Sárközi Mátyás a Noran Könyvesház Kft.-nél idén megjelent másik könyve negyven írást tartalmaz a művészetről. Ismét nem csalódunk a szerző csalhatatlan művészettörténeti jártasságában, széles kulturális érdeklődésében. Egyéni véleményén kívül sok érdekességre hívja fel a figyelmet, azokét is, akik kevésbé jártasak a világ nagy múzeumaiban vagy a híres műemlékek közelében. Az egyes cikkek már az 1990-es években megjelentek a Magyar Hírlapban vagy a BBC magyar nyelvű adásaiban. A kiadás érdeme, hogy az egyes művészekről való írásokhoz a megfelelő fekete-fehér reprodukciókat, a fejezetek végén pedig az aláírásukat is bemutatja.

Az első novellából megtudjuk, miért mállik a névtelen egyiptomi szobrász örökkévalóságra szánt óriási szfinxének anyaga. A legtöbb sérülést rajta Napóleon katonái okozták, akik célba lőttek az arcára, majd későbbi szakszerűtlen állagmegóvása tovább rontott a helyzetén.

A velencei szárnyas oroszlán, Szent Márk védőszent jelképe a Kr. e. 7-8. századból származik, ezt is Napóleon csapatai hurcolták el hadizsákmányként Párizsba. Amikor kénytelenek voltak visszaszolgáltatni Velencének, útközben összetört. Most mégis büszkén hirdeti a vízre épült örök város rangját számtalan későbbi festményen és ábrázoláson is.

Érdekességek derülnek ki Leonardóról, a világ legcsodáltabb festőjéről, aki élete utolsó két évét Franciaországban töltötte, ezért maradt a franciákra a legrejtélyesebb festmény, a Mona Lisa.

Olvashatunk Rembrandt életének szerencsétlen anyagi fordulatairól, a mindent eláruló önarcképei sorozatáról, a milliomos gyáros műgyűjtőkről, az új alapítású múzeumokról, az angol tájak híres festőiről (Constable)…, gyakran összehasonlítva a magyar Szépművészeti Múzeumban őrzött darabokkal.

Mind a negyven írást nem tudjuk itt idézni, csak a különösen érdekesebbeket. Például keveset hallottunk arról, hogy az angol ún. preraffaelistáknak köszönhető az impresszionizmus diadalához vezető út. Henri de Toulouse-Latrec gróf eleinte plakáttervezőként tűnt fel, majd a lovak festőjének mondták, aztán a képein párizsi kurtizánok, kán-kán táncosnők jelentek meg – a közönség megbotránkozására. Sárközi a mi Gulácsynkkal talál párhuzamot nála. Van Gogh londoni „kirándulásának" köszönheti, hogy szerencsétlen sorsú életműve nem merült feledésbe. Edvard Munch máig félreértett, vitatott festészete végül befutott a művészettörténet legnagyobbjai közé. Sárközi Dijonban, Burgundia fővárosában találkozott a magyar romantikus festők gyűjteményével. Rögtön megállapította, milyen nyugati hatások érték a magyar művészeket. Szerencsések voltak azok, akik a szigorú müncheni iskola után a franciáknál finomabb stílusra tértek át, mint Munkácsy, Szinyei Merse, Paál László, Székely Bertalan vagy Csók István.

A londoni Freud Múzeumban magyar kiállítást rendeztek 2003-ban, ahol a festők (olykor ópium mámoros) álmait láthatta a közönség, köztük Lesznai Anna, Csontváry, Csáth Géza, Sassy Attila, Georg Grosz 20. század eleji munkásságának termékeit.

