Egy Fénykép A Múltból: Vörösmarty Mihály

1841-ben a 41 éves Vörösmarty Mihály szokás szerint kopott házikabátjában ment át ebédelni a szomszédaihoz. Ugyanabban a pesti bérházban lakott, ahol barátja, Bajza József és családja. Nem kellett kiöltöznie az ebédhez, családtagnak számított. Most azonban egy ismeretlen fiatal lányt talált az ebédlőben: Zavartan elnézést kért, és visszasietett lakásába, hogy legszebb díszruhájában térjen vissza.

A ház asszonya ekkor mutatta be a húgát, a mindössze 17 éves Csajághy Laurát. A lány zavarba jött, hogy az akkor már országosan ismert költő az ő kedvéért kiöltözött, de azért nem ijedt meg a beszélgetéstől. Vörösmartyt lenyűgözte, hogy a „kedves arcú és szép szemű, igen csinos barna leányka" kimondottan értelmes, szellemes társalgó. Az agglegény költő ebéd után is maradt, estére pedig beleszeretett a családban csak Lórikának becézett lányba. Hosszú ideje nem írt szerelmes verset, de „Szomjú" című költeményében hamarosan a lehető legintenzívebb érzésekről vallott: „Én lángot szomjazom, lángot, tüzet, / Szemed tüzében játszó lelkedet". Így indult Vörösmarty utolsó reménytelen szerelme, amelyből ugyancsak reménytelen, szomorú házasság született.

Amióta tanítványai húga, a versekben Etelkaként szereplő Perczel Adél iránt érzett szerelme beteljesületlen maradt, magányosan élt. E csalódás fájdalma, ahogy évekkel később írta, „csontjáig, velejéig s talán minden haja száláig betöltötte". Búskomorság gyötörte, mind gyakrabban nyúlt a pohár után. Élete ekkoriban leginkább Adyéra emlékeztetett, a korhely dorbézolásokat, a rosszlányok látogatását, bűntudat, önostorozás és zseniális költemények követték. A 30-as évek végén írt néhány szerelmes verset egy férjezett színésznőhöz, de komoly kapcsolatáról érett férfikoráig nem tudunk. Pedig 1841-ben pályája és népszerűsége csúcsán állt. Névnapja alkalmából fáklyás szerenáddal köszöntötte a pesti „népsokaság": a lelkesült kórus a Szózatot adta elő ablaka alatt, „egekre ható éljenzések közepette". Mindez nem jelentette, hogy anyagilag is révbe ért volna, barátjának a szerenád után nem sokkal arról panaszkodott, hogy köteteiből évek alatt négyszáz példányt sem tudott eladni, ezért ki sem látszik az adósságból.

Ebben a lelki állapotban szeretett bele a véletlenül felbukkanó Laurába. Érzelmeit – amelyek intenzitása őt magát is meglepte – először Bajza Józsefnek vallotta be, s őt kérte meg, hogy mondja el a lánynak. Bajza, aki úgy érezte, az új szerelem megmentheti barátját a búskomorságtól, vállalkozott a közvetítésre. Laura művelt, irodalommal fertőzött családból jött, s imponált is neki, hogy a Zalán futása költője a lábai előtt hever, és verseket ír hozzá, de egyáltalán nem volt szerelmes a középkorú férfiba. Vörösmarty kitartóan és teljes intenzitással udvarolt, s a társaság nőtagjai is igyekeztek meggyőzni a lányt, hogy kötelessége a költőt megmenteni. Legjobb barátnője, Vachott Sándorné így győzködte: „Ó, Lórikám, áldani fog, ki érezni képes, ha Vörösmartyt boldogítani fogod, még ha saját boldogságod áldozod is fel." A heroizáló Vörösmarty-életrajzok egy lovagi szerelem kibontakozásaként írták le a két évig zajló ostromot, pedig csak Laura önvédelméről volt szó.

A sok hiábavaló próbálkozás után, 1843 elején Vörösmarty megírta a magyar irodalom legfurcsább leánykérő versét. „A merengőhöz" sokáig kötelező iskolai memoriter volt, valódi jelentésébe mégis kevesen gondolnak bele. A romantikus költő, aki eddig a percig az álmok és ábrándok egyedül üdvözítő voltát hirdette, most leírja a leginkább kispolgári bölcsességet, ami fiatal lánynak mondható: „ábrándozás az élet megrontója". Talán nem véletlen, hogy nem irodalomtudósok, hanem Szabó Magda vette észre, hogy ez a vers nem a fiatal lányt, hanem az öregedő, álmaival leszámoló férfit szólítja meg. Akárhogy is történt, végül ez a költő által személyesen kézbesített a vers volt az, aminek hatására Laura végül igent mondott. Vörösmarty márciusban már menyasszonyához címzi levelét: „Édes Lórikám, kedves kis barátném, szeretőm, kedvesem, te menyasszonyom vagy, kire eddig nem ismert örömmel s most már mondhatom, megnyugvással gondolok. (…) Te vagy az, kedves, kire életemben számot tartottam, kinek barátságára – mondhatom-e: szerelmére? – büszke vagyok; sőt ennél több, én boldog vagyok ezen hitemben. (…) Boldog vagy-e te is, kedvesem? Megnyugszol-e sorsodban, melyet választottál? Szép kis leánykám! sokat búsítottalak, míg hozzám tudtál szokni; de most már ismersz, s nincs okod aggódni. Szeretni foglak, kedves, mint lelkemet."

