A Pápa és A Pápaság Szerepe Az új évezredben -A Péteri Tisztség ökumenikus Gyakorlása

A primátus kérdése azóta foglalkoztatja az Egyházat egységes vagy megosztott formájában, amióta Krisztus a főhatalmat Szent Péter apostolnak átadta.

Évszázadokon át ez az elsőbbség az egység feladatát látta el. Sokszor emberi okok miatt ez a szolgálat más fényben tűnt fel Kelet és Nyugat számára, sőt a nyugati kereszténységen belül is más módon értelmezték. II. János Pál pápa 1995-ben maga kezdeményezte péteri szolgálatának ökumenikus megközelítését, és ezután már közösön lehet és kell keresni és megtalálni azokat a formákat „amelyekben ez a szolgálat úgy tud megvalósulni, hogy mindkét fél a szeretet szolgálatát lássa benne". A párbeszéd során senkinek nem kell önmagát megtagadnia, a szükséges korrekciókat azonban éppen a kereszténység igényelte evangéliumi parancs miatt – „Legyenek mindnyájan egy" – meg kell tenni.

1. A pápa egyedülálló szerepe

A katolikus Egyház tanítása szerint a pápának a kormányzás terén a legfőbb, teljes és közvetlen illetékessége van (suprema, plena et immediata potestas). A tanítás terén döntései az egyház hitét tévedés nélkül fejezik ki, ha kifejezetten apostoli tekintélye teljességéből, „ex cathedra" nyilatkozik. Ilyen az elmúlt százharmincnyolc évben, amióta 1870-ben kihirdették a pápai tévedhetetlenséget, csak egyszer, 1950-ben történt, Szűz Mária mennybevétele dogmájának kihirdetésekor. Helytelen azonban azt állítani, hogy a pápa az „Egyház felett áll". Maga Jézus Krisztus a Fő, vagyis Ő a Feje az Egyháznak. A pápa az Egyháznak mint Krisztus Testének hiteles tanúja. Maga is alá van vetve a kinyilatkoztatásnak. Nem módosítja és nem is módosíthatja az apostoli hitletéteményt, mivel annak nem birtokosa, hanem őrzője és értelmezője – amint ezt a II. Vatikáni Zsinat is tanítja. Emellett azonban a püspöki testület, vagyis a püspöki kollégium a pápa elnökletével fontos szerepet tölt be. Minden egyes püspök joggal és felelősséggel kormányozza a rábízott egyházmegyét. Ám az egyes püspökök felelőssége ezen túl is kiterjed az egész Egyházra, amikor tapasztalataik alapján tanáccsal támogatják a püspöki testületet és a pápát.

2. Ökumenikus közeledések a pápaság kérdésében

2008 augusztusában ünnepli az Egyházak Ökumenikus Tanácsa fennállásának hatvanadik évfordulóját (1948-ban alapították Amszterdamban). Lassan pedig következik 2017-es év, a reformáció ötszázadik évfordulója. A jeles napok mindig alkalmasak egyfajta számvetésre és a továbblépés meghatározására, jelen esetben a pápa és a pápaság kérdésében. Érdemes szemügyre venni a péteri tisztség, más szóval a pápai primátus gyakorlatának lehetséges ökumenikus módjait és elképzeléseit az elmúlt négy évtized eseményeinek tükrében. Az 1992-ben megjelent Katolikus Egyház Katekizmusa pontosan kifejti a primátus kérdését, és ennek rövidebb összefoglalása 2005-ben a Kompendiumban is megjelent, elősegítve ezzel a katolikus tanítás bemutatását. Az 1967-es, az 1970-es, majd az 1993-as Ökumenikus Direktórium új szempontokat adott az egységkeresés teológiai és gyakorlati útjának követésében. 1995-ben pedig II. János Pál pápa az Ut unum sint kezdetű körlevélben (1995) az olyannyira vitatott pápai tisztségről úgy nyilatkozott: legyen tanulmányok tárgya az a mód, amellyel péteri feladatát ökumenikus módon tudja majd gyakorolni.