Picasso és Modigliani azon versenyeztek, ki hódít meg több nőt. A hölgyeket megfestették vagy lerajzolták, így maradt ránk annyi különös akt és portré a 20. század legnagyobb alkotóitól. Az osztrák festők közül Egon Schiele és Oskar Kokoschka életével és műveivel ismerkedhetünk részletesebben. A svájci születésű Alberto Giacometti szobrászként Párizsban működött, ahol az emberi alak nyomát a térben ábrázolta, mintha árnyék volna – a 20. század legnagyobb tragédiáinak emlékei után. Sor kerül itt Max Ernstre, Henri Matisse-ra, Henry Moore óriási, mégis kecses szobraira, Jean-Paul Sartre kedvenceire (Picasso, Giacometti, Dubuffet), a zsidó művészet nagyjaira (Chagall, Kitaj, David Bomberg, Felix Nussbaum).

Sárközi Picasso zsenijének több fejezetet is szánt. Korszakai minden művészettörténészt és nézőt másképpen érintettek meg. Hol őrültnek, hol csalónak, hol a Parnasszus csúcsán lévőnek tartották. E kép még most is csak lassan tisztul a fejekben. Tény, hogy a legjelentősebb, korszakalkotó figura volt, akár a szobrait, a cserepeit, a fotóit vagy a rajzait tekintjük.

A Bauhaus valóban örök és időszerű lesz az idők végtelenéig. Alkotói minden műfajban példát mutattak a világnak. Sok híres magyar volt, közöttük: Moholy-Nagy László, Breuer Marcell, Molnár Farkas, de ott teljesedett ki Kandinszkij, Walter Gropius, Paul Klee munkássága, amíg Hitler és az NDK vezetése ki nem üldözte őket a világba. Tanárainak pedagógiai rendszere, kísérletezése máig hat az egyetemes művészetre és iparművészetre.

Érdekes fejezet A Giovinezzától a szocreálig című fejezet a diktatúrák fényes jövőjének kötelező ábrázolásában. Pedig csak árnyékot vetettek a társadalmi fejlődésre Hitler és Sztálin derűs, sok bajt okozó ábrándjával.

Az 1920-30-as évek teremtette art deco, a dekorativitás művészete. A szecesszió után következett az egyiptomi, azték, afrikai és japán népművészeti motívumokból táplálkozó, főleg ipari formatervezés. Az egyetlen igazi festője Tamara de Lempicka, a milliomosok ábrázolója volt Amerikában, akit magyar múzeumokban még nem (de Bécsben) láthattunk.

A kortárs modernek között szerepelnek a pop-art művelői: Andy Warhol, Rauschenberg, David Hockney, Eduardo Paulozzi, Roy Lichtenstein, Francis Bacon, René Magritte és sokan mások. Ide tartoznának a mai street art művelői, de elismerésük a jövő dolga lesz – Sárközi 1990-es írásaiban még nem szerepelhettek.

Az egyik utolsó fejezet: Turner-díj egy üres szobának. „Turner, a nagy romantikus festő forog a sírjában" – mondja Sárközi. Pedig lett volna kit megtisztelni a húszezer fontos díjjal (egy londoni tisztviselő éves bére), mégis „Martin Creed nyerte el egy parkettázott üres szobával". A szerző szerint „a brit minimalista munkássága…nulla", ha bármilyen művel összehasonlítjuk. Martin Creed pop-együttesének fő produkciója, hogy triója „több percen át áll a mikrofon előtt, és rezdületlen dalolja egyszavas szövegét: Semmi, semmi, semmi…" – kommentálja a könyv szerzője.

Végül Robert Capa, „az elemi drámák fotósa" és Robert Mapplethorp fényképeinek méltatása van hátra. A magyar származású Capát nagyra tartja, de Mapplethorp erotikus aktfotóit nem becsüli a helyén. (Nálunk éppen a Ludwig Múzeumban láthatók a képei.) Különbséget tesz a homo- és a „normális" erotika között. Szerinte a Magyar Hírlapban (1996-ban) publikált cikke alapján „a szürreo-erotikus képi élményt a voyeur silányság talmi hátsó gondolata" irányítja – szerintünk nem, a fotói a puszta látványnál többet nyújtanak.

Akár egyetértünk Sárközi véleményével, akár nem, a könyv élvezetes, tanulságos szórakozást ígér az olvasóknak.