádok alatt.

Ezt a groteszk kis históriát egy haldokló mondta el nekem, mivelhogy ő volt a hajdani koncertező. A daliás fiatalember a kis csokorral mégiscsak elvitte, ami kis ideig nagyon jó volt, és hosszú ideig nagyon rossz, mert az abbahagyott hivatás bosszút állt. Holtig tartó kielégítetlenséggel oltva be a fiatalasszonyt önmagával, másokkal, mindenkivel.

A történetből (mi mást is tehetnék?) tanulságokat vonok le.

1. Ne vállalj nagyobb áldozatot, mint amit képes vagy elviselni.

2. Holtunkig nem ismerjük legközelebbjeinket. Mert hivatásról, megvalósult vagy megvalósulatlan becsvágyról szó nem esett nálunk, holott ez a hangversenyzongora ott függött a családi asztal fölött, de csak anyám halottas-ágyán vált láthatóvá.

Hivatásról tehát nem esett szó, tulajdonképpen még zongoráról sem. De a hivatás szerszáma, úgy látszik, mégis becsben állt. Szabályos időközökben megjelent a hangoló. Jött valahonnan a Toldy Ferenc utca tájáról, a felesége kíséretében. Mert Mares bácsi vak volt. Mi, gyerekek ámulva hallgattuk a tisztátlanságokból kiszűrt, kifényesített, kipucolt hangokat. Mares bácsi jóvoltából rájöttünk, hogy a skálák, etűdök, szonáták magukban is megálló hangokból épülnek. Mintha előttünk bontottak volna le egy házat tégláira, hogy aztán megint összerakhassák. Ti. a végén, ráadásnak, a maga ellenőrzésére és a saját örömére (de a mienkére is) eljátszott egy kis zongoradarabot, szakszerű objektivitással, az egyes hangok önálló s egymáshoz viszonyuló értékeit felmutatva. Nemcsak hangoló volt tehát Mares bácsi, hanem a modern tárgyilagos zenélés jó fülű előde is.

Azután a zongora több mint öt évtizedes gazdája hosszan készülődött, hogy helyrehozassa a zongorát, mint aki haldoklóval szembeni kötelességét teljesíti. A zongorát szétszedték, a sárgaréz húrokat kisrófolták-besrófolták, meglazították-megfeszítették, a kalapácsok posztóbevonatát kicserélték, amit kellett, újrabőröztek, az elefántcsont billentyűk csorbulásait kiegészítették. Egy megszokottan barátságos formájú és hangú, de újjászületett zongora várta, aminek jönni kellett. És jött is. A Sváb-hegyről másfél méteres, dinamittal töltött ezüstcső suhant be az ablakon, mintha éppen egy élet értelmét vagy értelmetlenségét célozta volna meg.

Készítette: Nyáry Krisztián