3. A péteri primátus az ortodox-katolikus párbeszédben

A római katolikus egyház és az ortodoxia párbeszéde évszázadokon át háttérbe szorult. A XIX. században azonban, és később a XX. században is egyre inkább felerősödtek a közeledést támogató törekvések. VI. Pál pápa és I. Athenagorász konstantinápolyi pátriárka találkozásai 1964-ben, Jeruzsálemben; 1967-ben Rómában és Isztambulban (vagyis Konstantinápolyban) az újbóli egyesülés reményét keltették. 1965. december 7-én, a II. Vatikáni Zsinat végén VI. Pál pápa és Athenagorász pátriárka egy időben és kölcsönösen visszavonták az 1054-es kiközösítést. Új lendületet adott a közeledésnek, amikor 1978-ban II. János Pál pápa és I. Dimitriosz pátriárka találkozása után 1979-ben létrehozták a püspökökből és teológusokból álló vegyesbizottságot, mely utoljára éppen tavaly novemberben Ravennában ülésezett a pápai primátus kérdéséről. Mivel az ortodoxiának nincs egységes vezetése és képviselője, a nemzeti ortodox egyházak függetlenek és önállóak, mindegyik felett pátriárka áll, aki csak saját területén illetékes. Tiszteletbeli hely illeti meg ugyan a konstantinápolyi pátriárkát, ám egyfajta primátusát éppen egy másik ortodox egyház kérdőjelezi meg.

A kereszténység kezdetén két patriárkátus játszott fontos szerepet Nyugat evangelizálásában és politikai rendszerének felépítésében: a Római Patriarkátus és a Konstantinápolyi Patriarkátus. Ezt a tényt a nagy zsinatok határozatai is megerősítették, mely ott van az ortodox egyház és a keresztény hellenizmus tudatában. A Konstantinápolyi Patriarkátusra a második ökumenikus zsinat metropolitai trónként utal (Kr. u. 381-ben), s ezért közvetlenül a Római Patriarkátus után említi. A zsinat 3. kánonja szerint a konstantinápolyi püspök helye a római után van, mert Konstantinápoly az új Róma. Ezt erősíti meg a negyedik ökumenikus zsinat Khalkedónban 451-ben, majd a Trullói Zsinat megismétli ezt 691-ben. Így a Konstantinápolyi Patriarkátus elnyerte az első helyet a Római Birodalom keleti részének patriarkátusai között, melyet a politikai hatalmak is elfogadtak: „A konstantinápolyi Egyház valamennyi más egyház feje".

Nemrég az ortodox testvéreinkkel való párbeszéd is érintette ezt a kérdést, melyet a Keresztény Egység Elősegítése Pápai Tanácsának kezdeményezésére 2003. május 21-től 24-ig a Rómában tartott szimpóziumon vitattak meg. Ennek a konferenciának az anyaga az Il ministero petrino, a péteri szolgálatról való párbeszéd katolikusok és ortodoxok között. A hagyományos ortodox vélemény szerint minden kereszténynek az ortodoxia kánoni egységébe kell visszatérni, mások számára viszont az egyház határai nem azonosak az ortodox egyházak kánoni határaival. Vagyis nem elutasítva más egyházak egyházi voltát, kijelentik: „Azt tudjuk, hogy hol van az egyház, de azt nem, hogy hol nincs". Sokakat meglepett, hogy XVI. Benedek pápa a 2006-os év kezdetétől már nem használja a „Nyugat pátriárkája" címet (a 381-es Konstantinápolyi zsinaton még körül lehetett írni a „Nyugat" kiterjedését, de mára a „Nyugat" megjelölés egészen Amerikáig, Ausztráliáig és Új-Zélandig terjed). Talán meglepőnek hat, hogy a Názáreti Jézusról szóló könyvében a pápa még a Mt 16,18 elemzését is kerüli: „Mivel ezt a könyvet Jézus alakjának szentelem, Péter vallomásával kapcsolatban tudatosan eltekintettem a primátus-kijelentés (Primatsworte) magyarázatától. Ehelyett utalok Oscar Cullmann 1952-ben írt könyvére (CULLMANN, O., Petrus. Jünger – Apostel – Märtyrer. Das historische und das theologische Petrusproblem, Zwingli-Verlag, Zürich 1952)."

