A csodatermő fa

Nem kell különösebb tehetség annak megjósolásához, hogy Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban most megnyílt kiállítás valószínűleg látogatószám rekorddal zárul 2022 februárjában. Cezanne művei iránt az egész világon nagy az érdeklődés és itt most rajta kívül még – többek között – Picasso, Braque, Moholy-Nagy, Mondrian, Klee és Bortnyik több mint százhúsz munkáját láthatjuk.

Ez a csodatermő fa valószínűleg Árkádiában élt, növekedett, terebélyesedett. Talán éppen a „Vízparton” című képén látható fák egyike. No nem a valóságos – Görögországban ma is megtalálható – hasonló nevű területen. Sokkal inkább azon az idilli vidéken, melyet Vergilius költészete örökített meg számunkra. Eltávolodva a földrajzi, történelmi tényektől, ugyanakkor viszont megteremtve egy mitikus világot, mely Magyarországon leginkább talán Berzsenyi és Kazinczy lírájában bontakozik ki. Árkádia az idillikus, természetközeli, egyszerű pásztorélet, a boldogság földje. Kállai Ernő (1890-1954) művészetkritikus 1944-ben ezt írta: „Képzeljünk el egy terebélyes fát, melynek törzse izmos ágakat bocsát a négy világtájnak. Ahány ág, annyi művészeti irány. Az ágakból temérdek gally indul szerteszét, és a gallyak végén, a szárakon levél és gyümölcs helyett megannyi, stílusra különböző kép meg szobor terem. Ennek a tüneményes fának a törzse Franciaország áldott művészeti talajában gyökerezik, de csemetéi a világ minden országában, minden valamirevaló szellemi éghajlat alatt föllelhetők. Ezt a csodatermő fatörzset Paul Cezanne-nak hívják.”

Dr. Baán László, az intézmény főigazgatója, a sajtóbemutatón kiemelte: A Szépművészeti Múzeum kilenc évvel ezelőtti Cezanne-kiállítása a gyökereket, azaz a mester és nagy elődei kapcsolatát tárta fel. Hosszú évek kutatómunkája és előkészületei után most egy újabb nagykiállítás – új szempontok alapján – a francia mester életműve és a klasszikus, európai avantgárd művészet 1906 és 1930 közötti kapcsolatait vizsgálja. A Cezannetől Malevicsig, Árkádiától az absztrakcióig címet viselő tárlaton több mint százhúsz, fontos művet láthat a közönség. A múzeum a saját anyaga mellé a világ mintegy negyven jelentős gyűjteményéből – például a New York-i Metropolitan Museum of Artból, a Museum of Modern Artból vagy a madridi Museo Thyssen-Bornemisza gyűjteményéből, a washingtoni National Gallery of Artból – kölcsönzött remekműveket, melyek biztosítási összértéke meghaladja a 300 milliárd forintot! A megvalósítás érdekében az Országgyűlés törvénymódosítással emelte meg az állami kezességvállalás felső értékét. Az első terembe lépő látogatók Cezanne szülővárosának, Aix-en-Provence-nak a festő életművében betöltött szerepét ismerik meg, majd az impresszionistákkal való kapcsolatát és baráti körét, ahová Zola, Pissaro, Monet Renoir is tartozott. Itt található a „Nagy fenyő Aix” közelében című kép. Egy fenyőfa az Ark-folyó völgyében – amelyet a művész a vásznon halhatatlanná tett – elismerése a természet erejének és szépségének. Egész életében emlékezett a fára, ahol barátaival, Zolával és Bayle-vel sétált, és amelynek lombkoronája alatt bujkáltak a perzselő napfény elől. A fa törzse a stabilitás szimbólumának tekinthető, a zöld foltok mozgásérzetet adnak, míg az általános harmónia hátterében élénk kontraszt érzékelhető az állandó és a változó között.  Cezanne életműve az első, 1895-ös párizsi kiállítása, majd a halálát követő, 1907-es a párizsi Őszi Szalonon megrendezett monografikus bemutató óta a kortárs képzőművészek, írók, költők, filozófusok, művészettörténészek érdeklődésének középpontjában áll. A kiállítás arra is igyekszik választ adni, miért és mennyiben fontos Cezanne és a hozzá kapcsolódó művészettörténeti viszonyrendszer a jelen számára. Cezanne életműve ugyanis napjainkra már a modern művészet egyik alappillére. A kompozícióival, a látványával és a valóság megragadásával kapcsolatos munkássága 1885 után az avantgárd törekvések kiindulópontja lett. Jól érzékelteti ezt a kompozíció, a szerkezet, a szín használatára kiterjedő hatást Piet Mondrian 1912-ben készült „Virágzó almafa” című képe.