1843. május 9-én kötöttek házasságot, Vörösmarty ezután nem írt több szerelmes verset. Mindketten tudták, hogy Laura nem érez szerelmet férje iránt, legfeljebb megbecsülést, féltést és tiszteletet. Más házasságban ez akkor nem számított különlegesnek, de ők nem voltak boldogok, csendes szomorúságban éltek egymás mellett. Meg kellett élniük két gyermekük halálát, az állandó nélkülözést, majd a forradalom bukását, ami után Vörösmartyn végképp úrrá lett a depresszió. Miután 55 éves korában agyvérzésben meghalt, monográfusa, Gyulai Pál elkérte Laurától „A merengőhöz" kéziratát. „Kapott-e valaha menyasszony szebb nászajándékot?" – kérdezte szomorú mosollyal az özvegy. 27 évvel élte túl férjét.

Az nagyon fura, hogy a kerepesi temető két átellenes falában vannak eltemetve. Laura a gyerekeivel egy sírban, Vörösmarty magányosan. Lányuk Széll Kálmánné. Vörösmartyról már életében heroikus szobrot csináltak tisztelői, de halála után Gyulai Pál, minden olyan elemet kitörölt az életrajzából, amely a komoly, megfontolt, felelős, csak a hazájáért élő költő képét gyengítette volna. Pedig nagyon is hús-vérember volt, tele szenvedélyekkel és gyengeségekkel. Nem véletlenül írta Babits 1911-ben, hogy "Vörösmarty műveinek legnagyobb részét egyáltalában nem ismerjük. Vörösmarty elfeledett költő, és nagyságát csak sejthetjük."

Vörösmartynak – egyebek mellett – három alapvető fontosságú új szót köszönhet a hálás utókor: ő alkotta meg a fröccs, a szivar és a ledér szavakat.

A fröccs eredetét többen is leírták. 1842. október 5-én Fáy András író Vörösmartytól vásárolt fóti pincéjébe hívta szüretre néhány barátját. Köztük volt Jedlik Ányos fizikus, a dinamó feltalálója is. Jedlik szerette a bort, de könnyen a

fejébe szállt, ezért elhozta magával találmányát, a széndioxiddal dúsított palackba zárt vizet. Az italt kedvelő, vállalkozó kedvű Vörösmarty volt az első, aki a társaságból kipróbálta a szúrós vízzel hígított bort. A feljegyzések szerint klasszikus, fele-fele arányú kisfröccs volt. „ Íme a spritzer" – mutatta be találmányát Jedlik. Vörösmartynak már az első korty után ízlett, de azonnal átkeresztelte a németes hangzású italt. Magyarosabb, ha fröccs a neve, mondta. Még ott a szüreten megírta a fröccsöt köszöntő első verset, a Fóti dalt: "Fölfelé megy a borban a gyöngy; / Jól teszi. / Tőle senki e jogát el / Nem veszi."

Vörösmarty másik káros szenvedélye a dohányzás volt. Nemcsak fogyasztotta, hanem maga is állított elő szívnivalót, amelyhez maga termelte dohányt használt. A Figyelmező c. lap 1837. 7. számában, az addig használatos cigarro és szipa helyett új szót is ajánlott a közönség figyelmébe: a szivart. Barátai szerint a Vörösmarty-féle szivar nem volt igazán jó, de büszke volt rá, ezért vendégei is elszívtak nála egy-egy torokkaparó szálat. Halála előtti éjszaka is rágyújtott orvosa tiltakozása ellenére. Később az ő tiszteletére nevezték el a magyar szivarmárkát hőséről Csongor szivarnak.

A Csongor és Tündéhez kötődik a harmadik szó is, ami ugyancsak Vörösmarty egyik káros szenvedélyére utal. Mirígy boszorkány ifjakat elcsábító, szép leányát Ledérnek nevezte el. Az etimológiai szótárak német vagy francia eredetű szóként jegyzik, de Vörösmarty előtt nincs nyoma. A költőnek a színműhöz írt jegyzetéből az is kiderül, hogy Ledér foglalkozása valójában micsoda: „A népmesében a »vár kívüli« ház a boszorkány tanyája. A valóságban itt rejtőztek-gyakran »tisztes özvegy« vezetésével – a bordélyok." Ledért ide irányítja Mirígy, hogy Csongor nála találjon „útált szerelmet". Mirígy háza tehát, ahol a kihívóan szép Ledér megpróbálja eltéríteni a főhőst az igaz szerelemtől, egy városon kívülre szorított vidéki bordélyház. Vörösmartynak volt tapasztalata az efféle helyekről, de hívő katolikusként bűntudatot is érzett emiatt. Erre utalhat „A merengőhöz" egyik megjegyzése is: „Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget." Ez persze megint azt bizonyítja, hogy nem annyira a fiatal lányhoz, mint saját magához írta a verset.

Készítette: Nyáry Krisztián

Kommentár a szerző honlapjáról.

Szabó Magda a Sziluettben és A lepke logikájában ír olyan mélységekben Vörösmartyról, hogy azóta a költő az egyik kedvencem lett. Milyen jó, hogy Krisztián megemlítette a félremagyarázott-tanított A merengőhöz c. verset. A Szép Ilonkát is érdemes újraolvasni, Szabó Magda értelmezésében, és a többit is, fantasztikusak.