4. II. János Pál pápa Görögországban

II. János Pál pápa 2001. május 4-én látogatott Görögországba és kereste fel Athént, ahol kétezer évvel ezelőtt Pál apostol tartotta híres beszédét. A látogatást megelőző héten néhány ezer hívő, többségében szerzetesek és szerzetesnők tüntettek a pápa ellen, akik közül egy Athosz-hegyi képviselő felolvasta a szerzetesközösség üzenetét kijelentve: soha nem fogják elismerni pápizmust mint Krisztus igazi egyházát. A pápa érkezésekor egyetlen ortodox képviselő sem volt jelen a repülőtéren, és I. Bartholomaiosz ökumenikus pátriárka is „lelkipásztori látogatást" tartott Észak-Görögországban. Ez idő alatt a kolostorokban lélekharangokat kondítottak meg és fekete zászlót húztak fel, kinyilvánítva a pápa elleni érzelmeket. Az azóta, idén januárban elhunyt Krisztodulosz (1939-2008) az athéni görög ortodox érsek fogadó beszédében hangsúlyozta: „A történelemben először fordul elő, hogy egy pápa Athénbe jön. Ez az esemény örömmel tölt el minket. Örömünket mégis elhomályosítják megoszlásaink. Az ezer éve meglévő dogmatikai és ekkleziológiai érvek megmérgezik a környezetet, és nem teszik lehetővé a szükséges feltételeket, hogy az Ön látogatása gyümölcsöző és eredményeket hozó legyen. Isten kegyelméből a kiátkozásokat megszüntettük, de az ezt létrehozó okokat még nem. Őszentsége, a görög Egyház plérómájának nagy része, érthető módon szembehelyezkedik az Ön itteni jelenlétével, jóllehet efezusi Szent Márk a mi hagyományunkról tett tanúságot, amikor Ferrarában 1448-ban így szólt IV. Jenő pápához: A mi Fejünk, Krisztus és az Isten… nem tudja elfogadni, hogy a szeretetkötelékek teljesen megszűnjenek közöttünk." Vajon melyek a létrehozó okok, melyeket Krisztodulosz érsek nem mondott ki? Valószínűleg és természetesen a pápaság.

5. Egy ókori keleti püspök Péter primátusáról: Amaszeai Aszteriosz (V. század)

A IV. század második felében és az V. század elején élt a kis-ázsiai Amaszea püspöke, Aszteriosz, aki egy homíliájában (PG 40, 264-300) „Róma kettős fogatáról" beszél, amikor Péter primátusát és Pál személyét értékeli (Az egyházatyák beszédei az apostolok és vértanúk ünnepeire. Ókeresztény örökségünk. Egyházatyák beszédei IV., ford. Vanyó László, JEL, Budapest 1996, 3-37). Amikor Pál Rómába érkezett, már ott találta Pétert. Aszteriosz Péter és Pál apostolt együtt a rendkívül szuggesztív „kettős fogat"-nak („kszünórída", bigam copulans) nevezi, de a keleti püspök kiemeli Pétert, és Pált bevonja Péter mellé. Prédikációjában Péter elsőbbségét dicséri és jellemét, egyéniségét írja körül. Aszteriosz számára Péter a zárókő, de ő az egyház sziklája is, ő a püspök, a meggyőző lángoló orvos, a bölcsesség, mert bátran beszél a nyilvánosság előtt és nem is kell csodálkozni, ha Isten és az ő angyalai végrehajtják az apostol akaratát, melynek a jele Ananiás halála (ApCsel 5,5).