„Az utak elválnak” megjelölésű kiállításrész Cezanne életművének a mester halála utáni, különböző értelmezéseit vizsgálja. A látogatók képet kaphatnak a különböző tájértelmezésekről, valamint a kubizmus – Picasso, Léger, Braque – és Cezanne viszonyáról, az absztrakció kialakulásáról és irányzatairól, és ami nem kevésbé fontos, az életműnek a közönség köreiben nálunk sajnos kevéssé ismert orosz avantgárddal való kapcsolatáról. Pablo Picasso – Cezanne által inspirálva – 1909-ben sok tájképet festett. Fernande Olivier ekkor megfestett portréja azért is különösen érdekes, mert a képen Fernande szinte úgy tekinthető, mint a háttér-táj kiterjesztése, elsősorban a szögletesség és az átlók hatására. A barnásszürke sziklák, a fák zöldje, megismétlődni látszik a hajában, az arcán és a nyakán.) Érdemes alaposabban megszemlélni a képet, amit Cezanne a felségéről festett valamikor 1888-1890 között. A „Madame Cezanne vörös ruhában” a mester számára is fontos volt. Én vagyok az egyetlen, aki képes igazi vöröset festeni – írta Cezanne egyik levelében Camille Pissaronak. A festmény része annak a négy portréból álló sorozatnak, amely a feleséget, Hortense-t vörös ruhában jeleníti meg. A kevés kidolgozott ecsetvonással, szinte síkszerűen megragadott portré valószínűleg prototípusként szolgált a vörös ruhás képek legnagyobb és legösszetettebb darabjához, amely ma a New York-i The Metropolitan Museum of Art-ban látható. Cezanne itt főleg a vörös ruha plasztikusságára koncentrált, a hangsúlyos, rátett zsebek stabilizálják a nőalakot a képsíkon. Erőteljes, de sommásan megragadott alakként ábrázolta feleségét, mindenféle kellék nélkül. Hortense jelenléte és hiánya egyszerre érződik a festményen.

A kiállításon egymás mellett szereplő festmények – képpárok – láthatóvá teszik a vizuális és szellemi kapcsolódási pontokat Cezanne, Mondrian, Klee, Huszár Vilmos, Kazimir Malevics vagy Bortnyik Sándor között. Bortnyik első munkái Kassák Lajos, Ma című folyóiratában jelentek meg 1918 márciusában. Egy évvel később a Ma kiállító helyiségében is bemutatkozott. A sárga-zöld tájkép, ez a késő analitikus kubista kompozíció feltehetőleg már szerepelt ezen a tárlaton. A művész Cezanne és Braque nyomában indult el egy teljesen új térábrázolás irányába. Pontról-pontra követte mindazt, amivel Braque 1908 és 1910 között kísérletezett. Mindketten leszűkítik azokat a színárnyalatokat, amelyeket Cezanne használt és kevés színnel, kristályszerű elemekből építik fel a képeiket. Bortnyikot ekkor már az úgynevezett aktív és passzív színek használata foglalkoztatta, színei aktívvá tüzesedtek.

A Szépművészeti Múzeum kiállítása a múzeum több évtizedes tudományos munkájára támaszkodva kijelölheti azt az irányt is, amellyel az intézmény nemrég elkészült korszerű raktározási- és restaurátorközpontja (OMRRK), kutatóintézete (KEMKI) és a tervezett Új Nemzeti Galéria programjai folytathatják a több mint 110 éves hagyományt a közös tudományos és a muzeológiai munka területén.