Hangsúlyozva Péter elsőbbségét, Aszteriosz megemlíti, hogy ő az első tanítvány, elsőnek ő kapta a kiválasztást, elsőnek mondott le örökségéről, majd a választott nép vezetőihez, Mózeshez és Józsuéhoz hasonlítja, akik áthaladtak a nagy vizeken, vagyis a Vörös-tengeren. Péter is a vízen akart járni. Aszteriosz szerint Péter megkapta a kegyelmek adományát. A többi apostollal összevetve, megelőzi őket az életpályáján. Péter a legnagyobb az apostolok között. Hitvallása miatt ő az „úri ember". Elsődleges helyzete miatt ő az Ország bejáratánál a javak őrzője. Péter Jézus legbizalmasabb tanítványa és a Mester első fogása, és mint leghűségesebb tanítvány, egyedül ő kapta azt a méltóságot, hogy Krisztus mennybemenetele után atyja, pásztora és tanítója legyen itt a földön azoknak, akik a hitre jutnak.

6. A Limai dokumentum (1982) és a szolgálat

Az elmúlt évtizedek az egyházakat a közös gondolkodás és párbeszéd segítéségével eljuttatták oda, hogy a pápa szerepéről is felelősen véleményt cseréljenek. Erre a párbeszédre és a primátus gyakorlásának ökumenikus megközelítésére maga II. János Pál hív az Ut unum sint körlevelében (1995). Ugyanitt utal a Limai dokumentumra, mely a keresztség, az eucharisztia és a felszentelt papság kérdését vizsgálta. Ezzel a komoly tanulmánnyal már körvonalazódtak a megoldás távlatai és katolikus részről is felmerült, hogy bizonyos témákat mélyebben kell áttekintenünk.

A Limai dokumentum kifejti, hogy az Egyház Isten Országának hirdetésére hivatott és a Szentlélek sajátos adományokkal látja el a közösség egyes tagjait az Egyház építésére és a világ szolgálatára. Egyetértés született abban, hogy Isten népe erre hivatást kapott, de különbözik az egyházak véleménye afelől, hogy hogyan rendezzék be az Egyház életét. Különösen a felszentelt (ordinált) lelkészi szolgálat (ministry) helyét és formáit illetően tér el a felfogásuk. A dokumentum szerint a „felszentelt lelkészi szolgálat" (ordained ministry) kifejezés azokra a személyekre vonatkozik, akik megkapták a karizmát és akiket az Egyház a Lélek segítségül hívásával és kézrátétellel történő felszenteléssel (ordinációval) állít szolgálatba.

Jól tudjuk, hogy a reformációt követően ez a kérdés és különösen a püspöki szolgálat és a pápa primátusának kérdése több tekintetben is megosztotta az egyházakat. A Limai dokumentum azonban leszögezi, hogy a felszentelt (ordinált) lelkész tekintélye Jézus Krisztusban gyökerezik, aki ezt az Atyától kapta (Mt 28,18), s a Szentlélek által az ordináció aktusán keresztül adja tovább. A felszentelt lelkészi szolgálatról szóló korábbi kutatásnak az egyik eredménye, hogy a Stuttgarter Erklärungsbibel (1992, magyar kiadás: 1996), mely a „kulcsok átadása" nevezetes helyéről (Mt 16,18-19) szóló magyarázatban a következőt írja: „A szövegből magából nem vehető ki, hogy vajon a 19. versben szereplő az egyetemes egyházat érintő tanbeli és fegyelmi hatalmat Péter idején túl is egy meghatározott személy kell, hogy gyakorolja (pápaság) vagy az egyes gyülekezetek, az egyházak mindegyike a maga területén."

7. A Communio sanctorum katolikus-lutheránus dokumentum (2000)

2000. szeptember 4-én, majdnem napra pontosan a Hittani Kongregáció Dominus Iesus kezdetű nyilatkozatával egy időben jelent meg a Német Püspöki Konferencia és a Németországi Egyesült Lutheránus Evangélikus Egyház vezetőségének (VELKD) dokumentuma Communio sanctorum címmel. Ez az irat más egyéb, az ökumenével foglalkozó nyilatkozatokra épülve szól többek között a péteri szolgálatról. „A szolgálatokra hívottak közössége" cím alatt foglalkozik a pápa szerepével és az egyházban betöltött szolgálatok és karizmák különböző szempontjaival. Hasonlóképpen hangsúlyozza a hívek papságát mint a szolgálati papságot, mely ugyanúgy, mint a megkereszteltek papsága, az Egyház természetéhez tartozik. Miután megvizsgálja az apostoli szolgálatot, az egyházat a communio struktúrájában látja megvalósulni mint „a közösségek közösségét". Az egyház helyi, területi és egyetemes szinten jelenik meg. Itt azonnal látható a lutheri és a katolikus látásmód közötti különbség, mely utóbbi communio hierarhica, ugyanakkor közös alapot lehet felfedezni magában a communio fogalmában.

Már 1981-ben a „Szolgálat az egyházban" elnevezésű jelentés feltette a kérdést az egyház egyetemes egységének szolgálatáról, megállapítva, hogy a meglévő párbeszéd során lassan kirajzolódik annak a lehetősége, hogy Róma püspökének péteri szolgálatát mint az egyetemes egyház látható jelét az evangélikusok ne zárják ki, „legalábbis annyira, amennyiben egy új teológiai értelmezés és a gyakorlati kialakítás során legyen alávetve az evangélium primátusának" (§73). Ha VI. Pál pápa 1967-ben úgy nyilatkozott, hogy az egység útján a legnagyobb akadály maga a pápa, akkor II. János Pál pápa megállapítása nagyon is pozitív, aki arra hív Ut unum sint (1995) kezdetű körlevelében, hogy az ő primátusának gyakorlásáról legyenek megbeszélések az egyházak felelős vezetői és teológusai részéről, és ezt a témát türelmes testvéri dialógussal kezdjék el, mert a terméketlen viták után meg kell hallgatnunk egymást (UUS 95-96). Nem könnyű annak eleget tenni, amit a pápa tizenhárom évvel ezelőtt megfogalmazott, de ezt az egyházak most derűsen és kevesebb félelemmel vagy szenvedélyességgel járhatják körül. A Communio sanctorum ebbe a folyamatba állt bele, és megvizsgálja, hogy milyen súlyú az egyetértés és az ellentmondás ebben a kérdésben (§157).

8. A müncheni Ökumenikus Kutatóközpont megállapításai a péteri szolgálatról

A 2001-ben három egyetemi – katolikus, protestáns, ortodox – teológiai kar által alapított müncheni ökumenikus központ együtt tanulmányozta a Communio sanctorumot – bekezdésről bekezdésre -, és ezzel nagyon értékes hozzájárulást adott a péteri szolgálat magyarázata területén. Ebben a közös és ökumenikus kommentárban már megtalálható az ortodox vélemény is. A Communio sanctorum péteri szolgálatról szóló részét elemezve három kérdéscsoportot állítanak fel: 1. Az egység egyetemes szolgálata alapvetően megegyezik-e az egyház strukturájával? 2. Egy ilyen szolgálat azonos-e a péteri szolgálattal? 3. Egy ilyen szolgálat legitimációja Róma püspökéhez kapcsolódik-e?

Ha a katolikusok azt válaszolják, hogy az egyetemes szolgálat megegyezik az egyház felépítésével, és ezt az evangélikusok alapvetően nem ellenzik, addig az ortodoxok nem tartják szükségesnek, mivel ez az egyház zsinati struktúrájához kötődik, és az ökumenikus zsinatok által úgy nyilvánult meg, mint az egyetemes egység szolgálatának a szerve. A tanulmány véleménye, hogy az egység szolgálatából a péteri szolgálatba való átmenet kevésbé megfelelő. Az újszövetségi szövegek alapján a kettő közötti kapcsolat nem magától értetődő. A péteri szolgálat és a római szék közötti kötelék a katolikusok számára dogmatizált tétel. Az evangélikusok számára mindez elképzelhető. Ez a kötelék fontos, de az egység szolgálatának nem az egyetlen lehetséges modellje. Az ortodoxia számára csak a „primus inter pares" fogadható el az egyetemes szolgálat kapcsán, de ennek jogi normái meghatározóak, mint például egy ökumenikus zsinat összehívása és elnöklése, elkötelezettség az igazságosság és a béke ügye mellett.

9. Milyennek képzeljük el a péteri primátust?

1995-ben jelent meg Ghislain Lafont könyve, az Imaginer l'Église catholique (Milyennek képzeljük el a katolikus egyházat? – Bencés Kiadó 2007), mely már magyar nyelven is olvasható. A szerző, aki bencés szerzetes, a római Pápai Gergely Egyetem és a Szent Anzelm szerzetesi főiskola emeritus tanára, a II. Vatikáni Zsinat óta eltelt negyven év egyházi tapasztalatát dolgozza fel, és fogalmaz meg javaslatokat az Egyház megújulására. A zsinat nem csak „friss levegőt" vitt az Egyházba, hanem megadta a lehetőséget egy szabadabb teológiai gondolkodásra, mely figyelembe vette az egyházak helyzetét és problémáit is. Így jöhettek létre különböző teológiai modellek, melyek mögött gyakran tudományos iskolák is állnak. Ghislain Lafont a magyar kiadáshoz írt utószavában kifejti, hogy az ökumenikus kapcsolatok kulcsszava a dialógus. Jóllehet intézményi forma még nem létezik, de a gyakorlati egység már jelen van az ökumenikus megbeszéléseken és találkozókon.

Ghislain Lafont „A pápa primátusa" című fejezetben kifejti, miképpen került fokozatosan egyetlen ember, a római pápa kezébe a hit igazsága ellenőrzésének és az eretnekség elleni küzdelemnek egyre hangsúlyosabbá váló irányítása. Ebben az Egyház gregorián arculatának egyik elemét látja, mely nem más, mint Péter utóda, vagyis a pápa primátusának pontosan kidolgozott teológiája. Lafont szerint ez jóval meghaladja az igazság problematikáját. A Szentírás nem határozza meg pontosan az elsőbbség körvonalait, tehát a körülmények alakulására maradt annak pontosítása, hogy mikor és hogyan kell érvényre juttatni a hit és az Egyház egységének megőrzése érdekében. Emellett „a primátus gyakorlata" is hozzájárult egyfajta intézményi hagyomány kialakulásához, amit a szerző gregorián arculatnak nevez.

A bencés Lafont kifejezi örömét, hogy a II. Vatikáni Zsinat után egyre több egyházmegyei szinódust tartanak, amelyeken a helyi egyház gyűlik össze, imádkozik, elmélkedik, döntéseket hoz. Ezek az Egyház valódi megnyilvánulásai, amelyekben mindenki – világiak, férfiak, nők, szerzetesek, szerzetesnők, papok és püspökök – a saját karizmájának megfelelő módon játszik szerepet alázatosan és a Lélekre bízva magát. Ezt a szerző szerint tovább kell vinni az Egyház lényegi struktúrájaként. Kritikáját és reményeit az idős bencés szerzetes azért is fogalmazta meg, mert úgy érzi, hogy a mai egyház a teológusok otthona, a gondolkodás, a hit megértése, a vizsgálódás, a kutatás helye. Végül a magyar kiadás utószavában megjegyzi: el kell kerülni azt a kettős tévhitet, hogy egyrészt azt higgyük, a struktúrák reformja elegendő az egyház megújításának arculatához és az evangelizáció biztosításához; másrészt nem szabad azt gondolnunk, hogy kizárólag a teológiai erények dinamizmusa eredményezi az újdonságot. Valóban itt az ideje – fogalmazta meg Ghislain Lafont -, hogy jöjjön egy pápa, aki küldetése lényegének nem az „egyházi struktúrák megreformálását" tekinti, hanem a II. Vatikáni Zsinat újdonságának megfelelő egyház kialakításának elősegítését.

Kránitz Mihály/Magyar Kurír